Magyar Narancs: A kormánykoalíció működését bonyolult, mindenre kiterjedő koalíciós szerződés szabályozta. Mennyire sikerült betartani vagy betartatni ezt a megállapodást?
Magyar Bálint: A közös munka első szakaszában, ami a Bokros-csomagig tartott, a két párt még abban a tudatban kormányozhatott együtt, hogy a népszerűségük jóval meghaladja az ellenzékét. Az MSZP ekkor a koalíciós szerződés határait feszegette: kipróbálta, hogy mennyit kell a szerződésből komolyan vennie. A Bokros-csomag utáni időszak végére, ´96 őszére-telére a közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy a két kormányzó párt együttesen sem rendelkezik olyan támogatottsággal, ami elegendő lenne az abszolút többséghez a következő választásokon. Ezt az időszakot az MSZP és az ellenzék egymásra találása jellemzi. Több ügyben mind a ketten az SZDSZ-szel szemben fogalmazták meg az érdekeiket: a két legfontosabb momentum a médiakuratóriumok összetétele meg a Vatikánnal kötött megállapodás volt. Ha a Demokratikus Charta 1994 előtt kapocs volt a baloldali és a liberális értelmiség között, akkor a vatikáni megállapodás az MSZP és az ellenzék közötti híd lehetett volna, ha ez a helyzet így marad. 1997 tavaszán azonban kiderült, hogy a két kormányzó párt megint esélyes a kormánytöbbség megszerzésére, és a viszony javult köztünk. A NATO-népszavazás és az ellenzék által demagóg módon erőltetett földkérdés a két kormánypártot megint közelebb hozta egymáshoz.
MN: Azt kizártnak tartja, hogy a Fidesz célja még mindig az SZDSZ leváltása lenne az MSZP koalíciós parnereként?
MB: Lényegében igen. A Fidesz az MSZP-vel szembeni tiltakozó szavazatokra épít. A szavazótábornak az a része, amelyet az MDF-től és a KDNP-től örökölt, alapvetően MSZP-ellenes. Erről az ugródeszkáról beugrani a szocialistákkal való koalícióba, a szavazótábor erős csökkenését jelentené.
MN: Az SZDSZ-nek ugyanakkor nemcsak az ellenzék, de az MSZP ellen is kell kapmányolnia.
MB: A választások alapvető kérdése ´97 őszétől nem az, hogy lecseréli-e valaki az MSZP-t, hanem hogy egypárti kormánya lesz-e az országnak, vagy fennmarad a koalíció. Az MSZP bizonyos értelemben kampányol maga ellen, például Bős vagy a közbiztonság ügyében. A választópolgárok világosan láthatták, hogy az SZDSZ-nek még akkor is van súlya, ha egy 54 százalékos MSZP-többség mellett tagja a koalíciónak, és még nagyobb lenne, ha ez a többség nem lenne abszolút. És ez visszatekintve is igazolható. Nem lett volna gazdasági stabilizáció, ha az SZDSZ nincs a kormányban. Világos, hogy ilyen arányú koalíciós részvétel mellett nem vehettük át a Pénzügyminisztériumot. De az már az SZDSZ politikájának az eredménye, hogy csak liberális pénzügyminisztere volt a kormánynak, hogy Surányi György lett és maradt a jegybank elnöke, és az osztogató vagy a növekedést mesterségesen kierőszakoló gazdasági csúcsminisztérium nem jött létre. Az SZDSZ nélkül nem lenne magánkézben országos földi sugárzású tévécsatorna. Ha az SZDSZ nem kerül bele a következő kormányba, előfordulhat, hogy nemcsak a 65, de a 60 éven felüliek is egy szép napon ingyen fognak majd repülni, és akkor repülni fog a gazdasági stabilizáció is, megint az osztogató jellegű gazdaságpolitika lesz a meghatározó, és nem lesz a kormány politikájában világos prioritási rendszer. Nem lehet azt mondani, hogy prioritás az oktatás, az egészségügy és a közbiztonság, miközben elszaladnak az agrártámogatások, a tb és az egészségügy pedig a maga pazarló rendszerével változatlan marad, a katonai kiadások növekednek, és ehhez még hozzájöhet egy 5-600 milliárdot kóstáló gátépítés is. Ez megtörheti a gazdasági fellendülést.
MN: Ugyanakkor a kormány sikereiből a közvélemény-kutatások szerint eddig jobbára az MSZP húzott hasznot.
MB: Az eddigi MSZP-SZDSZ- konfliktusokban a népszerűbb és populistább álláspont az MSZP-é volt. Emiatt kialakult bennük az a meggyőződés, hogy a konfliktusok nekik nem ártanak, az SZDSZ-nek meg igen. Emellett az MSZP néhány akciója jelentősen megnövelte a szavazótáborát. Elsősorban nem az aktív, hanem a passzív társadalmi csoportok körében kezdte el növelni a támogatói számát. Például olyan mértékben emelte meg a nyugdíjakat, amilyenben a más, aktív társadalmi csoportok helyzetén nem lehetett javítani. A 65 éven felüliek ingyenes utaztatását nehéz másnak tekinteni, mint egy olyan szándéknak, hogy az MDF-, KDNP- és részben kisgazda-szimpatizáns nyugdíjasokat az MSZP megpróbálja átigazolni. Az MSZP hihetetlenül meg is erősödött ezekben a rétegekben; az MDF, a KDNP és bizonyos értelemben a kisgazdapárt hanyatlását is ezek az intézkedések teljesítették be.
MN: A két forduló között azokban a körzetekben, ahol az SZDSZ-es jelöltnek nem lesz esélye a győzelemre, kit fog támogatni a párt? Elég idétlen szituációnak ígérkezik ez az SZDSZ szempontjából: az ellen az MSZP ellen kell majd a szavazóit csatasorba állítania, amellyel a legvalószínűbb a kormánykoalíció.
MB: Minden párt abban érdekelt, hogy a saját szavazatait maximalizálja. Ennek érdekében fogunk politizálni. De az előző két választás tanúsága szerint soha nem működött az, hogy a második forduló előtt visszalépett egy jelölt, és a választóit felszólította: erre vagy arra a pártra, jelöltre szavazzatok. A SZDSZ jelöltjeinek a többsége szerintem bekerül a második fordulóba, egy jelentős részük az első helyen végez. 30-40 ilyen helyet várok. És az SZDSZ jelöltjei akár a jobboldal, akár az MSZP jelöltjeivel versenyképesek lesznek.
MN: Lehet-e az SZDSZ a jövendő parlamentben a mérleg nyelve?
MB: Ha valóban négy párt kerül a parlamentbe, akkor az SZDSZ-nek lesz a legtöbb szabad politikai vegyértéke. Ugyanakkor a mérleg nyelvének szerepében nem nagyon bízom, ha az SZDSZ kis párt lesz. Az SZDSZ nem tud úgy működni, mint mondjuk a német szabad demokraták, akiknek állandóan az 5-6 százalékért, a bekerülésért kell küzdeniük. Az SZDSZ akkor lesz kívánatos koalíciós partner, ha a parlamenti helyek legalább 15 százalékát megszerzi.
MN: Viszont az SZDSZ-nek esetleg meg kéne mondania, hogy kivel akarja ezt a hipotetikus 15 százalékot felhasználni a kormányzásra.
MB: Aki koalíciót akar, annak az SZDSZ-re kell szavaznia. Ez elég világos, nem? Nehéz elképzelni, hogy a koalíció összejön úgy, ha az MSZP-nek 55 vagy 60 százalékos többsége van. Egy normálisan működő demokráciában egy abszolút többséggel rendelkező pártnak egyedül kell kormányoznia. 1994-ben Magyarországon némiképp más volt a helyzet. Rendkívüliek voltak a feladatok, rendkívüli volt a nyomás, hogy lépjünk az MSZP-vel koalícióra. Nem a gazdasági lobbik nyomásáról beszélek, hanem a választóinkéról. Az SZDSZ egymilliós szavazótáborának 89 százaléka azt mondta két nappal a választások után, hogy lépjünk be: nem belépni az öngyilkossággal ért volna fel. Azt üzentük volna a választóinknak, hogy kérem, mi nem tudunk kijönni az MDF-fel, nem tudunk kijönni az MSZP-vel, és a választó megkérdezte volna: akkor ki a búbánattal tudtok kijönni? A Fidesz azt üzente: kérem, mi az MDF-fel jól ki tudunk jönni. Meg is büntették érte a választók. A mi üzenetünk az volt: ha nincs más, az MSZP-vel ki tudunk jönni. De ez még mindig nem volt ahhoz elegendő, hogy az MSZP ne kapjon abszolút többséget. Most elérkeztünk egy olyan helyzethez, amelyben, ha az SZDSZ 15 százalékot kap, több irányban vannak szabad vegyértékei. Nem azért, mert kaparni akar jobbra is meg balra is, hanem azért, mert mindkét oldalon megváltozott a helyzet. A Fidesz antiliberális fordulata egyértelművé tette a két szavazótábor közti különbséget, és a fiatal demokraták már nem vadásznak kényszeresen liberális szavazókra.
MN: Mi az, amit az oktatás területén nem sikerült megvalósítania az elképzelései közül?
MB: Előbb elmondom, mit tartok sikernek. Olyan törvényeket hoztunk, olyan programokat indítottunk el, melyek egy részének a hatása már most érezhető. Ilyen a Nemzeti Alaptanterv elfogadása és 1998 őszi bevezetése, a tanártovábbképzés rendszerének a megteremtése, legújabban pedig a Sulinet program: idén nyárra az összes középiskola, 2001-2002-re az összes általános iskola be lesz kötve a számítógépes világhálózatba. Ami az eddig meg nem valósított elképzeléseket illeti: a közoktatásban 1999-2002-re marad a kollégiumok bővítése és fejlesztése, másrészt a magyar gazdaság lehetőségeihez képest is alulértékelt pedagógusbéreknek az egy főre jutó GDP-vel azonos szintre emelése - a fejlett nyugati országokban az egy főre jutó GDP 100-170 százaléka között keresnek a pedagógusok. Ha az idénre tervezett 13,5 százalékos infláció négy év alatt lemegy 5 százalékra, stabil 3,5-4,5 százalékos gazdasági növekedéssel számolva ez 2002-ben 120 ezer forintot jelent majd a jelenlegi bruttó 60 ezer forintos oktatói bérekhez képest. Ezzel párhuzamosan bevezetjük a pedagógusok minőségi bérpótlékát, ami hadat üzen a közoktatásban kialakult, kiugró teljesítményeket büntető bérviszonyoknak.
MN: Milyen taktikát igényel ez a szakszervezetekkel, illetve a Pénzügyminisztériummal folytatott tárgyalásokon?
MB: Miniszterként egyszerre harcoltam a fűnyíróelv és a trágyaszóróelv ellen: az első a megszorító intézkedések módszere, a második a szakszervezeti osztogatás szükségleteket és teljesítményeket figyelmen kívül hagyó, a nivellálás irányába ható taktikája. Egyszerre kellett többletforrásokért küzdeni a költségvetési vitákban és azért, hogy a pótlólagos források ne a meglévő struktúrákat erősítsék, hanem reformokat indítsanak el. Nemcsak a pedagógusi bérek színvonalának, hanem a differenciáltságának is növekednie kell. A közalkalmazottak reálkeresete 1991 és 1996 között 15 százalékkal csökkent, a pedagógusoké viszont több mint 30 százalékkal. És hiába próbálkoztunk a közalkalmazottakétól eltérő, külön pedagógusi bértábla felállításával: ezt megakadályozta a szakszervezeti szolidaritás, amely a közalkalmazottak összességének érdekeit a pedagógusoké elé helyezte, meg az infláció elleni küzdelem, amely a bérek visszafogásának ezt az egyszerűbb módszerét veti be. Ebben a helyzetben nem tud mást tenni az SZDSZ vezette művelődési tárca, mint hogy a jelenlegi rendszert megkerülve, külső forrásokat keres: ilyen a minőségi bérpótlék. Ugyanez volt a helyzet a felsőoktatásban is, ahol két év alatt radikális javadalmazási reformot hajtottunk végre: a Széchenyi professzori ösztöndíjjal, a Bolyai ösztöndíjjal és a központi vezetőoktatói pótlékkal korábban elképzelhetetlen mértékben tudtunk differenciálni. Az egyetemeken és főiskolákon oktatók ezreit érintő, valódi mozgást hoztunk létre a diákellenes, kontraszelekcióra késztető bérezési rendszer ellenében. Ezek az ösztöndíjak segíthetnek itthon tartani a tehetségeket. Ráadásul évek óta tart a felsőoktatás expanziója: az államilag finanszírozott helyen tanuló, nappali tagozatos egyetemi és főiskolai hallgatók száma az 1990-es 77 ezerről 166 ezerre nőtt. A 80-as évekig a megfelelő korú népességnek 10-12 százaléka járt valamilyen felsőoktatási intézménybe, amivel Magyarország az európai lista legvégén kullogott. Ma ez az arány 24-25 százalék. Ha tartjuk az évi 42 ezres beiskolázási kvótát, akkor a sajnálatos demográfiai apály miatt ez 2002-2003-ra 30-33 százalékra nőhet: belépünk az európai középmezőnybe. Az MSZP bizonyos köreinek és a Fidesznek az állításával szemben a felsőoktatásban nem csökkent az esélyegyenlőség: az ELTE Szociológiai Intézetének tavaly őszi felmérése szerint az első generációs értelmiségi diákok aránya - ahol egyik szülőnek sincs diplomája - a végzősök és az elsősök között egyaránt 40-42 százalék: a felsőoktatási rendszer tehát nem közvetítette a társadalmon belüli differenciák növekedését, nem erősítette ezeket. 1990-ben minden negyedik érettségizett került be előbb vagy utóbb egyetemre vagy főiskolára, ma már minden második. Senki nem mondhatja, hogy tömegesen vesznek el a tehetségek Magyarországon.
Bojtár B. Endre
Szőnyei Tamás
