A Pew Kutatóközpont már évek óta globális léptékben, rendszeresen méri egyes államok politikájának és belső fejlődésének megítélését, ami olykor érdekes, nem várt eredményeket produkál. Az, hogy Oroszország képe egyre romlik a nemzetközi közegben, tulajdonképpen – a vezető és kiváltságos orosz politikai és gazdasági elitet leszámítva – nem lep meg senkit. Nemrég látott napvilágot a legutóbbi efféle felmérés; 39 országban, viszonylag nagy mintán próbáltak utánajárni, hogyan vélekednek az emberek egyes államokról, illetve kormányaik tevékenységéről.
Bár okkal lehetne várni, hogy elsősorban a Vlagyimir Putyin és a mögötte álló Egységes Oroszország belpolitikája okozná az egyre fokozódó rosszallást, elvégre már korábbról ismert volt a civil társadalommal és a politikai ellenzékkel szembeni szisztematikus fellépés, sőt az utóbbi hónapokban a melegek jogait nyíltan korlátozó törvény hívott életre olyan nemzetközi mozgalmat, amely a 2014-es, Szocsiban megrendezendő téli olimpia bojkottálására szólított fel, mégsem ennek a következménye a látványos szimpátiavesztés. Sokkal inkább a Kreml nemzetközi politikája, illetve az az éles kontraszt okolható ezért, ami Moszkva nagyhatalmi aspirációi, illetve valós nagyhatalmi képességei között mutatkozik.
Mindenekelőtt az feltűnő, hogy a közvélekedés milyen egyöntetűen negatív Európában, valamennyi itt mért államban – Görögország jellemző példáját leszámítva (erről később) – egyre romlik az Oroszország-kép. Az ok nyilvánvalóan részben a Kreml agresszivitásában keresendő, illetve abban a következetességben, ahogyan az oroszok mindinkább igyekeznek az unió kohézióját gyengíteni. Azok a politikai tényezők ugyanis – és ezzel az unió polgárai igencsak tisztában vannak –, amelyek hasonló megosztó célokat követnek, kivétel nélkül megpróbáltak már külön alkut kötni Moszkvával. Hol több, hol pedig kevesebb sikerrel; lásd az Orbán-kormány ebbéli próbálkozásait.
Az sem használt Moszkva tényleges szándékairól kialakított képnek, hogy igyekezett minduntalan kihasználni azokat az alkalmakat, amelyek amúgy kiszolgáltatottá tették vele szemben az eurózóna válsága által leginkább sújtott államokat. A legdrámaibb következményei ennek Görögországban és Cipruson voltak tapasztalhatók, ahol a Kreml sejtetése, hogy kész mintegy „kivásárolni” a két ország államadósságát, olyan hamis önbizalmat adott, ami csak rontotta a demokratikus pártok helyzetét, továbbtolva a társadalmat a radikális elvárások irányába. Mint már utaltam rá: Görögországban kizárólag ezzel az illúzióval magyarázható az Oroszország-imázs egyedi javulása.
Oroszország hagyományos, barátian elfogult megítélése a közel-keleti államok körében, s főként a permanens válságokkal küszködő területeken ma már a múlté. A felmérés egyértelműen kimutatta, ennek legfőbb oka az arab tavasz eseményeihez való inkább negatív orosz viszonyulás. Minthogy a közel-keleti nagy változásokban Moszkva minduntalan a korábbi „színes forradalmak” (Ukrajna, Grúzia stb.) rá nézve oly veszélyes variánsát látta, már a kezdetektől nem volt kétséges, hogy ellenezni fog mindennemű ottani hatalmi módosulást. Jelenleg ez leginkább a Bassár al-Aszad-rezsim melletti konok kitartásában ölt testet, ami különösen lehűtötte az Oroszországhoz való viszonyulást, s prognosztizálható, hogy Moszkva korábbi itteni pozíciói évtizedekre elvesztek.
De a távolabbi kontinensek vagy régiók országaiban is radikálisan csökkent a szimpátia, amit főként Moszkva szereptévesztése magyaráz: nagyhatalomnak akar látszani, de ezt már képtelen hihetően tenni. Nincs az a szubszaharai vagy közép-amerikai diktatúra, ami ne számíthatna inkább nyugati humanitárius segítségre vagy kínai befektetésekre, mint Moszkva segítségére. Oroszország fenyegetni ugyan még tud, de ennek – leszámítva Kelet-Európa energetikailag neki kiszolgáltatott társadalmait – tényleges következményei nincsenek.
Ebből az is következik, hogy Moszkva számára elveszett az a korábbi biztos bázis, amit a harmadik világ jelentett. Ráadásul rendre megszűntek, vagy ha nem, akkor teljességgel komolytalanná váltak azok a kommunista pártok, amelyek révén a Kreml hatékonyan tudta saját üzeneteit eljuttatni, s ezzel manipulálni a harmadik világ társadalmait.
Ugyanakkor a Pew felmérése számos meglepő, mi több, megmagyarázhatatlan eredményt is produkált. Közülük a legkülönösebb, hogy bár a Kreml mindenekelőtt Amerika kihívójaként szeretne feltűnni, s ennek szellemében restaurálni egy olyan helyzetet, amelyet még a Szovjetunió teremtett s tartott fenn legalább négy évtizeden át, a mai Oroszország megítélése az Egyesült Államokban messze nem olyan negatív, mint mondjuk Brazíliában, nem is beszélve Törökországról, a Közel-Kelet legtöbb arab államáról, vagy például Pakisztánról. Igaz, a felmérés még azt megelőzően készült, hogy az amerikai titkosszolgálat árulója, Edward Snowden menedékjogot kapott volna Moszkvában, illetve, hogy a szíriai ideggáz bevetését követően kiéleződött volna ismét az amerikai–orosz viszony.
