Sporttörvény Magyarországon: Volt, nincs

  • 1997. május 1.

Belpol

A sporttörvény előkészítése és annak végeredménye mögött meghúzódó folyamatok jelképszerűen mutatják a sportvezetés kilencvenes évekbeli lobbipolitikájának látványos kudarcát. Ráadásul hiába van végre jogszabály, ha továbbra sincs megoldás azokra a problémákra, amelyeket ha nem kezelnek, összeomlik a magyar sport.
A sporttörvény előkészítése és annak végeredménye mögött meghúzódó folyamatok jelképszerűen mutatják a sportvezetés kilencvenes évekbeli lobbipolitikájának látványos kudarcát. Ráadásul hiába van végre jogszabály, ha továbbra sincs megoldás azokra a problémákra, amelyeket ha nem kezelnek, összeomlik a magyar sport.

A háttér

A nyolcvanas évek végének társadalmi változásai alapjaiban rendítették meg azokat az intézményeket, illetve módosították azokat a folyamatokat, amelyek a magyar sportot addig sajátos közintézményként tartották fent. Megszűnt a szféra azon agitprop jelentősége, hogy minden egyes rúgott gól, ledöntött tekebábu, lefutott kilométer a tervgazdaság felsőbbrendűségét hirdeti, s hogy mindegyikük egy-egy szeg a kapitalizmus koporsójába. A megváltozott körülmények miatt alaposan megcsappantak azok a nagyvállalati és minisztériumi pénzforrások is, amelyek korábban - főleg a nagy egyesületek esetében - viszonylagos pénzügyi bőséget jelentettek a kluboknak: a szocialista vállalati vezetők a közpénzből bőkezűen áldoztak a sportra (magánvállalkozóként, a sajátból már szűkösebben vagy inkább sehogy sem).

A nyolcvanas évek végétől meghozott gazdasági törvények szép csendben a sportot is beépítették az általános szabályozó rendszerbe. A gazdasági helyzet romlásával a központi költségvetés és a helyi önkormányzatok választás elé kerültek, s az elosztási döntésekben a sport egyre kevesebbszer került a kedvezményezettek közé. A központi költségvetési támogatásokat nem inflálták, ráadásul a "tárgyalási alapot" jelentő és olimpiai pontszámokban mért eredményességet egyre növekvő költségekkel, gazdasági szempontból romló versenyhelyzetben kellett és kell fenntartani. A lakossági jövedelmek csökkenése csak a gazdag elit kiszolgálására pozicionált sportvállalkozások számára tette lehetővé a profitorientált működést: alapvetően csökkent mind a sportszolgáltatások iránti fizetőképes kereslet, mind a sportolásra fordítható szabadidő.

Alkalmazkodási kísérletek

Az új körülményekhez való alkalmazkodásra, illetve a helyzet további romlásának a megakadályozására többféle kísérletet is tett a sportszféra.

A meghatározó érdekcsoportok a változások ellenére bíztak abban, hogy a sport megőrizheti erős érdekérvényesítő képességét, és ennek szellemében folytatták a hagyományos politikai alkuk keresését. Reménykedtek, hogy az új rendszer kabinetjei a korábbi évtizedekhez hasonlóan biztosítják a sportszféra működési feltételeit. A rendszerváltás kormányai azonban nem vállalták, hogy teljes mértékben fedezzék a változatlan szerkezetű magyar sport megnövekedett költségeit. Andrásfalvy Bertalan hajdani kultuszminiszter elhíresült szép szavaival élve a költségvetés nem kívánt "a sport feneketlen zsákjába" pénzt önteni. (Krisztina Plussszt viszont szívesen szorongatta mindegyik miniszterelnök - hátha az úszókirálynő puszijától királyfivá nemesednek.)

A többlettámogatásért indított attak mellett esélyt jelentett annak a felismerése, hogy a vonatkozó jogszabályok szerint gyakorlatilag lehetetlen behajtani a köztartozásokat az egyesületektől és a sportági szövetségektől. A helyzetet a sportvezetők egy része ki is használta. 1992-re egymilliárd forint volt a szféra köztartozása, ez 1995-re mintegy hárommilliárdra, mára körülbelül hatmilliárdra szaporodott. Az első egymilliárdot egy parlamenti határozattal még minden következmény nélkül sikerült eltüntetni, három év múltán azonban már csak az átütemezésről és a részleges elengedésről tudtak megállapodni, a jelenlegi hatmilliárd ügye pedig rendezetlen. E folyamat világossá tette a költségáthárítás taktikájának korlátait - erre nyilvánvalóan nem lehet hosszú távú egyesületi működést alapozni.

A támogatásmegszerzési és költségáthárítási stratégiák mellett a piaci alkalmazkodásra is kísérletet tettek az egyesületi vezetők: ez számukra egyet jelentett a szponzorok és reklámozók megnyeréséért folytatott harccal. Hamar szembesülniük kellett azonban azzal, hogy az átalakuló gazdaság nem képes - és nem is akarja - eltartani jelenlegi méretében, szerkezetében és működési feltételeivel, személyi állományával a magyar sportot. Ennek következményeként az egyesületek egy része félretette igényességét a szóba jöhető szponzori ajánlatok kapcsán. Ily módon a magyar sport környékén olyan vállalkozások is feltűntek, amelyek vagy átverték az egyesületi vezetőket, vagy amelyeket a pénzügyi hatóságokkal folytatott küzdelem távolított el a kluboktól. A közelmúlt félbotrányai alapján úgy tűnik, vannak olyanok is, akik a "szürke zónából" érkeztek, tehát, mondjuk így, legalábbis gyanús a káderlapjuk, ám olyan ajánlatokat tettek egyesületeknek, amiket nem tudtak visszautasítani.

A törvény

Ilyen környezetben született meg a sporttörvény gondolata, illetve dolgozták ki magát a jogszabályt. A sporttörvényt kikényszerítő lobbizók eredeti szándéka szerint a törvény szervesen illeszkedik abba a túlélési stratégiába, amit a sportvezetés a - fentiekben említett - változatlan feltételek biztosításáért folytatott az elmúlt időszakban. A bizonytalanná vált környezeti feltételekhez való alkalmazkodási kísérletek részbeni kudarca ugyanis arra ösztönözte a sportszféra meghatározó szereplőit, hogy politikai kapcsolataikat, befolyásukat összpontosítva olyan központi költségvetési támogatást szerezzenek, amely hosszú távon garantálja a változatlan formában való működés feltételeit. Ennek legbiztosabb módja pedig az, vélték, és nem is alaptalanul, ha törvény garantálja az állami támogatások mértékét.

A hosszas előkészítő munka során készültek szakértői anyagok, OTSH-összefoglalók, törvénytervezetek, a végszó - a törvény véglegesítése - azonban a Belügyminisztérium illetékeseié volt: megszületett az 1996. LXIV. törvény "A sportról" és az 1996. LXV. törvény "Az egyes sportcélú ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről". A jogszabályok megalkotásának eredetileg egyetlen célja volt: törvényben rögzíteni és garantálni a sport számára juttatandó erőforrásokat. Ahogyan a sporttörvény első hivatalos munkaanyagához fűzött szerkesztői megjegyzés kimondja: "Ha a tervben szereplő sporttörvény ösztönző támogatás helyett összességében mégis a szinten tartást sem elérő, megszorító pénzügyi kezelést kapná, akkor a törvény időszerűsége vagy megalkotásának értelme és hitele elvesznék."

Pontosan ez történt. A magyar sportban, különösen a futballban, egyáltalán nem ismeretlen az a fajta győzelem, ami után lehajtott fejjel kullognak le a játékosok a pályáról. Ez történt a parlamentben is a törvény elfogadása után. A sport törvényi szabályozásának politikai szószólói nemcsak a választási programjaikban, hanem a koalíciós megállapodásban is rögzítették azon elhatározásukat, hogy kell sporttörvény; s ha "direkt" sohasem bátorították, ám nem is hűtötték a szféra abbéli reményeit, hogy a törvény a GDP 1,5-3 százalékában fogja rögzíteni a sporttámogatások összegét. Márpedig a Bokros-csomagba ez nem férhetett bele - hogy a szakmai ellenérvekről már ne is beszéljünk. A törvény nem rögzítette a sport kötelező állami támogatásának mértékét; a sportszféra a szerencsejátékok bevételének csak kis hányadából részesül, és szó sincs arról, hogy a sportszervezeteket kivennék az általános gazdasági szabályozás alól.

Miért rossz?

A törvény körüli csatározások nem a szféra győzelmét hozták. A törvény azonban létezik, kezdeni kéne vele valamit. Csak az a baj, hogy ez szinte lehetetlen. A sportvezetők vélhetően az állami támogatások elmaradását siratják, pedig inkább azt az elszalasztott lehetőséget kéne, ami lehetővé tette volna, hogy konszenzussal olyan program szülessék, ami átsegíthette volna a magyar sportot a gyakorlatilag közintézményi állapotából a kialakuló piaci viszonyoknak megfelelő, azzal hatékonyan együtt dolgozó üzleti alapú tevékenységbe (amire egyébként nem feltétlenül a törvényalkotás a legjobb, pláne nem az egyetlen megoldási lehetőség).

A sporttörvény továbbra is abból a koncepcióból indul ki, hogy létezik úgynevezett egységes sport. Tehát, mondjuk, péntek esti Gyöngyösi úti focizgatásom ugyanaz a tevékenység, mint amikor Lisztes Krisztián rúgja a labdát Stuttgartban. Csakhogy: én fizetek azért, hogy focizhassak, Lisztes Krisztiánnak pedig fizetnek azért, mert focizik. A sportpiac egészen más szegmensein vagyunk jelen: a hivatásos labdarúgó munkabérért, az őt alkalmazók pedig profitért végzik a sporttevékenységet (amibe, csak úgy mellékesen, az adók és járulékok befizetésének is bele kéne férnie), én pedig szabadidőmben sportolok.

Hivatásos sportolónak lenni szakma. Ámde: kinek jut eszébe a villanyszerelő kisiparost a villanyszerelésben, a fröccsöntő vállalkozókat a fröccsöntésben államilag támogatni? Éppen azt a szabályozási környezetet kellene megteremteni, amiben a sportlátványosságokat (hivatásos sportokat) és a szabadidős sportolási lehetőséget kínálók is magas színvonalú szórakoztató vállalkozásokként állíthatnák elő az őket megillető profitot - éppen úgy, mint bármely más ágazat. Vagyis véget kéne vetni annak a gyakorlatnak, amely - a korábbi évtizedekhez hasonlóan - a minőségre való hivatkozással a hivatásos sportolókhoz áramoltatja az állami támogatásokat.

Annak, hogy nézem-e vagy csinálom-e a sportot, a szabályozásban is egyértelműen különválasztva kell megjelennie. Ez éppen a központi költségvetés támogatási preferenciarendszerének kialakítása során fontos. Más-más közfeladatok és értékek kapcsolódnak a szabadidős és a hivatásos sporthoz. A szabályozás szempontjából az a fontos, hogy mindkettőnk számára teremtsen esélyt a sportoláshoz: Lisztes Krisztiánnak ahhoz, hogy a sportolásért normális munkabért, nekem pedig ahhoz, hogy megfelelő színvonalú szolgáltatást kapjak.

A sporttörvény komoly makroirányítási szervezeti káoszt teremtett. A fejlett országok sportirányítási rendszere a nemzeti olimpiai bizottságok, a felelős állami intézmény (minisztérium) és a sportági szakszövetségek együttműködésén alapszik - az egyik intézmény vezető szerepével. A magyar sporttörvény mind a három "pillért" megerősítette, s nemcsak az intézményi feladatok és jogkörök összehangolását mulasztotta el, de létrehozott három olyan új szervezetet (Sporttanács, Gerevich és Wesselényi közalapítványok), amelyekkel a jogszabály az új és a már létező szervezetek feladatainak, hatásköreinek átfedéseivel kilátástalanul tovább bonyolította az amúgy sem világos hatalmi rendszert. Mivel a Magyar Olimpiai Bizottságon, az OTSH-n, a közalapítványokon s közvetve a Sporttanácson keresztül is áramlik az állami pénz, a szükségszerű hatalmi harc jegyében ez nem változatos finanszírozási lehetőségeket, hanem csak újabb alkalmazkodási kényszereket hoz a sportipar szereplői számára.

A legnagyobb probléma

A törvényalkotóknak nem volt víziójuk a magyar sport jövőjéről, arról, hogy milyennek szeretnék látni a magyar sportéletet mondjuk tíz év múlva. Ebből következően a törvény nem is lehet a célok megvalósításának egyik eszköze, egyfajta út a jelenlegi állapotból a megvalósítani kívánt célállapothoz.

A fentiekben megénekelt célállapotnak az alapvetően a piac által koordinált sport megteremtésének kellene lennie. A sportszféra, jelenlegi állapotában, gazdasági értelemben igencsak elmaradott iparág. A szabályozásnak ezt a fejletlen, de stratégiailag fontos iparágat (s ki vitatná, hogy az) olyan gazdasági környezet létrehozásával kellene támogatnia, amely hitelekkel, adókedvezményekkel, infrastruktúrával esélyt ad a tőkehiánnyal küszködő vállalkozóknak a színvonalas sportszolgáltatások megteremtésére. A piaci alapú sport megalapozása után, azzal összhangban kellene kialakítani azt a kisszámú, jól meghatározott és nyilvános központi (kormányzati) preferenciarendszert, amely hosszú távon is vállalhatóan szolgálja a közjót, korrigálja a piaci működés zavarait.

A fentiekben elemzett helyzet azt valószínűsíti, hogy a sporttörvény jelenlegi állapotában nem lesz hosszú életű. A viszonyok változatlanul nem átláthatók. Egyszerűbben szólva: nem tudni, kik - és mikor! - fognak itt végre gólokat rúgni.

Dénes Ferenc

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

François Ozon új filmjében Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t. Kritika.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.