NEVARIÁJJ!

  • Lackfi János
  • 2017. november 3.

Civilekről írók

Lackfi János írása.

Vannak ezek a izé, nyáladzások, hogy jónak lenni jó, meg hogy jól csak a szívével lát az ember, meg hogy jobb adni, mint kapni, belemet kihányom, de végbelestül meg nyílásostul, és ha jól sikerül, akkor utánaugrom én is az űrgyűrűmön keresztül, és megint visszafordulok magamba, és megint kihányom magam, és így tovább, mint egy lángoló karikán vég nélkül kecsesen és lomposan (vagy lomposan és kecsesen) átszökkenő cirkuszi oroszlán.

De komolyan, rendes értelmiséginek kivan a habtöke, mert megint facsarják a szívemből a húslét meg az ikszedik előbőrt húzzák le a dologról, a százegyedik egyszázalékomat utalom át az Szívkatétert Minden Szájjal-Lábbal Festő Leukémiás Kiskutyának Alapítvány számlájára, hagyjon lógva engem az univerzum, köpni kell, pfüjj, köpni kell, mint mikor megint itt van a szerelem, és nem holmi dughatnék, hanem tényleg az a kábulós, szédülős, beleveszős, csillagos, beszélgetős, hogy az anyja ne sirassa!

Csak aztán ott az a rohadt izé, tudod, mikor kikotrod reggelente a szemedből a fél tonna maltert, és lesikálod a bőrödről az évszázados leprát, és földtörténeti korok omlanak le az agyadról süketítő robajjal, és kifésülsz a hajadból egy őskőkorszakban beleragadt ámbráscetet, ott az az izé, úgy híjják, valóság, és a cigisdobozodon egy fej, hogy HALÁLT OKOZHAT, és aztán az utcán ott fekszik előtted ugyanaz az arc egy kartonpapíron, és lázongsz, hogy aki tehet erről, azt most fojtod meg a két puszta kezeddel, és közben tudod, hogy senki se tehet erről, mindenki tehet róla, együtt és külön-külön, és nem tudsz mindegyik mellé odafeküdni, ezért egyik mellé sem fekszel oda, rohadt opportunista.

És aztán szép lassan belelendülsz, nyilván láttál már ilyet, egy betonelemekkel megrakott teherautó, amikor elindul zöld lámpánál, bitang erős a motor, zöttyen egyet, rángatózik, mint valami koitus hevületében, de aztán összeáll a tömege, mint egy fizikapéldában, és kegyetlenül együtt van és dübörög és hasít, és kétfelé nyílik minden körülötte, és rémülten ugrik el a világ, mert uram irgalmazz.

És nem nagyon tudtok énekelni, se gitározni, de látod, hogy az értelmi fogytos skacok teljesen lázba jönnek minden vicces ötlettől és minden dallamtól és rángatóznak és táncolnak és átszellemülnek, és csak nyomjátok, akármilyen gagyi dalokat, és röpdösnek már, és vonyítanak az örömtől, és úgy kell őket összeszedni a csillárról meg a szekrény tetejéről, és ezt is ti csináltátok. És az egyiküket ki kell vinni, mert annyira brutálisan hejdeszépséges neki a leghamisabb dalocska is, hogy nem bírja ki, hogy ordít a fájdalomtól, és azt gondolod, ez az igazi műélvezet, így kellene, csak hát amilyen borostás lett már a lelked, neked, varacskos bőrű kultúrszommöliének...
Vagy osztjátok a kaját a sorban álló csórikáimnak, egyiket félbeszabta egy baleset, úgy rakták össze puzzle-nak, és Quasimodo-arca van, és háromszögben haj nő a homloka közepén, és mondja, hogy már felrakta a fát anyukájának, be is készítette a kályhába, csak alá kell gyújtania, meg ne fagyjon a kisöreg. A másik meg odajön hozzád, a verseiből szaval, odvas fogai közt faramuci sorok meg apró alkoholos nyállebernyegek röpdösnek, és megölelget a líra szent nevében. És kimentek Ágnes nővérrel a sorbanállókhoz, és elnyomtok egy miatyánkot, azt gondolod, majd pofákat vágnak, mert hogy micsoda árukapcsolás ez, de nem, a templom felé fordul vagy százötven ember, és mintha egyöntetű folyadék ömlene végig az arcokon, csupa tótükör, a szavak sorra megtörténnek, és jöhet újra az ételosztás, dobozok vidám dobálása, koszlott szatyrokban landoló konzervek, tészták, lisztek, kroászanok.

Vagy ülsz a Hősök terén, a verőfényben az újrahasznos széken, hősi oszlopsorok kackiás matekja, a BFZ nyomja, tűpontos hangosítás, egy koreográfiára, komolyzenére táncolnak nagyon különböző szocból jövő gyerekek, menőgimisták és leszakadottak, van tülekedés, mobilozás, te, hol a Melinda, nemlátom, mennyémáodébb, haddfilmezzem, ottan integet, fater, ne variájjá. És a zeneélvezők, akik pisszegnek, mert a Müpában hiszik magukat, és persze Müpa is ez meg nem is, mert olyanok életében caplatunk közben, akik a világ vége után kettővel a sárban és a bontott anyagokban, a nézésben meg a járásban, és most feljöttek vonattal, és kiintegetnek az összhangból, arcuk van, életük, kócos hajuk, kirínak az egyenpólóból, beleillenek a képbe.

És aztán rájössz, hogy az ablakpárkányon vagy a panel balkonján vagy a parkban vagy a kert végében vagy bárhol, ahol akarod, ott a Hősök tere, a hőseid tere, és beállíthatsz a szoborcsoportba bárkit, tökmindegy, a szabadidőben kerekesszékeseket élményutaztató trolisofőrt, a cigánypasztoráló papbácsit elmaradhatatlan cigijével, a javítóintézeti pasast, aki időt strukturál a srácoknak, meg csinálhatsz egy saját élményparkot, cseszed, Diznilend ehhez képest kutyafing, erőltesd meg magad, apám, hogy a Toy Dolls aprítsa a hátadon a gyújtóst!

Itt a link, ne csináld már! 
http://www.joszolgalatdij.hu/

false


___

Az írókat viszonylag nagy figyelem övezi, nyilatkoznak, kíváncsiak a véleményükre, megnyilvánulásaik gyakran komoly visszhangra találnak a médiában – miközben a civil szervezetek képviselői és az általuk elvégzett munka majdhogynem láthatatlan. A magunk eszközeivel szeretnénk tenni azért, hogy felhívjuk rájuk a figyelmet. Ezért jött létre a Civilekről írók oldal, ahol magyar írók, költők teszik közzé személyes élményeiket, történeteiket, gondolataikat a civil társadalommal, a civilség fogalmával kapcsolatban. A Civilekről írók projekt eredetileg a Facebookon indult, egészen pontosan itt.


Figyelmébe ajánljuk