Nem akarok spekulálni, hogy a nem létező magyar átlagpolgár mit gondol arról, hogy kifélék, mifélék a civil szervezetek, az biztos, hogy húszévesen (nekem ezredforduló) én még nem tudtam, hogy mi fán teremnek. Nem nagy ügy, nem jövök értelmiségi családból, újságot csak tizenhat évesen kezdtem olvasni, és akkor sem értettem a felét; elég sok mindent nem tudtam húszévesen. Erre a nem tudásra azért emlékszem jobban, mert politikaelmélet szakon – bölcsészkarra jártam, és ún. szakhalmozást folytattam, ami nem olyasmi, amivel manapság dicsekedni érdemes –, tehát politikaelmélet szakon volt egy legendás rendszerváltás-szeminárium, amit az azóta már elhunyt Thoma László tartott, és ahol elég sok szó esett arról, hogy Magyarországon a rendszerváltás miért zajlott le békésen, miért nem az utcára vonuló, kerítéseket rázó tömegek hozták el a demokráciát, hogy hogyan függ ez össze a fridzsiderszocializmus egyént atomizáló programjával, és mit jelent az, hogy a magyar állampolgároknak nincs gyakorlatuk, tapasztalatuk az önszerveződésben. Így kerültek szóba a civil szervezetek, a civil szerveződés rendszerváltás után megnyíló lehetősége is, amivel mi, nem létező magyar átlagpolgárok egyelőre csak ismerkedünk, de amivel szocializációs hiányosságaink miatt nehezen tudunk élni. Emlékszem, hogy amikor a civil szervezetek kifejezés néhányszor elhangzik, akkor nem tudatosítom magamban, hogy én valójában nem tudom, hogy mik azok a civil szervezetek, hanem automatikusan úgy fordítom le magamnak, hogy a civil szervezetek nem katonai szervezetek. Így hallgatom végig aztán az órát, és bár nem teljesen értem, hogy ezek a nem katonai szervezetek miért ilyen fontosak nekünk, de hát istenem, annyi mindent nem értek, mégsem kérdezhetek rá mindenre, így nem kérdezek rá semmire.
Aztán néhány hónappal később egy véletlen folytán belecsöppentem egy frissen alakult zöld egyesület életébe, és ezzel megindultam a lejtőn. Ez volt a ZöFi (Zöld Fiatalok), ahol főleg az első egy-két évben vettem részt közös gondolkodásokban, fejtágításokban, zöld szemléletet tudatosító projektekben. Eközben más zöld szervezetekkel is megismerkedtem, és érdekes módon úgy módosult a kezdeti képem a civil szervezetekről, hogy azokban aktivisták foglalkoznak elsősorban környezetvédelemmel és hasonló jellegű, világjobbító ügyekkel. Valamivel később, még mindig egyetemistaként a Joint Alapítvány (ma MAZS Alapítvány) ösztöndíjasaként a hazai interkulturális képzésekről készítettem egy kisebb kutatást, így újabb civil szervezetekkel találkoztam, akik érzékenyítő, toleranciára nevelő workshopokat, képzéseket tartottak. A továbbiakban több hasonló jellegű szervezet életébe belecsöppentem rövidebb-hosszabb időre. Egy hétvége erejéig a Multikultúra Alapítvány önkénteseként játszottam gyerekekkel a bicskei menekülttáborban. Egy másik alkalommal a Menedék Egyesület projektjében a debreceni menekülttáborban beszélgettem menekültekkel. Az Anthropolisz Egyesületnél egy német–magyar kulturális projektben dolgoztam, aminek a keretében beszélgetést, workshopot szerveztünk különféle közép-kelet-európai fiatal kutatóknak és művészeknek, akik a szocializmus iránti nosztalgiáról írtak vagy alkottak valamit. A Kurt Lewin Alapítványnál iskolákkal interjúztam, a Levegő Munkacsoportnál a Lélegzet folyóiratot szerkesztettem, és tulajdonképpen akkor is egy egyesületnél dolgoztam, amikor a Café Bábel folyóirat szerkesztésében részt vettem, és egyesületbe léptem be, amikor a József Attila Körhöz, majd a Szépírók Társaságához csatlakoztam. Az évek során még sok más civil szervezet háza táján megfordultam, többször interjúztam, például bevándorlók által alapított civil szervezetekkel vagy éppen nőket védő civilekkel, sőt, még amikor húszévesen azon gondolkodtam, hogy nem vagyok-e leszbikus, akkor is egy civil szervezet, a Labrisz Leszbikus Egyesület estjeire mentem el, hátha ott rájövök a válaszra. Az évek során folyamatosan alakult, amit a civil szervezetekről gondoltam. Néhány évre kikötöttem a NIOK Alapítványnál (Nonprofit Információs és Oktató Központ), ami azért érdekes, mert a NIOK többek között civilszervezet-fejlesztéssel foglalkozik, tehát egy alakuló vagy már működő civil szervezet hozzájuk fordulhat jogi, információs és egyéb segítségért, beülhet a könyvtárukba, böngészheti a nonprofit.hu-t, amit szintén a NIOK üzemeltet. A nonprofit.hu-ról ma is elérhető egy civil szervezeti adatbázis, itt is lehet keresgélni, ha az ember szeretne meglepődni azon, hogy mennyiféle civil szervezet van. Önkéntes tűzoltó egyletek, dalárdák, még a strucctenyésztőknek is van közhasznú egyesületük. Azóta is tengernyi bejegyzett civil szervezet van Magyarországon, ezek egy része inaktív, de időről időre újak születnek, régiek aktivizálódnak. Amikor 2010 táján a NIOK-nál dolgoztam, az volt a véleményem, hogy szép dolog ez a civilszervezet-fejlesztés, de picit már idejétmúlt, hiszen ebben az országban láthatóan mindenki tudja, hogy miért és hogyan és mi célból lehet civil szervezetet alapítani, működtetni. Igen, a kilencvenes években még úgy állt a nem létező magyar átlagpolgárokon az önszerveződés, mint tehénen a gatya, de ennek vége, ez már a múlté. (Valószínűleg tévedtem.)
A magam részéről örülök, hogy annak idején nemcsak a szakokat, hanem a civil szervezeteket is halmozhattam, igaz, azóta már lecsúsztak önéletrajzom második oldalára, de én legalább sokat tanultam, gazdagodtam, és így tovább. Igen, ebből a megfogalmazásból is látszik, hogy az én esetemben a civilkedés egy útkereső huszonéves luxusa volt.
A civilek körében közhely, hogy a legtöbb szervezet egy idő után törvényszerűen döglődni kezd, mert az ott tevékenykedők belefáradnak, hogy munka után, másodállásban mentsék meg a világot. Igaz, olyan szervezetek is működnek, amik foglalkoztatni tudnak néhány embert, de erre a pénzt a legtöbb esetben nehezen tudják előteremteni. Ebben a hazai forrásokon túl segíteni tudott pár évvel ezelőtt a Norvég Civil Alap, és adott esetben segítenek a külföldi pályázatok, támogatók. Jó tíz éve olvastam először az alapjövedelemről, és többek között a következő érv is megragadt bennem: az alapjövedelem nem azért jó, mert az ingyenélőket, naplopókat, potyautasokat támogatja, hanem mert a lelkesedésből, meggyőződésből, ihletettségből, vagyis a nem pénzért (vagy kevés pénzért) végzett tevékenységeket támogatja, és ha ilyenek vannak, az egy társadalomnak jót tesz, akár a friss levegő. Alapjövedelemre sajnos egy darabig esélyünk sincs, és friss levegőre sem sok. Jó hír, hogy ettől függetlenül rengeteg civil szervezet működik Magyarországon, köztük egy csomó fontos munkát végző egyesület és alapítvány, és ennek még ezekben a depressziós években is örülni lehet. Nem gondolom, hogy mindenki hős lenne, aki a fél/egész életét beleteszi a civilkedésbe. Ezt azért írom le, mert egy ilyen szöveg, mint ez itt, könnyen ráveheti a szerzőjét, hogy sűrű mea culpázások közepette (amiért ő nem aktív civilként) az aktív civileket feltétel nélkül, reflektálatlanul dicsőíteni kezdje. Nagyon örülök, hogy vannak, akik számomra szimpatikus ügyeket képviselnek, már ettől önmagában úgy érzem, hogy jobb ez az ország annál, mit amilyennek időnként tűnik. De a többi negyven-valahányezer másik civil szervezetnek is örülök, és ezúton kívánok nekik is jó egészséget és kitartást a következő évekhez.
| ||
___
Az írókat viszonylag nagy figyelem övezi, nyilatkoznak, kíváncsiak a véleményükre, megnyilvánulásaik gyakran komoly visszhangra találnak a médiában – miközben a civil szervezetek képviselői és az általuk elvégzett munka majdhogynem láthatatlan. A magunk eszközeivel szeretnénk tenni azért, hogy felhívjuk rájuk a figyelmet. Ezért jött létre a Civilekről írók oldal, ahol magyar írók, költők teszik közzé személyes élményeiket, történeteiket, gondolataikat a civil társadalommal, a civilség fogalmával kapcsolatban. A Civilekről írók projekt eredetileg a Facebookon indult, egészen pontosan itt.
