Daruma park

  • Simon Márton
  • 2013. december 2.

Daruma Park

false

A Daruma (達磨) egy japán „szerencsehozó talizmán”, gyakorlatilag egy kerek, jellemzően piros papírmasé baba, amilyet valószínűleg már majdnem mindenki látott, csak nem tudta, hogy az az. A hagyomány szerint a Darumának nincs szeme – azt ugyanis akkor kell megfesteni, az egyiket konkrétan, amikor megvesszük és kívánunk valamit. A másikat pedig akkor, ha a kívánság teljesült. Na de hogy jön ez ide?

Költő vagyok, slammer és kezdő műfordító – egyébként meg épp végzős japán szakos. Ez pedig a blogom, ami arról szól majd, amit szeretnék, szerettem vagy szeretni „fogtam volna”. A „kívánságaimról”, ha vannak ugyan egyáltalán. És amennyiben igen, annyiban az mostantól itt fog látszani: ez lesz a Daruma park, telivér fikciós tér, így jön ide és így alakul, mert úgysem tudok jobbat vagy mást, mint folyamatosan a rögeszméim közt ténferegni és a félreértéseimmel farkasszemet nézni. (Állítólag Japánban nem farkasszemet szokás nézni, hanem Daruma-szemet, nota bene.)

Egyébként ennek már épp itt volt az ideje, mert bár egyszer évekkel ezelőtt eldöntöttem, hogy soha többé nem blogolok – de hát mégis talán az írás az, amihez a „legkevésbé” nem értek… Aztán maximum ez is félreértés. Ha az, és véletlenül kibukik, akkor majd nagyon szeretném visszacsinálni – de csak nézhetek majd, mint egy ilyen Daruma.

Úgy látszik, bármi lesz is, már itt vagyunk.

いらっしゃいませ!

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.