Svájc - tüchtig, bombabiztos kis közép-európai mintaállam, amely népszavazást tart a kantonok fodrásznőinek hajszínéről, és amelynek történelmében több a lyuk, mint egy átlagos ementáli sajtban. Svájc a második világháború idején visszaküldött úgy harmincezer menekülő zsidót a határról, mondván, das Boot ist voll, megtelt a csónak, értsd: a bennszülöttek hócipője holmi jöttment idegenekkel. Az 1945 utáni gazdasági csodához persze jól jött a zsidók pénze - még ha gyilkosaik rakták is azt a széfbe.
Ami biztos: Hitlernek egy vasa sem volt, amikor kitörte a világháborút. Mint a Birodalmi Bank elnöke 1939 januárjában közölte vele: "Deviza- és aranytallérok nem állnak rendelkezésre." A birodalmat a prágai bevonulás mentette meg a pénzügyi összeomlástól. Így, a cseh nemzeti bank kifosztásával kezdődött a
rablássorozat:
a nácik lenyúlták szinte egész Európa aranykészletét. S már ott színre lépett az a két svájci pénzintézet, a berni Nationalbank és a jegybankok bankjaként működő baseli Bank für Internationalen Zahlungsausgleich (BIZ), amely a világháború során végig központi szerepet játszott a lopott cucc átvételében, s pénzzé, fegyverré, nyersanyaggá változtatásában a németek számára.
"A németekkel is üzleteltünk, a szövetségesekkel is. Semlegesek voltunk" - jegyzi meg erről ma a Nationalbank elnökhelyettese, s elképzelhető, hogy közben el sem pirul. A történészek előtt már ismert német-svájci üzelmekre a londoni külügyminisztérium 23 oldalas, Nazi Gold: Information from the British Archives című jelentése irányította újra a figyelmet ´96. szeptember elején. 1940 és ´45 között a svájci vámstatisztika szerint 1,7 milliárd, a brit jelentés szerint 2,7 milliárd akkori frank értékben (ami ma több mint a háromszorosát éri) ömlött az arany Németországból Svájcba. Ez több volt, mint ebben az időszakban a világ aranytermelésének egyharmada. Okkal gyanítható, hogy közte volt az a vagyon is, amit a németek az európai zsidóságtól raboltak. Svájci bankok mélyén pihennek tovább a világháború óta elárvult, tulajdonos nélkül maradt zsidó betétek. Csak senki sem tudja, mennyi pénzről van szó.
A probléma egyik gyökere ott keresendő, hogy a nácik által válogatás nélkül összegyűjtött betétek eredete
szinte visszakereshetetlen,
örökösök nincsenek, mert sokszor maguk is elpusztultak, ha pedig mégis jelentkezett valaki egy banknál, hogy "Grüezi, itt egy betétszám, kérem a pénzt", akkor középkorú, lilatehén-nézésű szemüveges svájci bürokraták kértek udvarias köhintéssel halotti bizonyítványt a lágerben füstté vált nagyapáról, miközben arra gondoltak, lesz-e elég sör a jégen az esti Twin Peakshez.
Az Edgar Bronfman vezette Zsidó Világkongresszus, a WJC az izraeli kormány megbízásából 1992 óta kutatja világszerte a gazdátlanul maradt vagyont. Komolyabb lendületet akkor vett a dolog, amikor egy évvel ezelőtt az amerikai Alfonse D´Amato szenátor állt az ügy élére, s azóta egyre-másra ássa elő a levéltárakból az idevonatkozó dokumentumokat. Igazából azonban a brit külügy jelentése mozgatta meg világszerte a média képzeletét, s ennek nyomán kerültek a svájci bankok szorongatott helyzetbe. A jelentést megalapozó vizsgálatot Greville Janner munkáspárti képviselő, másodállásban a WJC alelnöke hajtotta keresztül.
Svájci bankárok és politikusok először
nem fogták fel
a maga teljes komolyságában a veszélyt. Azt hitték, lelkiismeretük tiszta, hogy letudtak mindent például azzal a 250 millió frankkal, amivel 1946-ban járultak hozzá "önkéntesen" Európa újjáépítéséhez, meg az európai országokkal, köztük a kommunistákkal, később kialkudott kártérítésekkel - s már csak az albánok reklamálnak két és fél tonna aranyat.
Tévedtek. A svájci bankokat a holocaust áldozatai nevében perlő New York-i ügyvéd, Ed Fagan 20 milliárd dollár kártérítést követel (tízszázalékos sikerdíj mellett). "A világháborúnak már 1943-ban vége lehetett volna, ha a svájci bankok nem támogatják Hitlert", történészkedik az ügyvéd. A republikánus D´Amato szenátor s vele a WJC pedig azt állítja, hogy a svájciak még mindig több tonna rabolt német aranyon gubbasztanak és több milliárd dollárnyi zsidó vagyont rejtegetnek. A svájciak követték el "a legnagyobb rablást a zsidó nép és egyáltalán, a világ történetében" - jelentette ki az izraeli parlament illetékes bizottságának elnöke.
Az alaszkai aranylázhangulathoz képest érthető, hogy a WJC
szánalmasnak
nevezte azt a 42 millió frankot, amit eddig felfedeztek a gazdátlan számlákon. Pedig csalásról aligha lehet szó: a vizsgálatot a svájci bankfelügyelőség mellett egy héttagú nemzetközi bizottság ellenőrzi Paul Volckert amerikai exjegybankelnök vezetésével, éppen a WJC által delegált tagokkal. Mint szakértők jósolják - és mérsékelt zsidó vezetők is várják -, ennél lényegesen többre később sem lehet számítani. "Nem is a pénzről, az igazságról van szó" - nyilatkozta Edgar Bronfman a Time magazinnak tavaly novemberben, miután csak félezer egykori számlatulajdonost sikerült azonosítania.
A mostani, egyesült erőkkel vezetett kampányt mindenesetre nem lehet olyan pökhendien lesöpörni, mint a korábbi követeléseket. Tavaly ősszel a svájci kormány azt hitte, hogy most már tényleg nagyon messzire ment a vizsgálat: a nemzetközi bankbizottság felállítása s ezzel összefüggésben a banktitok - Svájcban tényleg hallatlan - feloldása mellett ugyancsak nemzetközi összetételű történészi bizottság vizsgálja majd az ország második világháborús szerepét.
Mindez nagyon szép, és majd évek múlva, amikor a bizottságosdi befejeződik, és már senki nem emlékszik az egészre, még szebb lesz, mondta erre a WJC, de mi inkább most azonnal szeretnénk látni egy kis pénzmagot, mondjuk úgy 250 millió frankot, egy olyan helyes kis alapban, amiből megkezdhetjük a jóvátétel fizetését.
Nagy áldás ilyenkor, ha van az országnak egy tökös politikusa, aki jó´ megmongya a véleményit. Svájcban is akadt egy, a tavaly soros volt szövetségi elnök, amúgy gazdasági miniszter, Jean-Pascal Delamuraz. Õ olyan, mesélte egy interjúban, hogy néha eltűnődik, vajon
Auschwitz Svájcban van-e
Tovább fejtegetve e gondolatot, Delamuraz zsidó törekvéseket vélt azonosítani országa "destabilizálására és kompromittálására", csattanóként pedig "váltságdíjzsarolásnak" nevezte a 250 millió frankos jóvátételi követelést. Jóllehet frissiben készített közvélemény-kutatások szerint e nézetek tetszésre találtak az idősebb svájciak többségénél (a luzerni Link intézet legújabb felmérése szerint a svájciak 44 százaléka nemmel válaszolt arra a kérdésre, "jogosak-e a zsidó szervezetek azonnali kártérítésre vonatkozó követelései?"), maga Delamuraz azóta alighanem tényleg megbánta, hogy kimondta az őszintét.
A minősítés nyomán kitört felháborodás ugyanis abban csúcsosodott, hogy nemzetközi zsidó szervezetek a svájci bankok bojkottjával fenyegettek. A WJC főtitkára, Israel Singer így fogalmazott: "Mi nem fenyegetőzünk, de megígérjük a svájciaknak, hogy nem lesz jó soruk, ha nem adják vissza vagyonunkat és nem kérnek bocsánatot a rettenetes szavakért."
Amikor a svájci bankok részvényárfolyamai tényleg inogni kezdtek a New York-i tőzsdén, megérkezett Delamuraz bocsánatkérése. (Mint svájci újságok rámutattak, a hazai bankok különösen azóta váltak sebezhetővé, hogy az utóbbi években mind Londonban, mind New Yorkban beszálltak az erős versenytől kísért vagyonkezelői ügyletekbe.)
Innentől már csak találgatni lehet, hogyan függ össze erkölcsi vád, jóvátételi igény és gazdasági érdek. Véletlen egybeesés? Vagy feltételezhető, hogy szoros kapcsolatok vannak a WJC és a vagyonkezelésben ugyancsak érdekelt zsidó pénzügyi körök között? Eszerint az húzódna meg a Svájc elleni - erkölcsileg amúgy indokolt - kampány mögött, hogy
csak nyerni lehet
az ügyön? Ha a svájciak makacskodnak, akkor konkurens gazdasági pozícióik károsításával, ha engednek, akkor a kicsikart kártérítéssel. De hogy illene az érdek-puzzle-ba a vérbő katolikus D´Amato szenátor?
Hát úgy, hogy neki majd aligha jönnek rosszul újraválasztásakor a New York-i zsidók szavazatai. Mielőtt kirajzolódna a nemzetközi zsidóság és kitartottjainak világméretű összeesküvése, jegyezzük meg: akad azért 18 ezer zsidó származású ember, aki nemigen örül a balhénak. Õk svájciak ugyanis, és az utóbbi időben, a gyalázkodó levelek szaporodtával, úgy érzik, egyéb svájciak mind kevésbé szeretik őket. Mert sokan hiszik még mindig ott a hegyekben, hogy bizonyos svájci érdemek, nem pedig német érdekek mentették meg országukat a megszállástól, s most értetlenül, már-már mérgesen dacolnak a rájuk zuhogó szemrehányásokkal.
A "pénzt, fegyvert, nyersanyagot lopott aranyért" elnevezésű üzletbe mindegyik nem megszállt ország belekeveredett Európában, így Svédország, Spanyolország és Portugália is. A svédek többek között úgy csinálták, hogy már Bernben rányomták a svéd stemplit a német aranyrudakra, s attól kezdve úgy tettek, mintha az övék lenne. 1946-ban nagy nehezen visszaadtak hét tonnát a belgáknak, hatot a hollandoknak, és aztán mindmáig azt hazudták, hogy nincs több. Röviddel ezelőtt előkerült azonban a svéd birodalmi bank egykori elnökének feljegyzése, amely szerint összesen húsz tonnáról tudták már akkor, hogy nem kóser. Eszerint tehát még hét tonna rabolt arany van a svéd jegybank páncélszekrényeiben.
Kelet-Európában
bombaként hatott, hogy 1996. október 17-én Bern még letagadta, másnap már beismerte, Peter Hug történész pedig a Neue Zürcher Zeitung október 23-i számában részletesen meg is írta: 1949 és 1975 között Svájc Lengyelországgal, Magyarországgal és Csehszlovákiával bizalmas vagyonjogi egyezményt kötött. Ennek lényege az (és ez sokak szerint nemzetközi jogsértés), hogy egyebek között az örökös nélkül maradt zsidó letétekből kárpótolták a kelet-európai kommunisták által államosított svájci érdekeltségek tulajdonosait.
D´Amato és a WJC vádjai nyomán hirtelen Lengyelországban is elkezdték keresni a Svájcban eltűnt zsidó vagyonokat. Az 1949-es titkos kártérítési egyezményben kétmillió frankra becsülték svájci részről a világháború után svájci bankokban gazdátlanul maradt lengyel bankbetéteket. Végül Svájc 1975-ben átutalt közel félmillió frankot (addigra valahogy ennyi maradt a kétmillióból) a tulajdonos nélküli számlákról Lengyelországnak, ahol aztán egyszerűen lenyelték a pénzt.
A lengyel miniszterelnök most, még január közepi izraeli útja előtt megígérte, hogy igyekeznek felkutatni a betétek tulajdonosait, illetve örököseit, s visszaadni nekik a mai értékben mintegy másfél millió frankot. Ami marad a pénzből, azt a "második világháború faji, vallási vagy politikai okokból üldözött áldozatainak emlékére" kívánják fordítani.
Becslések szerint összesen mintegy 100 milliárd dollár zsidó vagyon került a náci időszak 12 éve alatt a hagyományosan titokálló, bombabiztos és tüchtig svájci bankszámlákra, pontosat azonban máig nem tudhatni, így azt sem, hogy ebből pontosan mennyi a
magyar vonatkozás
Állítólag 300 millió dollárról lehet szó. (Kovács László külügyminiszter hétfői nyilatkozata szerint a holocaust magyar áldozatai körülbelül tíz-tizenöt millió korabeli svájci frank értékű vagyont helyeztek el a helvét bankokban.) Annyi biztos, hogy a magyar zsidó vagyon is két forrásból származik: kisebb részt abból, amit magánemberek és cégek még idejében betehettek a kontókra svájci ügyvédek és közvetítők segítségével (így például a budapesti Ágai és Landau cég kimutathatóan 900 ezer frankot helyezett el egy számlára). Nagyrészt azonban a nácik által ellopott aranytárgyakról, műkincsekről, festményekről és készpénzről van szó, ami szervesen kiegészült a koncentrációs táborba küldött alsóbbrendű faj szájából kitört aranyfogakkal, koronákkal és különböző, a gázkamrák nyomán immár gazdátlanná vált dísztárgyakkal.
Lapunk megbízható forrásból úgy értesült: nem kizárt, hogy visszakerül Magyarországra az a svájci jelentésben fél mondattal említett ötezer kiló arany is, amit a Magyar Nemzeti Bank a háború idején helyezett el Svájcban - már abban az esetben, ha ez nem volt része annak az "aranyvonatnak", amely a háború után visszajött Magyarországra, megalapozni az új forintot. (Úgy tudjuk, az öt tonna arany a mai magyar aranykészlet tíz százaléka.)
"Két magyar-svájci tárgyalás is volt: egy 1950-ben, egy másik 1973-ban, amikor rendezték a zsidó betétek ügyét is" - mondta a Narancsnak Szent-Iványi István külügyi államtitkár. (A lapokban felröppent, hogy a tárgyalásokon részt vett Fekete János, a Kádár-éra első számú pénzügyi vezetője is, ő azonban a Szombat című lapnak úgy nyilatkozott, hogy csak egy 1950-es tárgyaláson volt ott, megállapodásról nem tud. Szent-Iványi kérdésünkre megerősítette: ők nem keresték Feketét az ügyben.) Márpedig 1973-ban a két fél megállapodott: Svájc 325 ezer frank értékben
beszámította
az örökös nélkül maradt magyar zsidók vagyonát a svájci tulajdonosok kárpótlásába - a névlista most hétfőn érkezett meg a magyar Külügyminisztériumba. (A Reuter jelentése szerint a hatvanas évek aktái alapján összeállított lista 33 holocaust-áldozat nevét tartalmazza. Mint Feldmájer Péter, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz) elnöke a Reuternak elmondta, a listán "csak azok szerepelnek, akik saját nevükön vezettek számlát", amiből nyilvánvaló, hogy a nácik által elrabolt vagyonra vonatkozólag ez semmilyen információt nem jelent.) (A birtokunkba jutott svájci jelentésről és a titkos magyar-svájci jegyzőkönyvről lásd Szigorú és bizalmas című keretes írásunkat.)
"A dokumentumok itt voltak, a Külügyminisztérium irattárában, de erről mi nem tudtunk. Szerintem az előző kormány se tudott róla. Minden tárgyalás a legnagyobb titokban zajlott, mindenki mindent elsumákolt. Akkor kezdtünk el kutatni, amikor a nemzetközi sajtóban felröppent, hogy Magyarországgal, Lengyelországgal és Csehországgal is született ilyen megállapodás. Azonnal felvettük a kapcsolatot a svájci külügyminisztériummal, ők időt kértek, és a jelentés egy példányát át is küldték" - mondta Szent-Iványi István a Narancsnak.
Feldmájer Péter lapunknak úgy nyilatkozott: még október végén kérték a külügyet, hogy osszák kétfelé a kérdést: ha van örökös, arra szálljon a vagyon, ha nincs, kapja meg a zsidó közösség. A Mazsihisz azt preferálná, ha ez utóbbi esetben a párizsi békeszerződés teljesítésére létrejött új közalapítványba folyna a svájci pénz. Feldmájer egyébként kérdésünkre
érvénytelennek
nevezte az 1973-as magyar-svájci egyezséget, hiszen "a magyar kormányt senki se hatalmazta fel, hogy ilyen kérdésekről tárgyaljon, azonkívül a vagyonok nem az ő tulajdonát képezték".
Szent-Iványi államtitkár elfogadható megoldásnak tartaná, ha a zsidó szervezetek javaslatára az új kártérítési közalapítvány kapná az esetleg beérkező vagyont, hiszen "ez az a szerv, amely az örökös nélküli zsidó vagyont kezeli", akárcsak azt a pénzt, amely a zsidó igényeket koordináló Claims Conference harcol ki a bonni kormánytól - a tárgyalás a külügyi államtitkár szerint továbbra is "nagyon kezdeti stádiumban" van. Kérdésünkre Szent-Iványi és Feldmájer is megerősítette, hogy a svájci vagyon ügyében eddig nem volt érdemi tárgyalás a magyar külügy és a zsidó szervezetek között, csak folyamatosan átadják egymásnak információikat. A zsidó hitközség egyébként a külügyet kérte fel az ügyben való nemzetközi közvetítésre.
"Az 1973-as jegyzőkönyv lényege, hogy a magyar kormány annak idején a kárpótlásként megállapított összegnél 325 ezer frankkal kevesebbet fizetett a svájci félnek" - mondta a Narancsnak Horváthné dr. Fekszi Márta, a Külügyminisztérium jogi főosztályvezető-helyettese, aki Feldmájerrel ellentétben jogilag nem tartja megalapozatlannak a vagyonjogi megállapodást, mivel megfeleltek az akkori belső jogelőírásoknak. "1950-ben is született megállapodás, de 1973-ban azért volt szükség újabbra, mert az igazán nagy államosítások csak ´50 után kezdődtek." Kérdés, honnan tudták a derék svájciak, melyek az örökös nélkül maradt vagyonok? "Ez az egész beszámítás egy svájci döntésen alapult. 1962-ben egy szövetségi határozat kötelezte a bankokat: jelentsék be egy központi alapnak azokat az uratlan vagyonokat, betéteket, amelyekért a háború után nem jelentkeztek, illetve amelyeknek tulajdonosai vélhetően faji üldözések áldozatai lettek." Logikus, hogy így csak a névhez köthető, önként berakott vagyonról kap képet az ország, a nácik által milliószámra megölt tulajdonosok elrabolt vagyonáról nem. Továbbra sem tudni, idehaza ki felel azért, hogy a holocaustban elpusztultak vagyonából fizetett ki a magyar állam külföldi tartozásokat.
Lapzárta előtt a nemzetközi helyzet az, hogy a svájci bankok és a kormányzat megállapodtak: jóvátételi alapot hoznak létre a holocaust áldozatainak és családtagjainak megsegítésére. A WJC és D´Amato üdvözölték a "jó irányba tett lépést", amely várhatóan csak a kárpótlási igények töredékének felajánlását jelenti. Könnyen lehet persze, hogy az ország hirtelen térdre rogyása a vádak alatt, közvetlen demokráciáról lévén szó, váratlan következményekhez vezethet. Például hogy a duzzogó svájciak népszavazáson utasítják el a jóvátételi alap létrehozását.
Schauschitz Attila
(Berlin)
Seres László
A bátor őr
A svájci bankok múltjuk feldolgozása iránti őszinte érdeklődésébe vetett bizalmat nem növelte, hogy Christoph Meili, a Svájci Banktársaság (SBG) biztonsági őre január 8-án érdekes dokumentumokat fedezett fel a megsemmisítésre váró iratok között, a bank által a 30-as években kényszerárverezett berlini ingatlanok átvételéről. Csak nem zsidó vagyon kisajátításáról volt itt szó, morfondírozott Meili, s már szaladt is az iratokkal a zürichi zsidó hitközséghez. Szegény őrt úgy rúgták ki aztán a biztonsági szolgálattól, hogy a lába sem érte a földet. Némileg vigasztalhatja, hogy pár nappal később egy amerikai zsidó szervezet 50 ezer frankos bankszámlát nyitott a nevére, s talán még az, hogy valamivel utána kivágták a bankból, mint macskát, az iratmegsemmisítésért felelős elnökhelyettest is.
- sau -
Szigorú és bizalmas
A svájci bankszámlákon heverő, örökös nélkül maradt zsidó vagyonról beszámoló, pár hete Budapestre küldött berni Borer-jelentés bonyolult és helyenként összefüggéstelen helyzetfelmérése egy dolgot biztosan bizonyít: azt, hogy a magyar fél évtizedek óta próbálja a helvéteknél tisztázni, mekkora vagyon is lapul az alpesi széfekben. Kiderül az is, hogy a svájci kormány, mivel nem kis joggal nem bízott a kommunistákban, mindvégig megtagadta az információk átadását. Itt van szó az ötezer kiló aranyról is anélkül, hogy bármi megoldás fel lenne villantva. Érdekes látni, hogy a témát időnként elővette a nemzetközi sajtó is, beszámolva arról, hogy "egy magyar delegáció a meggyilkolt magyar zsidók Svájcban található vagyonának kiadatását követelte". A szövetségesek szerint egyébként a háború után "a magyar áldozatok uratlan vagyona 15 millió svájci frankot tesz ki".
Az ugyancsak lapunk birtokában lévő, "bizonyos, az 1950. július 19-i megállapodással nem rendezett magyarországi svájci érdekek kielégítéséről" szóló 1973-as Bizalmas jegyzőkönyvre (magyar részről aláírta: dr. Pollák Miklós) azért volt szükség, mert a két fél 1950-ben még nem tisztázta, hogyan "tudják be" az 1,8 millió frankos svájci kártérítési igényekbe az örökös nélküli zsidó vagyonokat. De mivel klassz kis kompromisszum kerekedett egyszer 325 ezer frank plusz egyszer 40 ezer ("Haggenmacher-ügy") és egyszer 35 ezer frank ("Hatebur-ügy") levonásával, máris összesen 400 ezer svájci frank kommunista tartozást adtak meg a svájciaknak a halott zsidók.
