Újítás vagy megújítás - Kutatás-fejlesztési pénzek

  • Somlyódy Nóra
  • 2006. július 6.

Belpol

A kutatás, a fejlesztés és az innováció rendszere Magyarországon "túl sok sebből vérzik" ahhoz, hogy elég legyen egyedül a felsőoktatáshoz, az Akadémiához vagy akár a vállalkozói szférához hozzányúlni (lásd: Fellegvár, Magyar Narancs, 2006. június 29.). Alig állt fel a második Gyurcsány-kormány, megszülettek az első, mindhárom szférát érintő kormányzati döntések. 36 milliárd forintról van szó. Vagy többről.
A kutatás, a fejlesztés és az innováció rendszere Magyarországon "túl sok sebből vérzik" ahhoz, hogy elég legyen egyedül a felsőoktatáshoz, az Akadémiához vagy akár a vállalkozói szférához hozzányúlni (lásd: Fellegvár, Magyar Narancs, 2006. június 29.). Alig állt fel a második Gyurcsány-kormány, megszülettek az első, mindhárom szférát érintő kormányzati döntések. 36 milliárd forintról van szó. Vagy többről.

A kutatás-fejlesztést (k+f) és vele az innovációs pénzalapot kezelő Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatalt (NKTH) az oktatási tárcától a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium (GKM) ragadta magához, az alapkutatás és a tudománypolitika pedig maradt a kultusztárcával összeolvadó oktatási minisztériumnál (OKM). Bár a napokban véglegessé vált a minisztériumi apparátusok névsora - a GKM-ben Csepeli György, korábbi informatikai államtitkár közpolitikai igazgatói minőségben, az OKM-nél pedig Manherz Károly, az ELTE BTK dékánja szakállamtitkári szerepben felügyeli e területeket -, a szereplők még korainak tartották nyilatkozni az elképzeléseikről.

Az OKM-hez közeli interjúalanyaink hiába keresik a szocialista- szabaddemokrata tárcák közötti osztozkodás mögött a szakmai rációt. A tudomány nem választható ketté aszerint, hogy a társadalmi újítás vagy a gazdasági haszon felé irányul. A GKM közelében viszont inkább úgy vélekednek,

legfőbb ideje növelni

a tudomány versenyképességét, felszámolni az ennek gátat vető feudális struktúrákat, visszahívni és támogatni a fiatal kutatókat és haszonba fordítani a kutatóhálózatokból eddig elillanó szellemi tőkét.

A frontok alakulása nehezen függetleníthető attól, hogy melyik tárca rendelkezik a k+f pénzek, jelesül a Kutatási és Technológiai Innovációs Alapot kezelő NKTH felett. A 2004-ben létrejött hivatal a szocialista elődintézménnyel - az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottsággal (OMFB) - ellentétben már nem éves költségvetési keretből, hanem kisebb részben kormányzati hozzájárulásból, nagyobb részben pedig az innovációs járulékból gazdálkodik. Az alapba a k+f-fel nem foglalkozó közép- és nagyvállalkozások fizetik be nettó árbevételük 0,25 százalékát (az APEH szerint 2005-ben mindössze 650 vállalkozás mentesült ez alól a saját k+f tevékenység okán). 2007-től a kormány a központi költségvetésből egy ezzel megegyező összeg hozzáadását ígéri. A járulék bevezetésével jelentősen megnőtt a k+f-re költhető központi pénzösszeg, hiszen míg 2000-től 15 és 30 milliárd között csapongott és 2003-ban gyakorlatilag befagyasztották, addig 2005-re elérte a 36 milliárd forintot. De az ország innovációs serénységét, a kutatási és vállalkozói szféra együttállását éppen a járulékbefizetések apadása bizonyítaná (lásd keretes anyagunkat).

Az alap felhasználásának célja eredendően a vállalkozások ösztönzése a kutatás-fejlesztésre. Ennek ellenére a pénz elköltése a két és fél éves működés alatt részben a felügyelő miniszterektől függött: Magyar Bálint több pénzt eresztett saját felsőoktatási politikája megalapozására, majd tavaly a Kóka Jánossal közös ügyelet alatt a súlypont a közös céges-intézeti kezdeményezések felé tolódott. E hangsúlyokon túl az egyes pályázati programok kidolgozását az innovációs törvény gyakorlatilag az államtitkári hatáskörrel rendelkező NKTH-elnökre bízza. A vállalkozói csatornákon érkező, illetve kormányzati szándékot tolmácsoló - és az Innovációs Tanácson átszűrt - programok különböző pontokon támogatják az innovációs láncot. Például van program az egyéni innovációs ötletek piacosítására, fiatal kutatók támogatására, helyi és regionális innovációs hálózatok teremtésére, nemzetközi együttműködésekre, regionális tudásközpontok létrehozására és célzottan nano- és biotechnológiai kutatásra, vagy az ún. húzóágazatok fejlesztésére.

Boda Miklós, az Ericsson Magyarország k+f igazgatói székéből a hivatal élére kerülő fizikus szerint

az NKTH lényege,

hogy lehetővé teszi az "áttörő innovációs tevékenységet", szemben a kis pénzekből gazdálkodó korábbi programokkal: "Senki sem várhatja el, hogy három év alatt 30 millióból bárki nemzetközi szintű eredményt érjen el. Az Alzheimer-problémát például ennyiből nem lehet megoldani. Legfeljebb arra elég, hogy egy helyi újságban megjelenjen róla egy-két cikk. Azzal, hogy növeltük a pályázatokon elnyerhető pénzek összegét, arra kényszerítjük a kutatókat, hogy ne csak kiegészítő munkát végezzenek. Ezért már illik eredményt is produkálni." Boda szerint tarthatatlan az az állapot, hogy Magyarországon egy témával átlagosan kevesebb mint egy kutató foglalkozik, mert "valódi eredményeket" csak egy "kritikus tömeg" (15 fő) felett lehet elérni. A témák magas száma persze az alacsony vállalati k+f tevékenységre és a kutatóműhelyek sajátosságaira vezethető vissza - egy kutató pályája során nyilván több, egymással összefüggő témán is dolgozik.

Az elnök szerint az NKTH-ban bevezetett szigorú rendszer a pályázók mindenkori eredményeit nézi, szemben az előd OMFB-vel, ahol "a bírálók és a nyertesek közötti korreláció közel teljes volt". Az új felállásban például a pályázatokat angolul is be kell nyújtani, a bírálóbizottságok pedig 70-80 százalékban a pályázati témára megkeresett külföldi szakértőkből állnak. Más források viszont úgy vélik, a külföldiek legtöbbször az MTA külső, külföldön működő tagjait, illetve az elnök svédországi múltjából származó ismeretségeket jelentik. A bírálók pontos névsorát az érdekkörök kiiktatása érdekében csak az elnök ismeri, a tanács egy annál bővebb merítést hagy jóvá. Boda a hivatal egyik legnagyobb sikerének a szemléletbeli változást tartja, ami annak köszönhető, hogy a legtöbb pályázaton csak ipari partnerrel közösen lehet indulni (igaz, ez már Pálinkás József oktatási minisztersége alatt is gyakorlat volt). A 2005 elején bevezetett rendszer pozitívan különbözteti meg az ipari szereplő kezdeményezésében indulókat. "Kényszerinnovátorokat csináltunk a kutatókból. Akik eddig szóba sem álltak a cégekkel, most maguk keresik a kapcsolatot" - szemlélteti Boda az eredményt.

Boda a "hasznos", illetve "haszontalan" tudományos munka önkényes definiálásával rövid működése alatt sok ellenséget szerzett magának. A számlájára írt dolgok közé sorolják a rövid beadási határidőket (hat hét egy új tudásközpontra), a szigorított rendszer ellenére is korrupciógyanús pénzosztást, az önkényes pályázati programkijelöléseket (például a nanotechnológiai kutatások túlburjánzása) vagy akár Szabó Csaba felfuttatását. De a madárinfluenzás intermezzo, a regionális egyetemi tudásközpontok (RET) és a miskolci nanotechnológiai kutatóközpont esete miatt végképp elefántnak tartják a porcelánboltban.

Az NKTH-s nagy pénzek főleg a RET-re kiírt ötszázmillió-kétmilliárdos pályázatokon koncentrálódnak, melyek a legerősebb itt-honi iparágakat - járműgyártás, gyógyszeripar, informatika, mezőgazdaság - célozzák meg. Inzelt Péter, az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézetének (SZTAKI) igazgatója - s e minőségben több nyertes pályázat gazdája - az egyik problémát abban látja, hogy kétmilliárd forint egy költséges eszközállományú iparterületen nem több, mint ablakon kiszórt pénz. Másrészt az ipari partnerrel közösen nyert pályázat még nem garancia az olajozott együttműködésre. Hogy a piac milyen innovációt vesz fel, azt az ipari partnernek, és nem a kutatónak kellene kitalálnia, de az eh-hez szükséges

együttműködési készség

nem mindig adott. Saját tapasz-talata a Mobil Kommunikációs Centrum kétmilliárdos pályázatával - amit többek között a BME-s tanszékeket, a SZTAKI-t és a nagy mobilcégeket tömörítő konzorcium nyert meg -, hogy a felek a szellemi jogok feletti huzavona miatt egy év elteltével sem tudtak megállapodni az együttműködés feltételeiről. A szabadalmakat elviekben a létrejövő központ jegyezteti be, hogy később ezek hasznából tartsa fenn magát, vagy éppen eladja a használati jogot, ám a céges partnerek szívesebben tudnák magukénak az eredményt.

Nem egy esetben előfordult, hogy a k+f tevékenység országos decentralizálásának védernyője alatt a kutatóközpontok szakemberhiányos környezetben, viszont egy alternatív kutatóhálózat erősítése érdekében jöttek létre. Erre példa akár az új szegedi Környezet- és Nanotechnológiai Központ, akár a Miskolci Nanotechnológiai Kutatólaboratórium - mindkettőt az NKTH felügyelete alá tartozó Bay Zoltán Alkalmazott Kutatási Alapítvánnyal közösen alapított nemzetközi (francia, illetve orosz) konzorciumok nyerték el, sőt a nanotechnológiai pályázatot egyenesen a miskolci Bay-intézet telephelyén való működésre írták ki. A Bay-hálózatra - amit '92-ben az OMFB akkori elnöke, Pungor Ernő hozott létre a kutatás és az ipar közötti transzfer bonyolítására, és 2003-ban fél évig maga Boda is elnökölte - rá is fért a támogatás. A kilencvenes években indult három intézet ugyanis éppen csak eltengődött a néhány félállású egyetemi vagy akadémiai alkalmazott foglalkoztatásával, de a tőkét és a szakembereket nem sikerült magához láncolnia. "Kutatóintézeteket nem könnyű és nem olcsó zöldmezős beruházásként létrehozni. Ha a szóban forgó szakterületen van jól működő akadémiai kutatóintézet megfelelő kutatógárdával és kapcsolatrendszerrel, célszerűbb azt fejleszteni, mint konkurens intézeteket alapítani" - összegzi Inzelt. A gazdasági tárca és az NKTH céljainak viszont kapóra jön az MTA-tól és az egyetemektől egyaránt független, kézre álló saját kutatóhálózat bővítése.

A miskolci nanotechnológiai ügy más okból is szemet szúrt, hiszen a pályázat hírével egy időben, miskolci székhellyel alakult meg a Nanocenter Nemzetközi Nanotechnológiai Központ Kft., amelynek tulajdonosa Boda ismeretségi körébe tartozik, s az egyik program keretében "nanotechnológián alapuló antibakteriális kerámia burkolórendszer kifejlesztésére" nyert is 55 millió forintot. A cégtulajdonos Csollák Gábor a szintén Bodához közeli Balla Lászlóval együtt különböző cégeken keresztül NKTH-s pénzekből vállalkozik. Például az Innocenter révén a Bay-alapítvánnyal működnek együtt az Észak-magyarországi Regionális Ügynökségben: e célra 200 millió forintot nyertek. De ugyanez a cég szintén hivatali támogatásból népszerűsíti az innovációt a klick.hu-n, az Online Hungaryn keresztül pedig egy észak-magyarországi tévésorozatban.

Pár száz millió forint baráti elköltése azonban csekélység a tavaly 36 milliárddal gazdálkodó NKTH életében. A RET-pályázatokon eddig kiadott kb. 14 milliárd forint kétségkívül számos formálódó k+f programot tett már sikeres pályára. A genomikai, nano- és biotechnológiai alkalmazásokra 2004-ben alakult debreceni tudásközpont transzferirodájának igazgatója, Mátyus László szerint "nagyon pozitívan éljük meg a lehetőséget", bár a miskolci nanotechnológiai intézet helyét ő sem látja pontosan a k+f intézmények között. A három egyetemi kart és 16 céget tömörítő konzorcium alapítása óta öt, azaz rekordmennyiségű spin-off céget hozott létre a termékek és eljárások hasznosítására, többek között "a veleszületett süketség habilitációjára" kifejlesztett eszközre. Az igazgató inkább a "másik oldalon", a kutatásfinanszírozásnál lát problémát: az alapkutatási pénzek csökkenése kér-désessé teszi a magas színvonalú innovációs tevékenységet.

Kedvező tapasztalatokat és számos kételyt is felsorakoztat Palkovics László, a BME Gépjárművek Tanszék professzora, az Elektronikus Jármű és Járműirányítási Tudásközpont fejlesztési igazgatója, aki mindemellett a Knorr-Bremse Fékrendszerek Kft. kutatási igazgatója is. A központ elsősorban a nagy járműipari cégek hazai beszállítóinál jelentkező k+f kapacitáshiányt pótolja az egyetemen felhalmozott tudás hasznosításával. Palkovics nem titkolja, kérdéses számára, hogy az egyetemi rendszeren belül az állami pénz lepergését követően is

képes-e fennmaradni

a négy tanszék szellemi tőkéjét mozgósító tudásközpont. Ennek nem is anyagi oka van, hiszen a másfél év alatt két szabadalmat is bejegyeztettek, és a 19 állami fi-nanszírozású projekt mellé több, vállalati finanszírozású is becsatlakozott. Inkább az egyetemi struktúra és az üzleti alapon működő központ különállásában kódolt buktatókra hívja fel a figyelmet. Ilyen az egyetemi struktúrából és hagyományokból adódó vonakodás az üzleti elvek elfogadásától vagy a párhuzamosan működő tudásközpontok kapacitásigénye, hiszen ezek a központok valójában ugyanazt a szakembergárdát használják, mint a hétköznapi egyetemi üzem. "Ha nem értik meg a kari tanszékek az üzleti együttműködés lényegét, ez a speciális tudás négy év elteltével a karok és tanszékek közötti hatalmi harcok áldozata lehet" - jósolja Palkovics.

Egy viszonylag kicsi, de tizenöt éve sikeres vállalkozás esete megint más megvilágításba helyezi a hazai k+f finanszírozást. A nyelvtechnológiával foglalkozó MorphoLogic tevékenysége az innovációs lánc minden szeméhez kötődik. Prószéky Gábor igazgató szerint "projektjeinkben, különösen eleinte, szinte mindig alapkutatással kellett indulnunk, hiszen az elméletekkel foglalkozó intézményekben nem halmozódott fel a programozásban alkalmazható nyelvészeti tudás". Úgy érzi, hogy a cég jelentős alapkutatási tevékenysége fontos, ám sokszor nem előnyös, hiszen az alanyi jogon támogatott költségvetési intézményekkel szemben - ahol az eredmények nincsenek piaci szerepléshez kötve - a vállalkozásoknak ugyanolyan közhasznú tevékenységért a költségek mintegy felét kell állniuk. Ugyanakkor nagy eredménynek tartja, hogy az akadémiai és egyetemi kutatóhelyekkel kialakult korábbi kapcsolataik az NKTH-s pályázatoknak köszönhetően intézményesültek. Ezáltal nemcsak hatékonyan működő konzorciumi kapcsolat jött létre, hanem az együttműködés nemegyszer új oldalról mutatott meg szakmai kérdéseket, amelyek az elméleti kutatások számára is nagyon hasznosnak bizonyultak.

Akár a fent vázolt részleteket, akár a k+f kormányzati szerveinek különirányú aktivitását nézzük, nem állíthatjuk, hogy az ország dübörög a versenyképes tudásipar megalapozása felé. Az innovációs folyamatot hivatalból jól ismerő Pakucs János, a Magyar Innovációs Szövetség elnöke szerint jelenleg érdemi kérdések helyett inkább csak "álviták" folynak az alap- és az alkalmazott kutatás körül. Mivel a tudományos innovációt összehangoló hazai szervezetek (NKTH, MTA, OKM, GKM) között nincs összhang, nem tudták végrehajtani az immár két és fél éve hatályos innovációs törvény rendelkezéseit. Kormányzati célkitűzés volt például a tudománypolitikai és innovációs stratégia kidolgozása 2005. május végéig. Ennek a konzultációs alapon történő kimunkálása az NKTH hatásköre lett volna, ám sem az MTA-val, sem a kormány két tudománypolitikai tanácsadó testületével nem jutottak konszenzusra. Az NKTH jelenleg forgalomban lévő dokumentuma jobban hasonlít az évi majd' 40 milliárd elköltésére vonatkozó forgatókönyvhöz, ami a Bajnai Gordon vezette Nemzeti Fejlesztési Ügynökség k+f-re fordítható 60 milliárdjának elköltési elveivel igyekszik harmonizálni.

Somlyódy Nóra

Ennyit bele

Két évvel ezelőttről származik az utolsó alapos KSH-felmérés a k+f magyarországi helyzetéről. A tizenkét év adatait értékelő Varga György közgazdász mindenekelőtt azt állapítja meg, hogy a kutatóhelyek és az üzleti világ között rendkívül erőtlen a kapcsolat. Az 1997-98-as mélypontot követően 2002-ben például az összes k+f ráfordítás mindössze 38 százalékát használta az üzleti szféra, amikor az EU-ban ez a részesedés több mint 60 százalék volt. Ennél beszédesebb, hogy 2002-ben mind az állam, mind az üzleti szféra elhanyagolható mértékben vett részt egymás k+f helyeinek finanszírozásában, vagyis a két szféra tevékenységének nagyon kevés köze volt egymáshoz. Jellemző tendencia volt a tizenkét év során, hogy az alapkutatás támogatásának aránya majdnem kétszeresére nőtt, míg a fejlesztésekre fordított pénzeké kétharmadára csökkent. A teljes k+f szféra finanszírozásából a vállalati részesedés mindvégig alacsony volt: 1990-ben 38,8 százalék, s a 2002-ig tartó, majdnem 10 százalékos zuhanást követően kapaszkodott 2005-re kissé 30 százalék fölé.

GDP-arányosan nézve Magyarországon 2004-ben a k+f ráfordítás 0,89 százalékot tett ki, azaz csökkent a korábbi évekhez képest, és ezzel az EU15 átlagának a negyedénél tart. Ott ugyanakkor háromszor annyi pénz érkezik a vállalkozói szférából, mint nálunk (Luxemburgban 91 százaléknyi a vállalati pénz, Lengyelország mögöttünk jár, míg a lista alján Ciprus szerepel 17 százalékkal). Ezeket az értékeket kormányzati szinten az uniós lisszaboni célkitűzésekkel együtt szokták említeni, miszerint az a cél, hogy 2010-ig a tagállamok átlagos k+f ráfordításai elérjék a GDP 3 százalékát oly módon, hogy e kiadások kétharmada vállalati forrásokból származzon.

Neked ajánljuk

Meghalt Schlecht Csaba

  • narancs.hu

A Lánchíd Rádió és a Magyar Nemzet egykori főszerkesztője, Simicska Lajos jobbkeze, a Kaya Ibrahim-ügy központi figurája 63 éves volt.