"A Föld árnyékos oldala" (Diamanda Galás)

n A görög ortodox családból származó Diamanda Galás (1955, San Diego) mióta csak színpadra lépett a nyolcvanas évek elején, az emberiségre oly veszélyes mákony, a felejtés ellen dolgozik. Több mint húsz évet átfogó munkássága a XX. század legszörnyűbb eseményeit: a holokausztot, a kisázsiai népirtást, valamint a nemzeti hovatartozástól függetlenül fenyegető AIDS-et vette sorra. Ez utóbbi élménye - öccse, Philip-Dimitri Galás is az AIDS áldozata - kapcsán írta a Pestis mise című dalciklusát. Következetes témaválasztása s a lemezeiről megszólaló hipnotikus énekhang alapján Diamandát korunk Antigonéjának is tarthatnánk, aki a temetetlen holtak láttán nem tud és nem akar csendben maradni. Az utóbbi években olyan költők - többek közt a belga Henri Michaux vagy az olasz költő-filmrendező, P. P. Pasolini - verseihez írt zenét, akik már életükben bensőséges viszonyba kerültek a halállal. 2003 végén Diamandának két albuma jelent meg: a kisázsiai népirtás örmény és görög áldozatainak emléket állító Defixiones: Will and Testament, valamint a XX. századi amerikai folk- és bluesdalszerzők műveit feldolgozó dalciklus, a La Serpenta Canta. Erről beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Legutolsó két koncertlemeze alapján úgy tűnik, hogy egyre inkább a blues felé fordul. És minél mélyebbről fakad a mondanivalója, annál egyszerűbb formába önti.

Diamanda Galás: A blues fiatal- korom óta természetes kifejezési forma számomra. Sokféle blues van: vannak szerelmes bluesok, kifejezetten boldog bluesok, de ami engem illet, van valami sötét a természetükben. Az én bluesaim általában sötétebb tónusúak. Rendszerint mollban vannak, és meglehetősen sötétek.

MN: Ahogyan zongorázik, az sem tipikus a bluesban. Inkább mintha egy ókori görög hárfa szólna...

DG: ", köszönöm!

MN: ...minden egyes hangnak önálló élete, mondhatni "mágiája" van.

DG: Azt hiszem, ez az éneklésem miatt van így, de abból is adódhat, hogy rengeteg zenét játszom, Chopint meg mindenfélét, és jól ismerem a különböző zenei stílusok tradícióit, úgyhogy cseppet sem érzem magam korlátozva a zenei kifejezőeszközök területén.

MN: Igen, de én arra gondolok, hogy a zenéje nem harmóniaközpontú, vagyis nem a harmóniák teremtik a muzikalitást, hanem maguk a hangok, önmagukban. Úgy tűnik, ön képes lenne írni egy csupán egyetlen hangból álló, ám a maga nemé-ben tökéletesen hangzó művet.

DG: Érdekes ötlet! De azért egy dolgot nagyon kell tudni. Ha az ember dalokat játszik, az akkordváltásokat nagyon be kell vágni az elején, csak aztán indulhat el a saját útján. Mint amikor egy Hank Williams-dalt játszom: játszom a saját változatomat, de pontosan tudom, hogy milyen az eredeti, és elő tudom adni úgy is, ahogy van; azaz el tudom játszani egészében ésrészleteiben is nagyon hű Hank Williams-stílusban. Meg tudom tenni, de nem teszem, mert ennél jóval többet is tudok - elvégre 2004-et írunk, és nem hinném, hogy az eredeti másolása különösebb zenei hőstett lenne. De hát pontosan az, ahogyan játszom, az oka annak, hogy az összes countrykiadó visszautasított, mert mindegyik ijesztőnek, borzalmasnak és valamifajta blaszfémiának találta, amit csináltam. Én meg csak röhögtem rajtuk, és azt mondtam, idióták vagytok! Ha Hank Williams élne, biztosan tetszene neki!

MN: A La Serpenta Canta című lemezen előadja a free jazz egyik klasszikus szerzeményét is, Ornette Coleman Lonely Womanjét...

DG: ", igen, Ornette Coleman igazán csodálatos! A Lonely Woman egy gyönyörű dal, és ahhoz, hogy valaki el tudja énekelni, meglehetősen képzett énekesnek kell lennie; ahhoz ki kell fejleszteni egy nagyon komoly legatotechnikát, ugyanis ezt a dalt nem énekhangra írták. Egyébként remekül énekelhető, csak rendkívül hosszan kitartott frázisokat kell produkálni hozzá - én nem túl sok énekest ismerek, aki képes erre. Aretha Franklinnek például sose menne: neki van a gospelhez érzékenysége, de nincs elég hosszú legatója; szóval ő nem tudná elénekelni. Még nála is sokkal képzettebb énekesnek kell ehhez lenni.

MN: A Meladiction and Prayeren pedig a többi XX. századi klasszikus amerikai dal mellett újra elénekli Seres Rezső szerzeményét, a Szomorú vasárnapot.

DG: Igen, nagyon szeretem a Szomorú vasárnapot. Mindig meglepődöm, amikor különböző filmekben találkozom vele, mert általában nem szokták említeni, hogy ez egy magyar dal. Mondanak valamit, hogy mit tudom én, honnan való, de nem az igazat.

MN: Furcsa ezt hallani, mert attól függetlenül, hogy ki mit gondol az értékéről, azért vagy ötven éve abszolút standard mindenütt a világon.

DG: Hát persze, ez világos. De legutóbb egy ausztrál filmben úgy mutatták be, mint egy "holokausztdalt". Csak néztem. Mi a fasz van? Ez nem egy "holokausztdal", hanem egy magyarországi zeneszerző dala, amit ugyan már sokfé-leképpen előadtak, de a holokauszthoz aztán semmi köze.

MN: Talán Ausztráliából távoli dolognak tűnik az öngyilkosság, amiről szól.

DG: Lehet. De azért a rendező Sally Potter - aki a Zongora című filmet is csinálta - bizonyára pontosan tudta, hogy mi az igazság, és mégis úgy használta a Szomorú vasárnapot, mint valami propagandaeszközt, amivel teljesen kiakasztott.

Ma a művészek arra vannak trenírozva, hogy mindig a jelent célozzák meg. Arra tanítják őket, nehogy zavarjanak vagy nyugtalanítsanak bárkit is, vagy ha mégis megteszik, akkor valami roppant divatos módon tegyék. Pontosan ez az, amit abban a filmben a Szomorú vasárnappal is csináltak! Ez a pontos analógia: eléneklünk egy dalt, aztán rakunk a végére happy endet, amitől az egész olyan lesz, akár egy álom. Miközben sem a dal, sem az élet nem álom!

Egy jó barátom lakik egy emelettel alattam, aki történetesen magyar. Rengeteget beszélgetünk, úgyhogy tisztában vagyok a dal eredetével. Ez egy lenyűgöző történet! Hallgassa csak végig! Ennek a dalnak megvan a maga története, és egyébként is, már mindenki elénekelte, ezer és egy változata ismert, annyiféleképpen lehet elénekelni. Ahogyan én énekelem, annak semmi köze nincs a közismert Billie Holiday-féle változathoz. Az enyémet a Paul Robenon-féle verzió inspirálta. Egyébként hallott arról, hogy valaki egy egész website-ot szentelt a Szomorú vasárnapnak?

MN: Nem én.

DG: Nézze csak meg, gyönyörű, rengeteg kutatómunka van mögötte!

MN: Ön állandóan a halálról és a fájdalomról énekel. Mintha korunk Antigonéja lenne, aki így tiltakozik a felejtés ellen...

DG: Eddig még csak anyámtól hallottam ezt.

MN: És mintha megpróbálna hangot adni a sok névtelen szenvedésnek.

DG: Én a magam nevében beszélek. Mindenkinek megvan a maga hangja, én nem beszélhetek ön vagy bárki más helyett, de amikor ezeket a rettenetes dolgokat látoma világban, valamit mondanom kell. És sajnos azt kell mondanom, hogy sok amerikai kizárólag a saját oldaláról képes szemlélni a körülöttünk történő eseményeket. Az én országomban még a szándék sincs meg arra, hogy megértsék a történelmet, az igazi történelmet, azt, hogy min mentek keresztül a magyarok, a szerbek, a keresztények, a görög ortodoxok, a szerb ortodoxok. Ezekről a dolgokról fogalmuk sincsen. Az óriási szenvedésekről nálunk az embereknek nincs tudomásuk. Az egyetlen dolog, ami napirenden van, az a zsidók és a mozlimok közötti harc. Na de mi a helyzet a katolikus ortodoxokkal és a görög ortodoxokkal, és mi a helyzet a szírekkel meg az örményekkel? És a kelet-európaiakkal? Az a kutyát nem érdekli. A kutyát sem érdekli, hogy mi a helyzet az ukránokkal. Pedig ezek az emberek rengeteget szenvednek, én meg egyszerűen a betege vagyok annak, hogy ezeknek az embereknek a hangja nem jut el a világba.

MN: Mit gondol, miért van, hogy nem nagyon merünk mit kezdeni a körülöttünk levő szenvedéssel? Miért van az, hogy miközben körülvesz minket a magánéletben, a tv-ben, a médiában, mégis úgy csinálunk, mintha nem történne semmi?

DG: Nem tudom. Én nem értem ezt. Azt hiszem, az emberek attól félnek, hogy ha odalépnek egy sírhoz, akkor időt vesztegetnek. Ugyanis azt gondolják, hogy mindig nyomulni kell, mint az őrült, hogy pénzt keressenek, hogy gazdagok legyenek, hogy nagy autójuk legyen, hogy nagy hajójuk legyen, hogy pazar ékszereik legyenek, meg... Szóval arra egyáltalán nincs idejük, hogy elgondolkozzanak a szenvedésen, amivel amúgy lépten-nyomon találkoznak. Azt tanítják nekik, hogy ha ezt teszik, akkor beleragadnak a múltba. Nem értik, hogy ez döntés kérdése: az egyik választás szerint kapzsivá lesznek, és a világ összes pénzét meg akarják szerezni, a másik választás szerint pedig tehetnek valamit, amire büszkék lehetnek, amikor a halálos ágyukon fekszenek. Ez az ókori görögök gondolkodásmódja. Nem a rómaiaké, hanem a görögöké - az, hogy létrehozol dolgokat, hogy felfedezel dolgokat az univerzum természetét illetően, hogy kételkedsz és faggatod az univerzumot, aztán megteszel mindent, amit csak tudsz, és a végén békében halsz meg. Ez minden, amit akarok: békében meghalni. Nem érdekel, hogy egy csomó pénzzel haljak, nem érdekel, hogy egy csomó pénzzel éljek, én csak békében akarok meghalni, ami egy görög dolog - ez a mi rögeszménk, mi rögeszmésen ragaszkodunk egy hagyaték létrehozásához. Ön is láthatja, hogy a kultúránk rögeszmésen ragaszkodik a hagyatékok teremtéséhez, hiszen viszonylag rövid idő alatt eszméletlen, mi mindent hoztak létre az ókori görögök. A Pink Floyd annak idején elkészítette A Hold árnyékos oldala című lemezét, mi meg lassan élhetünk a Föld árnyékos oldalán, mert már az égvilágon senkit nem érdekel az a szellemi örökség, ami itt található, ezen a bolygón.

Csontos István

(analog.hu)