Sporttörvény Magyarországon: Volt, nincs

publikálva
1997/18. (05. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A sporttörvény előkészítése és annak végeredménye mögött meghúzódó folyamatok jelképszerűen mutatják a sportvezetés kilencvenes évekbeli lobbipolitikájának látványos kudarcát. Ráadásul hiába van végre jogszabály, ha továbbra sincs megoldás azokra a problémákra, amelyeket ha nem kezelnek, összeomlik a magyar sport.

A sporttörvény előkészítése és annak végeredménye mögött meghúzódó folyamatok jelképszerűen mutatják a sportvezetés kilencvenes évekbeli lobbipolitikájának látványos kudarcát. Ráadásul hiába van végre jogszabály, ha továbbra sincs megoldás azokra a problémákra, amelyeket ha nem kezelnek, összeomlik a magyar sport.

A háttér

A nyolcvanas évek végének társadalmi változásai alapjaiban rendítették meg azokat az intézményeket, illetve módosították azokat a folyamatokat, amelyek a magyar sportot addig sajátos közintézményként tartották fent. Megszűnt a szféra azon agitprop jelentősége, hogy minden egyes rúgott gól, ledöntött tekebábu, lefutott kilométer a tervgazdaság felsőbbrendűségét hirdeti, s hogy mindegyikük egy-egy szeg a kapitalizmus koporsójába. A megváltozott körülmények miatt alaposan megcsappantak azok a nagyvállalati és minisztériumi pénzforrások is, amelyek korábban - főleg a nagy egyesületek esetében - viszonylagos pénzügyi bőséget jelentettek a kluboknak: a szocialista vállalati vezetők a közpénzből bőkezűen áldoztak a sportra (magánvállalkozóként, a sajátból már szűkösebben vagy inkább sehogy sem).

A nyolcvanas évek végétől meghozott gazdasági törvények szép csendben a sportot is beépítették az általános szabályozó rendszerbe. A gazdasági helyzet romlásával a központi költségvetés és a helyi önkormányzatok választás elé kerültek, s az elosztási döntésekben a sport egyre kevesebbszer került a kedvezményezettek közé. A központi költségvetési támogatásokat nem inflálták, ráadásul a "tárgyalási alapot" jelentő és olimpiai pontszámokban mért eredményességet egyre növekvő költségekkel, gazdasági szempontból romló versenyhelyzetben kellett és kell fenntartani. A lakossági jövedelmek csökkenése csak a gazdag elit kiszolgálására pozicionált sportvállalkozások számára tette lehetővé a profitorientált működést: alapvetően csökkent mind a sportszolgáltatások iránti fizetőképes kereslet, mind a sportolásra fordítható szabadidő.

Alkalmazkodási kísérletek

Az új körülményekhez való alkalmazkodásra, illetve a helyzet további romlásának a megakadályozására többféle kísérletet is tett a sportszféra.

A meghatározó érdekcsoportok a változások ellenére bíztak abban, hogy a sport megőrizheti erős érdekérvényesítő képességét, és ennek szellemében folytatták a hagyományos politikai alkuk keresését. Reménykedtek, hogy az új rendszer kabinetjei a korábbi évtizedekhez hasonlóan biztosítják a sportszféra működési feltételeit. A rendszerváltás kormányai azonban nem vállalták, hogy teljes mértékben fedezzék a változatlan szerkezetű magyar sport megnövekedett költségeit. Andrásfalvy Bertalan hajdani kultuszminiszter elhíresült szép szavaival élve a költségvetés nem kívánt "a sport feneketlen zsákjába" pénzt önteni. (Krisztina Plussszt viszont szívesen szorongatta mindegyik miniszterelnök - hátha az úszókirálynő puszijától királyfivá nemesednek.)

A többlettámogatásért indított attak mellett esélyt jelentett annak a felismerése, hogy a vonatkozó jogszabályok szerint gyakorlatilag lehetetlen behajtani a köztartozásokat az egyesületektől és a sportági szövetségektől. A helyzetet a sportvezetők egy része ki is használta. 1992-re egymilliárd forint volt a szféra köztartozása, ez 1995-re mintegy hárommilliárdra, mára körülbelül hatmilliárdra szaporodott. Az első egymilliárdot egy parlamenti határozattal még minden következmény nélkül sikerült eltüntetni, három év múltán azonban már csak az átütemezésről és a részleges elengedésről tudtak megállapodni, a jelenlegi hatmilliárd ügye pedig rendezetlen. E folyamat világossá tette a költségáthárítás taktikájának korlátait - erre nyilvánvalóan nem lehet hosszú távú egyesületi működést alapozni.

A támogatásmegszerzési és költségáthárítási stratégiák mellett a piaci alkalmazkodásra is kísérletet tettek az egyesületi vezetők: ez számukra egyet jelentett a szponzorok és reklámozók megnyeréséért folytatott harccal. Hamar szembesülniük kellett azonban azzal, hogy az átalakuló gazdaság nem képes - és nem is akarja - eltartani jelenlegi méretében, szerkezetében és működési feltételeivel, személyi állományával a magyar sportot. Ennek következményeként az egyesületek egy része félretette igényességét a szóba jöhető szponzori ajánlatok kapcsán. Ily módon a magyar sport környékén olyan vállalkozások is feltűntek, amelyek vagy átverték az egyesületi vezetőket, vagy amelyeket a pénzügyi hatóságokkal folytatott küzdelem távolított el a kluboktól. A közelmúlt félbotrányai alapján úgy tűnik, vannak olyanok is, akik a "szürke zónából" érkeztek, tehát, mondjuk így, legalábbis gyanús a káderlapjuk, ám olyan ajánlatokat tettek egyesületeknek, amiket nem tudtak visszautasítani.

A törvény

Ilyen környezetben született meg a sporttörvény gondolata, illetve dolgozták ki magát a jogszabályt. A sporttörvényt kikényszerítő lobbizók eredeti szándéka szerint a törvény szervesen illeszkedik abba a túlélési stratégiába, amit a sportvezetés a - fentiekben említett - változatlan feltételek biztosításáért folytatott az elmúlt időszakban. A bizonytalanná vált környezeti feltételekhez való alkalmazkodási kísérletek részbeni kudarca ugyanis arra ösztönözte a sportszféra meghatározó szereplőit, hogy politikai kapcsolataikat, befolyásukat összpontosítva olyan központi költségvetési támogatást szerezzenek, amely hosszú távon garantálja a változatlan formában való működés feltételeit. Ennek legbiztosabb módja pedig az, vélték, és nem is alaptalanul, ha törvény garantálja az állami támogatások mértékét.

A hosszas előkészítő munka során készültek szakértői anyagok, OTSH-összefoglalók, törvénytervezetek, a végszó - a törvény véglegesítése - azonban a Belügyminisztérium illetékeseié volt: megszületett az 1996. LXIV. törvény "A sportról" és az 1996. LXV. törvény "Az egyes sportcélú ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről". A jogszabályok megalkotásának eredetileg egyetlen célja volt: törvényben rögzíteni és garantálni a sport számára juttatandó erőforrásokat. Ahogyan a sporttörvény első hivatalos munkaanyagához fűzött szerkesztői megjegyzés kimondja: "Ha a tervben szereplő sporttörvény ösztönző támogatás helyett összességében mégis a szinten tartást sem elérő, megszorító pénzügyi kezelést kapná, akkor a törvény időszerűsége vagy megalkotásának értelme és hitele elvesznék."

Pontosan ez történt. A magyar sportban, különösen a futballban, egyáltalán nem ismeretlen az a fajta győzelem, ami után lehajtott fejjel kullognak le a játékosok a pályáról. Ez történt a parlamentben is a törvény elfogadása után. A sport törvényi szabályozásának politikai szószólói nemcsak a választási programjaikban, hanem a koalíciós megállapodásban is rögzítették azon elhatározásukat, hogy kell sporttörvény; s ha "direkt" sohasem bátorították, ám nem is hűtötték a szféra abbéli reményeit, hogy a törvény a GDP 1,5-3 százalékában fogja rögzíteni a sporttámogatások összegét. Márpedig a Bokros-csomagba ez nem férhetett bele - hogy a szakmai ellenérvekről már ne is beszéljünk. A törvény nem rögzítette a sport kötelező állami támogatásának mértékét; a sportszféra a szerencsejátékok bevételének csak kis hányadából részesül, és szó sincs arról, hogy a sportszervezeteket kivennék az általános gazdasági szabályozás alól.

Miért rossz?

A törvény körüli csatározások nem a szféra győzelmét hozták. A törvény azonban létezik, kezdeni kéne vele valamit. Csak az a baj, hogy ez szinte lehetetlen. A sportvezetők vélhetően az állami támogatások elmaradását siratják, pedig inkább azt az elszalasztott lehetőséget kéne, ami lehetővé tette volna, hogy konszenzussal olyan program szülessék, ami átsegíthette volna a magyar sportot a gyakorlatilag közintézményi állapotából a kialakuló piaci viszonyoknak megfelelő, azzal hatékonyan együtt dolgozó üzleti alapú tevékenységbe (amire egyébként nem feltétlenül a törvényalkotás a legjobb, pláne nem az egyetlen megoldási lehetőség).

A sporttörvény továbbra is abból a koncepcióból indul ki, hogy létezik úgynevezett egységes sport. Tehát, mondjuk, péntek esti Gyöngyösi úti focizgatásom ugyanaz a tevékenység, mint amikor Lisztes Krisztián rúgja a labdát Stuttgartban. Csakhogy: én fizetek azért, hogy focizhassak, Lisztes Krisztiánnak pedig fizetnek azért, mert focizik. A sportpiac egészen más szegmensein vagyunk jelen: a hivatásos labdarúgó munkabérért, az őt alkalmazók pedig profitért végzik a sporttevékenységet (amibe, csak úgy mellékesen, az adók és járulékok befizetésének is bele kéne férnie), én pedig szabadidőmben sportolok.

Hivatásos sportolónak lenni szakma. Ámde: kinek jut eszébe a villanyszerelő kisiparost a villanyszerelésben, a fröccsöntő vállalkozókat a fröccsöntésben államilag támogatni? Éppen azt a szabályozási környezetet kellene megteremteni, amiben a sportlátványosságokat (hivatásos sportokat) és a szabadidős sportolási lehetőséget kínálók is magas színvonalú szórakoztató vállalkozásokként állíthatnák elő az őket megillető profitot - éppen úgy, mint bármely más ágazat. Vagyis véget kéne vetni annak a gyakorlatnak, amely - a korábbi évtizedekhez hasonlóan - a minőségre való hivatkozással a hivatásos sportolókhoz áramoltatja az állami támogatásokat.

Annak, hogy nézem-e vagy csinálom-e a sportot, a szabályozásban is egyértelműen különválasztva kell megjelennie. Ez éppen a központi költségvetés támogatási preferenciarendszerének kialakítása során fontos. Más-más közfeladatok és értékek kapcsolódnak a szabadidős és a hivatásos sporthoz. A szabályozás szempontjából az a fontos, hogy mindkettőnk számára teremtsen esélyt a sportoláshoz: Lisztes Krisztiánnak ahhoz, hogy a sportolásért normális munkabért, nekem pedig ahhoz, hogy megfelelő színvonalú szolgáltatást kapjak.

A sporttörvény komoly makroirányítási szervezeti káoszt teremtett. A fejlett országok sportirányítási rendszere a nemzeti olimpiai bizottságok, a felelős állami intézmény (minisztérium) és a sportági szakszövetségek együttműködésén alapszik - az egyik intézmény vezető szerepével. A magyar sporttörvény mind a három "pillért" megerősítette, s nemcsak az intézményi feladatok és jogkörök összehangolását mulasztotta el, de létrehozott három olyan új szervezetet (Sporttanács, Gerevich és Wesselényi közalapítványok), amelyekkel a jogszabály az új és a már létező szervezetek feladatainak, hatásköreinek átfedéseivel kilátástalanul tovább bonyolította az amúgy sem világos hatalmi rendszert. Mivel a Magyar Olimpiai Bizottságon, az OTSH-n, a közalapítványokon s közvetve a Sporttanácson keresztül is áramlik az állami pénz, a szükségszerű hatalmi harc jegyében ez nem változatos finanszírozási lehetőségeket, hanem csak újabb alkalmazkodási kényszereket hoz a sportipar szereplői számára.

A legnagyobb probléma

A törvényalkotóknak nem volt víziójuk a magyar sport jövőjéről, arról, hogy milyennek szeretnék látni a magyar sportéletet mondjuk tíz év múlva. Ebből következően a törvény nem is lehet a célok megvalósításának egyik eszköze, egyfajta út a jelenlegi állapotból a megvalósítani kívánt célállapothoz.

A fentiekben megénekelt célállapotnak az alapvetően a piac által koordinált sport megteremtésének kellene lennie. A sportszféra, jelenlegi állapotában, gazdasági értelemben igencsak elmaradott iparág. A szabályozásnak ezt a fejletlen, de stratégiailag fontos iparágat (s ki vitatná, hogy az) olyan gazdasági környezet létrehozásával kellene támogatnia, amely hitelekkel, adókedvezményekkel, infrastruktúrával esélyt ad a tőkehiánnyal küszködő vállalkozóknak a színvonalas sportszolgáltatások megteremtésére. A piaci alapú sport megalapozása után, azzal összhangban kellene kialakítani azt a kisszámú, jól meghatározott és nyilvános központi (kormányzati) preferenciarendszert, amely hosszú távon is vállalhatóan szolgálja a közjót, korrigálja a piaci működés zavarait.

A fentiekben elemzett helyzet azt valószínűsíti, hogy a sporttörvény jelenlegi állapotában nem lesz hosszú életű. A viszonyok változatlanul nem átláthatók. Egyszerűbben szólva: nem tudni, kik - és mikor! - fognak itt végre gólokat rúgni.

Dénes Ferenc

publikálva
1997/18. (05. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra