"A rock and roll már nem fért bele" (Najmányi László underground művész)

szerző
Barna Róbert
publikálva
1997/5. (01. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Najmányi László a 70-es évek magyar avantgárd művészeinek egyik legkiemelkedőbb képviselője. Író, képzőművész, díszlettervező, film- és színházrendező. Legismertebb munkái: a Kovács István Stúdió színházi kísérletei, A császár üzenete című filmje. Õ gründolta Molnár Gergellyel az első magyar punkegyüttest, a később Párizsban is működő Spionst. 1978-ban az itthoni zaklatások elől előbb Franciaországba, majd Kanadába menekült. Mostanában többnyire New Yorkban él és dolgozik Sir David O´Clock néven. A napokban érkezett Budapestre.

Najmányi László a 70-es évek magyar avantgárd művészeinek egyik legkiemelkedőbb képviselője. Író, képzőművész, díszlettervező, film- és színházrendező. Legismertebb munkái: a Kovács István Stúdió színházi kísérletei, A császár üzenete című filmje. Õ gründolta Molnár Gergellyel az első magyar punkegyüttest, a később Párizsban is működő Spionst. 1978-ban az itthoni zaklatások elől előbb Franciaországba, majd Kanadába menekült. Mostanában többnyire New Yorkban él és dolgozik Sir David O´Clock néven. A napokban érkezett Budapestre.

Magyar Narancs: Régen nem hallottunk rólad. Több mint tizenöt éve nem találkoztunk veled itthon. Miért csak most jöttél haza?

Najmányi László: Most hívtak többen, hogy dolgozzunk együtt, többek között Kőszegi Ábel barátom, aztán Víg Mihály is, a Balaton első embere.

MN: Tartottad-e a kapcsolatot az itthoni művészvilággal?

NL: Nagyon nehéz az itthoniakkal kapcsolatot tartani. Itt az emberek nem tudnak levelet írni. Egy ideig írtam, írtam a leveleket, és miután nem jött válasz, feladtam. Ez nem azt jelenti, hogy valami ellenérzésük lett volna velem szemben. Nem. Itt még egy karácsonyi üdvözlőlap megírása is nehéz munkának számít. A levélírás, úgy tűnik, nem magyar művészet. Talán a beszélgetés az.

MN: Érdemes volna az emigrációt megelőző néhány évről beszélni.

NL: A hetvenes évek vége nagyon intenzív periódus volt. Addigra már fellazult a kontroll, és egy sor dolgot meg lehetett csinálni. De rengeteg energia rejlett magában a korszakban is, amit nyilván a hatvanas évek forradalmaiból merített. Mi is hamar rájöttünk arra, hogy a világ akkor lesz kevésbé érdektelen, ha mi magunk csinálunk egy új realitást, mert amit az állam adott, az csak egy szűk és unalmas formája volt az akkori valóságnak. Teremteni kellett egy saját párhuzamos, láthatatlan világot. Ki kellett dolgoznunk a törvényeit, etikáját, esztétikáját, nyelvét.

MN: Hogyan kerültél azok közé, akik ezt tűzték ki célul?

NL: Hetvenegyben csináltam a Műegyetemen egy kiállítást, amire elhívtam pár embert: Molnár Gergelyt, Szentjóby Tamást, Örsi Katit, Algol Lászlót. Nem sokkal ezután ismertem meg Hajas Tibort, Erdély Miklóst, Beke Lászlót és másokat. Ez aztán meghatározta ezt az időszakot. ´71-ben kezdődött és ´76-ig tartott az egyik legjelentősebb munkám egy színházi csoporttal, a Kovács István Stúdióval, de ekkor én már írtam, festettem, szobrokat, majd filmeket készítettem, és persze profi színházakban is dolgoztam mint díszlettervező.

MN: Mi volt a jellemző a színházi munkádra?

NL: Nehéz ezt egy-két szóval összefoglalni. Néhány fontos hatásról kellene itt beszélni. Peter Handke vagy Hajas Tibor munkáiról, a Kassák Stúdió estjeiről, na és egy sor olyan dologról, mint a happening, a fluxus vagy a koncept art, amelyek akkoriban jelentek meg a világban. Ami engem foglalkoztatott, az a valódi és a másolat közötti különbség, a demagógia, a hazugság és az igazság kérdései, mint például a manipuláció, valamint az, hogy hogyan lehet úgy színházat csinálni, hogy ne kelljen betanulni szöveget, hogy az ne művészkedés, hanem megtörtént jelenlét legyen. Az érdekelt, hogyan lehet olyan emberekkel együtt dolgozni, akik nem művészek, és hogy hogyan tudnak nem művészek létrehozni művészetet.

MN: A kultúrpolitika mennyiben tolerálta ezeket a kísérleteket?

NL: Támogatást nem kaptunk, minden költséget a saját zsebünkből fedeztünk. Gyakran volt két-háromszáz nézőnk, akiktől természetesen belépődíjat szedtek, de abból a pénzből mi egy fillért nem láttunk viszont. Miközben a nyomozók állandóan ott nyüzsögtek körülöttünk, és természetesen a feljelentések nyomán újra és újra kirúgtak ezekből a nyomorúságos kis kultúrházakból. Az én szerencsém az volt, hogy már dolgoztam hivatásos színházakkal is, hogy ismert voltam, így nem csukhattak le túl könnyen, nem merték a botrányt megkockáztatni.

MN: De azért sikerült addig feszíteni a húrt, hogy a hatalom ne bírja tovább.

NL: Amikor megcsináltuk Molnár Gergellyel a Spions Groupot, akkor már túlléptük a rendszer tűrőképességének határait. Művészetet csinálni, az még rendben volt, de a rock and roll már nem fért bele. Akkoriban már nagyon kemény nyomás volt rajtunk, ami, azt hiszem, kilökött volna minket az országból akkor is, ha nem akartunk volna elmenni innen.

MN: Ez a zenekar nemcsak egy közös munkát, egy nagy barátság kibontakozását is jelentette a számodra. Te nagyon nagyra becsülted Gergely írásait, szellemiségét.

NL: Én most is nagyra becsülöm. Most is nagyon jó barátok vagyunk. Sőt együtt dolgozunk annak ellenére, hogy utoljára ´82-ben láttam őt. Telefonon keresztül és levelezve működünk együtt. Van egy közös projektünk, amit pillanatnyilag én képviselek, mert most én tudok utazni. Ez a munka Travelling College of Time Consciousness néven fut, ami magyarul talán úgy hangzik, hogy Az időtudatosság utazó kollégiuma. Iskola és színház. Az anyaga valódi utazásokat tartalmaz, és valódi helyeken megcsinált dolgokat, olyanokat, amit azoknak a helyeknek adtam, ahova sikerült eljutni. Ezzel a munkával utaztam a Karib-tengerre. Először ott dolgoztam helyi művészekkel. De ezzel a projekttel jutottam el két évvel ezelőtt Indonéziába is, és most ugyanezzel Dániából jöttem ide.

MN: Mivel foglalkozik ez a projekt?

NL: Engem az idő foglalkoztat. A jelen idő. Az, hogy milyen viszonyban vannak a különböző kultúrák az idővel. Ha New Yorkban azt mondják, hogy most kihozzák a hűtőszekrényt, akkor azt most hozzák ki. Párizsban ez néhány napot jelent, Magyarországon néhány hetet. Az emberek a helytől függően másképp érzékelik az időt. Minden félreértés abból származik, hogy más-más időkben tartózkodunk. Például az avantgárd olyan messzire előrefutott az időben, hogy egyszerűen egyedül maradt. Ezt vettük mi észre a Molnár Gergellyel, amikor megcsináltuk a zenekart. Vissza akartunk menni valamennyit az időben, hogy szinkronban legyünk a valósággal. A Gergely felfedezése az volt, hogy a láthatatlan történet a rock and rollban folytatódik. Tehát nem performance-artban, nem a modern művészetben. Úgy éreztük, hogy a hetvenes évek végére a modern művészet már megcsinálta azt, amit lehetett: szétrombolta saját magát. Mi nem akartunk mindig ugyanannak a húsz embernek dolgozni. Fontosnak tartottuk, hogy amit mondunk, az minél több fiatalhoz jusson el. Ezért is gondoltunk egy olyan médiumra, ami könnyen hozzáférhető, ami át tud menni a határokon, ami nem nemzetekhez kötött, hanem nemzetek feletti. Kézenfekvő volt, hogy ezt színpadon csinálja meg az ember, erősítőkkel, zenével.

MN: Mikor és hogyan indultatok neki a nagyvilágnak?

NL: A Spions ´77-ben alakult meg. Előtte kétéves felvilágosító munkát folytattunk. Utaztunk egy rock and roll-iskolával. Az akkor fontos szerzőket, zenekarokat, akciókat ismertettük, diavetítéssel, bejátszásokkal, videóval, színházzal. Előkészítettük a talajt. Birtokában voltunk annak az információnak, ami hiányzott itt, az országban. Kineveltünk egy közönséget, és utána megcsináltuk az együttest, amelynek négy fellépése volt. A négy fellépés után úgy tűnt, hogy Magyarországon nem lehet többet csinálni. Nem volt már értelme annak, hogy itt maradjunk. Amit lehetett, azt elértük. Onnantól kezdve csak a zaklatás jött volna.

MN: Ezután Párizs következett?

NL: Igen, azzal az imázzsal léptünk színre, hogy mi a Szovjet Birodalmat képviselő kémek vagyunk, és az a feladatunk, hogy megrontsuk a nyugati ifjúságot. Ez a curriculum nagyon jól működött. Heteken belül volt szerződés. Foglalkozott velünk a sajtó. Röviddel a kiérkezés után már a Pompidou Központban léptünk fel. Robert Fillieu Poi Poi Drom című kiállításán. Ez a kiállítás egy afrikai szokás mintájára egy olyan közösségi helyet teremtett meg, ahol, mint Afrikában, összegyűlhetnek az emberek és kommunikálhatnak egymással. Ennek az összejöveteli formának a világban számos változata van. Még most is élő hagyomány a Karib-tengeren. Az emberek egy kör alakú házat építenek, ahol aztán táncolnak, beszélgetnek, igazságot tesznek vitás kérdésekben. Fillieu nagyon kedvesen befogadott minket. Két héten keresztül voltunk a vendégei. Minden fellépés tulajdonképpen nyilvános próba volt. Nem sokkal később következett egy nagy punkkoncert Lyonban, ahol negyvenezres tömeg várta a zenekarokat, így minket is. Ott volt a tévé. Nyilvánvaló volt, hogy főszerepet játszunk majd, hogy hamarosan nagyon is ismertek leszünk az egész világon. S akkor őrült helyzet jött létre. Valaki ellopta a Gergely útlevelét. És útlevél nélkül nem lehetett sehova se utaznia. A titkosszolgálatok állandóan a nyomunkban voltak. Utazás helyett annak, aki eddig mint kém reklámozta önmagát, piros hajjal, orosz egyenruhában kellett bujkálnia.

MN: Két évig voltatok Párizsban. Milyen munkák, milyen kapcsolatok jellemezték ezt az időszakot?

NL: Két kapcsolatot kiemelnék. Az egyik Malcolm McLarennel, a Sex Pistols menedzserével alakult ki. Õ éppen akkor menekült Párizsba, amikor mi. Beperelte a saját zenekara az ifjúság megrontásáért. Elvesztette mindenét. Egy perzsabundában érkezett meg Párizsba, azzal a céllal, hogy az egész karrierjét újraépíti. Gergely írt neki egy számot, aminek az volt a címe, hogy Never Trust A Punk! (Sohase higgy egy punknak!), s arra biztatta, hogy árulja el azt, amit eddig csinált. Minden fejlődésnek az árulás az alapja: elárulod régi önmagadat. De ő ezt nem merte vállalni. Azt hitte, hogy csak lassú evolúciós változást lehet csinálni. Félt attól, hogy kárt okoz, miközben már okozott. Õ látta el heroinnal Sid Vicioust, aki a túladagolásba bele is halt, miután a Chelsea Hotelben megölte a barátnőjét, Nancyt. Szóval tényleg megrontotta őket. Ugyanakkor itt egy nagyon tehetséges emberről volt szó, akitől rengeteget lehetett tanulni. Ez a régi anarchista, aki részt vett a 68-as eseményekben, azt hirdette, hogy ő nem pénzért dolgozik, miközben körülötte persze minden üzletté vált. Kitalált egy teljesen új reklámozási módszert: a direkt botrányokat. Kitalálta, hogy egy rock and roll-bandában mindig kell egy junkie, olyan, mint amilyen Keith Richards volt a Rolling Stonesban. Õ maga is egy huszonnégy órás színház volt. Piros skót népviseletben, piros skót szoknyában járt. Piros haja volt, és a kezében mindig ott volt egy pohár paradicsomlé.

A másik embert úgy hívták, hogy Robin Scott. Õ lett a producerünk. McLaren mutatta be nekünk. Scott abban az időben egy projekten dolgozott, aminek az volt a címe, hogy M. Csinált egy nagyon nagy számot Pop Music címen, ami azóta is megy, és ami nagyjából a Molnár Gergelytől ellopott ötleteken alapul. Szerintem ő máig ebből él. Sajnos ő nemhogy segített volna bennünket, mint később kiderült, ellenünk dolgozott.

MN: De azért kijött néhány lemez.

NL: Kettő jött ki. Az elsőt a Barclay kiadó adta ki Párizsban. Két szám volt rajta. A második egy négyszámos lemez, az volt a címe, hogy The Party. Egy zömében franciákból álló zenekarral készült. Különben mindig az volt a felállás, hogy Gergely volt a fronton, és én csináltam a vizuális részeket.

MN: Párizs után Amerika következett?

NL: Mint már mondtam, Gergely nem tudott utazni. Bár ki volt tiltva Franciaországból, nem tudta elhagyni azt. Persze mindenféle kísérletet tett az ország elhagyására. Például írt egy levelet Kádár Jánosnak, hogy mivel az akkori magyar kormány amúgy is punk kormány, nagyon szívesen lenne a nagykövete. Na, ebből aztán az következett, hogy felforgatták és szétrombolták a lakását, és nem engedték, hogy a felesége kijöjjön hozzá. Örsi Katit végül is egy Actuel nevű francia újság segítségével sikerült kiszöktetni.

MN: Hogyan alakult a kinti élet és karrier?

NL: Nyolcvan első hónapjaiban nyilvánvaló lett, hogy el kell mennünk Párizsból, mert nagyon kisstílű az egész. Nem kaptuk meg azt a segítséget, amire szükség lett volna, például nem reklámozták, nem árusították a lemezeinket. Mi árusítottuk a Notre-Dame előtt addig, amíg a pap meg nem hallotta, hogy itt valamiféle kalmárkodás folyik, szóval amíg el nem zavart onnan minket. Szerencsére a lemeznek vallásos kinézetű borítóján a Gergely imádkozós fényképe volt látható. Kiraktuk a lemezt, két gyertyával, a falhoz. Így a hívőknek és a turistáknak egy jó párat le lehetett adni. De ´80 elején aztán úgy határoztunk, hogy mivel Kanadában volt egy kis érdeklődés a Spions iránt, én kimegyek előőrsnek, és ha sikerül előkészítenem a terepet, valahogy a Gergelyt is átmentjük oda.

´80 októberében érkeztem meg Torontóba, Rész István barátomhoz. Gergely egy évvel később jött ki. Ott aztán a várt lehetőségek helyett egy ötéves rémálom kezdődött el. Akkoriban a városban a munkanélküliség egyre nagyobb méreteket öltött. Nem kaptunk munkát. Közsegélyből éltünk. A város nem kért abból, amit mi csináltunk. Egy ideig próbáltuk ugyan erőszakolni. Show-kat csináltunk, de annyira humortalan és hideg volt a környezet, hogy nem ment át semmi. Gergely átmenekült Montrealba, ami kulturálisan sokkal érzékenyebb hely még ma is.

MN: Ha jól tudom, számodra New York volt a megváltás helye.

NL: Tizenkét évig éltem ott, ebből hét évig illegálisan. Nem volt letelepedési engedélyem, de legalább dolgozhattam.

MN: Milyen művészi munkák valósultak meg ebben a tizenkét évben?

NL: Van egy folyamatos munka, ami Párizsban kezdődött és a Spions grafikai munkáiból nőtt ki. A Gergely szavakban írta le ennek az időszaknak a történetét, én pedig feltérképeztem ezt az időt, amit együtt röltöttünk. Ennek közösen azt a nevet adtuk, hogy az új Jeruzsálem térképe. Az új Jeruzsálem a mennyország, az pedig egyenlő a tökéletes kommunikációval. Időközben kidolgoztunk egy új, használható etikát, mert a régi tízparancsolat ma már nem használható. Sokrétű kutatás ment a rock and roll ürügyén. A Gergely írt egy könyvet, aminek a címe is ez volt: A könyv. Ezt ´84-ben fejezte be. Akkor ez az anyag már nyomasztóan óriási, harmincezer oldal volt. Nem tudott tőle másképp megszabadulni, csak úgy, hogy elégette az egészet.

Én meg rengeteget festettem, és ´84-ben kezdtem el saját zenét csinálni. Alakítottam egy zenekart, aminek az volt a neve, hogy The Change. Remek zenészekkel dolgoztam együtt. Van több száz kazettám ezekből az időkből, de szobrok, festmények, írások és egy jelentős könyvgyűjtemény is New Yorkban. Mondanom sem kell, hogy mennyire szeretném ezeket Magyarországra hozni. Négy-öt köbméternyi anyagról van szó. Ehhez próbálok most éppen segítséget kapni.

MN: Mi az, amit most itthon csinálsz?

NL: Több munkával jöttem ide. Egyrészt színdarabokkal és táncdarabokkal, amiket az évek során készítettem. Másrészt most a Balatonnal dolgozom. Jól megértem magam a fiatalokkal. Ezek a gyerekek a jövőbe néznek. Remekül dogoznak. Azt akarják, hogy kész legyen egy munka, nincsenek sérelmeik, nincs paranoia, nincs hatalommánia. Nagyon élvezem, hogy ezek a srácok kívülről tudják az én húsz évvel ezelőtti számaimat, és hogy azóta játsszák egyfolytában, pedig cserélődött a banda. Víg Mihály az egyetlen, aki végig jelen volt az együttesben. Vele csinálunk most egy CD-ROM-projektet: egy nagy színpadi revü CD-ROM-változata lenne, amit le tudsz játszani mint zenét, de ha számítógéped van, akkor képet is kapsz.

MN: Mondd, megvan-e a régi hit benned? S miben hiszel ma, ötvenévesen?

NL: Saját magamban és az időben, ami az én esetemben egy és ugyanaz.

Barna Róbert

szerző
Barna Róbert
publikálva
1997/5. (01. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Terjeszkedik a magántőke
Jó üzlet az egészségügy
Uniós határvédelmi tervek
A kapukulcs őrzői
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra