MN: Orbán lemondott arról a közel ezeréves projektről, hogy Magyarország helye Nyugaton van?
SB: Ha onnan nézzük, hogy ez egy regionális jelenség az 1990 utáni időszakban, akkor bizonyos értelemben igen. Mert a rendszerváltás óta eltelt időszak tanulságait több kelet-európai országban is hasonló módon dolgozták fel az egyes politikai erők. Nem a nyugati receptet kell megfőzni, hanem saját, a helyi társadalomnak jobban ízlő étellel kell előállni. És ebben az értelemben a térség egyik legjobb séfje Orbán. Kitalálta, hogyan lehet egyszerre kint és bent lenni.
Mert tudja, hogy a magyar társadalomnak igenis vannak nyugatias vágyai, attitűdjei, ráadásul idejekorán felismerte – amire lassan Nyugaton is kezdenek ráébredni –, hogy az uniós pénzek nélkül a rendszere fenntarthatatlan, és erre építette fel a párt teljes gazdasági hátországát is. Mondhatnánk: pávatánc. Csakhogy hiba lenne abban ringatni magunkat, hogy ez rendszere esszenciája: az elvek alárendelése az érdekeknek. Ne feledjük, most már a kipcsakoknál tartunk. Egyre gyakrabban beszél arról, hogy félázsiai nép vagyunk. A retorika szintjén egyre csak távolodunk a Nyugattól.
MN: A rendszer lényege a rugalmas elszakadás?
SB: Inkább arról beszélek, hogy a lényege a kiszámíthatatlanság. Az is lehet, hogy a szűk elit, ő maga radikálisabb, mint aminek általában mutatkozik, és az ilyen kipcsakkiszólások mutatják, mit gondol igazán, merre akar haladni, csak óvatosan lépked. Ráadásul tele van ellentmondásokkal: a kereszténység védelmezője türk vérről beszél a Türk Tanácsban, ahol ott ül egy sor muszlim, a hazájában a kereszténységet legjobb esetben is csak megtűrő diktátor. Lehet, hogy ez a nyugati kötelékek elszakítása, lehet, hogy csak igazodás a pillanatnyi helyzethez. És ettől olyan abszurd az értelmiségi hátország viselkedése is: igazodniuk kell a napi szinten változó direktívákhoz. Ellentmondásos jelzéseket kapnak – és kapunk mi is –, merre tart a rendszer.
MN: Konszolidálható, stabilizálható-e így ez a rendszer?
SB: Ezt ők kreatív káoszként fogják fel: kísérleteznek, aztán kiderül, mi jön be a választóknak. De lépjünk ki az értelmiségi buborékból: az öt éve tartó gazdasági növekedés, a bérek folyamatos emelkedése, a szinte teljessé vált foglalkoztatás azért épp hogy konszolidálja a rendszert, függetlenül attól, hogy ez a prosperitás mennyire köszönhető Orbánéknak vagy a nemzetközi konjunktúrának. De valamennyit átvettek a kádári konszolidációból is: még a volt SZDSZ-elnök Kóka Jánosnak is jut biznisz, ha nem politizál és nem kritizál. „Aki nincs mellettünk, még tarthat velünk.” Vannak olyan területek, ahol viszont nem akar konszolidálni: ilyen a kultúrharc, az MTA bedarálása. Mert új elitet akar felemelni, amelynek nincs autonómiája.
| ||
Arról, hogy miben hasonlít Orbán Nicolae Ceaușescura, miért nem jó a Putyinnal való párhuzam, hogyan próbál lavírozni az Európai Unióban a magyar miniszterelnök, illetve hogy milyen nehezen talál kiadót Magyarországon a történész, az eheti friss Magyar Narancsban olvashat.
A lapot keressen az újságárusoknál vagy vásárolja meg online!
