Miután első albuma, a La Llorona 1997-ben kijött, az akkor huszonöt éves Lhasát a mexikói Billie Holidaynek, Edith Piafnak, Tom Waitsnek és Jacques Brelnek volt szokás nevezni. Nem rajongok az ilyen metaforákért, de láss csodát, ezúttal magam is aláírom - most a The Living Road megjelenése után ez a legkevesebb, amit meg kell tennem.
Lhasa De Sala egy amerikai színésznő és egy mexikói irodalomtanár házasságából született. Gyermekkorát - szülei és három nővére társaságában - egy lakókocsivá tuningolt iskolai buszban töltötte, mellyel minden különösebb szándék nélkül hét évig lófráltak az Egyesült Államokban és Mexikóban, miközben az apja spanyol irodalommal, az anyja pedig mindenféle műfajú és származású dalokkal tömte a lányokat. Aztán 1990-ben megtelepedtek Montrealban, ahol Lhasa nővérei cirkuszművészeti - effektíve légtornász és akrobata - tanulmányokba kezdtek, Lhasa pedig a helyi muzsikuskörökben tapogatózott. Így keveredett Monty Cantsin, vagyis Kántor István társaságába - s annak White Bible című albumára -, de a pályafutása szempontjából inkább annak volt súlya, amikor összeállt Yves Desrosiers-vel és Mario Légaréval. Együtt dolgozták ki, együtt kezdték játszani a La Llorona dalait; abból pedig csupán Franciaországban több mint háromszázezret adtak el (és ha egészében nem is "igézett meg", egyik-másik száma - így például a Los Peces s a De Cara a la Pared - bizony engem is keményen megfogott). (La Llorona az azték mitológia alakja, aki az énekével elcsábítja, majd kővé változtatja a halandókat.) Mégsem mondhatjuk, hogy Lhasa befutott vele, tudniillik lényegében eltűnt: beszállt egy francia cirkuszba a nővérei mellé, aztán agyő. És mire hat év múltán előrukkolt a The Living Roaddal, majdhogynem elfelejtettük.
Ez az út nem távolodott el messzire attól a sajátos zenei univerzumtól, amelyen éppúgy nyomott hagyott a francia sanzon, mint a mexikói vagy a kelet-európai folklór, de jóval megindítóbb: szóval akiknek roppanásra hajlamos a szívük, reszkethetnek most. A füstös-érzéki hang, a melankolikus fíling kimondottan drámai színezetet öltött, miképpen megemelkedett a zongora, a trombita, a cselló is. Annyi kedvenccel szolgálva egyszersmind, hogy a szemezgetés szinte méltatlan - bár ha nagyon muszáj, a Con Toda Palabra, a La Confession, a Small Song, az Anywhere On This Road s a My Name azért kiemelhető. Lhasa hol spanyolul, hol franciául, hol angolul énekel, de ebben - egy úti élmények inspirálta lemez esetében - ugye nincs semmi hivalkodó. Ez nem agyalás dolga. Az övé egy ilyen élet, ez egy ilyen sokat látott, felkavaró nő. Most éppen a hatodik a nemzetközi rádióslistán (www.wmce.de), de egy számunkra kedvezőbb "helyezéséről" is beszámolhatok:
Augusztus 4-én, "budán.
Marton László Távolodó
Warner, 2003
Copyright © MaNcs, 2004
Minden jog fenntartva.
Copyright © Magyar Narancs 1995-2004.
Elektronikus terjesztés: Index.huRt.