Bár több hónapja folyt már Vlagyimir Putyin május 20–21-i kínai útjának előkészítése, a magas szintű találkozó kifejezetten az orosz elnöknek legkedvezőbb időben történt. Az elmúlt hetek ukrajnai eseményei megterhelték Moszkva nemzetközi kapcsolatait, s az ok, ami előidézte a válságot, az Eurázsiai Unió megteremtésének vízióját is meglehetősen kompromittálta. Putyin találkozója Xi Jinpinggel (Hszi Csin-ping) és a nagyszámú, igen szerteágazó együttműködési szerződés aláírása viszont tompíthatja némileg mindannak kudarcát, ami Moszkvára várhat még. Mi több, megnyugvást jelenthet mindenki számára, aki úgy véli: az Egyesült Államokkal szembeni hatékony orosz fellépés garanciája valósult meg azzal, hogy most Kínával sikerült a különleges gazdasági, katonai, adminisztratív, kormány- és minisztériumközi kapcsolatokat megerősíteni.
Tény, hogy a szorosabb együttműködés kezdeményezése nem Moszkvából, hanem Pekingből indult ki; a 2012-2013-ban a hatalmat megöröklő „ötödik generációs” kínai vezetés egyszerre több dimenzióban indított offenzívát, hogy nemzetközi kapcsolatait kiterjessze. Az új kínai államfő gyorsan ellátogatott Washingtonba, az Európai Unióba, és természetesen Moszkvát sem hagyta ki. Mindenütt azt hangsúlyozta: országa új helyet akar a nemzetközi gazdasági és politikai térben. Nem új stratégia ez, inkább folytatása annak a politikának, amellyel Peking gyakorlatilag mindenütt megvetette már a lábát a világban, beleértve Latin-Amerikát és főként a fekete kontinenst, ekként biztosítva magának nyersanyagpiacokat. De ma már saját – magas színvonalú – végtermékeinek is piacokat keres ott, ahol van pénz ezek felvásárlására.
Kína közelmúltbeli szándékait keresztezte a 2008-2009-es válság, amikor a fogyasztás a nyugati világban visszaszorult, most viszont a gyors kínai növekedés keltette úgynevezett gazdasági buborék szétpattanásának rémére igyekszik mindenki felhívni a figyelmet. Peking szempontjából nemcsak ez okoz problémát, hanem egyrészt a nyersanyagforrások – főként a földgáz és kőolaj – bizonytalan utánpótlása a közeli és távoli jövőben, no meg hadseregének ellátása 21. századi technológiával. Ez utóbbit illetően a Nyugat nagyon tartózkodó a kínai elvárások és igények hallatán, a kínaiak gyakorlatilag semmi olyan stratégiai technológiát nem kaptak, amire vélhetőleg szükségük lenne.
Moszkva érdekei is ellentmondanak annak, hogy az orosz erőforrásokat minden tekintetben meghaladó nagy szomszéd hozzájusson a modern fegyvertechnológiához, ám Putyin nincs abban a helyzetben, hogy válogasson: politikai elszigetelődése a világban, társulva az orosz gazdaság rendkívül rossz teljesítőképességével, no meg az állami bevételek – csak a szénhidrogénekre alapozott – egyoldalúságával nem ad számára túl nagy mozgásteret.
Peking él is a lehetőséggel: elsőként kíván vásárolni a 2018-ra beharangozott, s az orosz propaganda által csodafegyvernek hirdetett légelhárító rakétarendszerből, az S-500-asból. Továbbá Moszkva állítólag már rá is bólintott, hogy elad a kínaiaknak 12 darabot legújabb vadászbombázójából, a Szuhoj SU-35-ből, s talán hajlik rá, hogy Pekinget bevonja annak gyártásába is.
A másik stratégiai ágazat, ahol lényeges előrelépésre számítottak Putyin látogatásakor, a földgázvezetékek bővítése, s az ezzel párhuzamos megállapodások a szállításokról. Már jóval korábban elkészült a megállapodás tervezete a Gazprom és a Kínai Nemzeti Kőolaj Vállalat között, hogy 2018-tól harminc éven át évi 38 milliárd köbméter földgázt továbbítanak Kínába az északkelet-szibériai gázmezőkről. Az üzlet értéke előzetes becslések alapján mintegy 400 milliárd dollár. Ám a felek meglepő módon nagyon nehezen egyeztek meg, és a május 21-én, néhány órával Putyin távozása előtt aláírt megállapodás részleteit – azaz a földgáz árát – titokban tartják. Ez, mint hogy ezt az orosz fél kérte, minden bizonnyal azt jelzi, hogy végül Putyin kényszerült engedményt tenni. Ugyancsak ezt támasztják alá kínai elemzői források, melyek szerint ezer köbméter gázért Kína 350 dollárt fog fizetni; Magyarország ennyit fizetett 2009-ben, a Bajnai-kormány idején, ám az Orbán-kormány már jó ideje 416 dollárt kénytelen kicsengetni ezer köbméterenként.
Való igaz, mindenki arra vár, hogyan alakul a Nyugat és Oroszország kapcsolata; vajon eléri-e Washington, hogy Európa – és ezen belül Németország – megváltoztassa eddigi energiapolitikáját, s meginduljon az orosz földgázimport csökkentése. Ha ez megtörténik, az oroszoknak aligha lenne más lehetőségük, mint nagyon nyomott áron felkínálni tartalékaikat bárkinek, s a szibériai források miatt erre a viszonylag közeli Kína jöhet elsősorban szóba. Az idő ez utóbbinak dolgozik, nem pedig az oroszoknak.
Peking tisztában van azzal, hogy bár importjában – elsősorban a már említett hadászati technológia és a nyersanyagforrások terén – elsősorban Oroszország lehet a fő partner, exportja számára túlnyomórészt a Nyugat, s ezen belül is az Európai Unió. Nem véletlen, hogy Xi Jinping egyik első útja Közép-Ázsiába, Kazahsztánba vezetett még 2013 tavaszán. Az Asztanában lefolytatott tárgyalásaiból egyértelműen kiderült, hogy Peking célja a volt selyemút egyfajta újrahasznosítása: azaz áruinak szárazföldi továbbítása Európa felé, méghozzá úgy, hogy a tranzit elkerülje Oroszországot. Ez utóbbi persze nincs kizárva az üzletből, de nyilvánvaló, hogy Kína számára a fő célpont a félmilliárdos Európai Unió, méghozzá úgy, hogy e bilaterális kapcsolatrendszer függetlenül működhessen Moszkva akaratától és kontrolljától.
