Alighanem igaza van azoknak, aki úgy vélik: a 28 uniós tagországban lezajlott múlt heti választások mellett egy 29. – ráadásul nem is unióbéli – bírt a legnagyobb jelentőséggel; az ukrajnai. Az Oroszországhoz húzó enklávék furcsa bojkottja ráadásul nemhogy megakadályozni nem volt képes az országos választás sikerét, de gyakorlatilag megerősítette annak legitimitását azáltal, hogy minden illegitim eszközt igénybe vett. Vlagyimir Putyin jól látta, ez orosz szempontból csak hátrányos lehet, ám azt már nem tudta megakadályozni, hogy az általa felheccelt szeparatisták mégis keresztülvigyék akaratukat.
Igaz, a kijevi kormányzat maga is számos rossz döntést hozott az elmúlt tavaszi időszak során, ám ezt most korrigálni látszik azzal, hogy május 25-ét, az uniós választás napját tette meg legitimitásának próbájaként. Ezzel ugyanis megteremtette saját, Moszkvától elszakadó és Európához „csatlakozó” nemzeti stratégiájának történeti mítoszát. Mesteri húzás, ki se nézte volna az ember azokból, akik – a Majdan előzményei alapján – kevéssé törődtek a finom, apró részletekkel…
A Forbes kolumnistája már teljes ukrán győzelemként ábrázolja az eseményeket, s egyértelműen utal rá, hogy Putyin felismerte: nincs esélye annak a politikának, amit eddig Ukrajna megszerzése érdekében követett. Paul Roderick Gregory úgy véli, hat ok is van rá, amiért a Kreml arra kényszerült, hogy feladja korábbi terveit. (1) Az elszakadni kívánó területeken megtartott korábbi, május 11-i „orosz” referendum gyakorlatilag kudarcnak bizonyult; értékelhető eredményt nem produkált, ugyanakkor bebizonyította az azt megszervező politikai erők totális antidemokratizmusát. (2) A kezdeti bizonytalanságok után a központi kormányzat antiterrorista hadműveletei a szeparatisták ellen végül is sikeresnek mondhatók: bebizonyították, hogy a magukat komoly katonai erőként feltüntető „kis zöld emberkék” moszkvai segítség nélkül legfeljebb csak a lakosságot képesek terrorizálni, az események tényleges menetére nincs hatásuk. (3) Miközben a szeparatisták az apróbb városokban megszervezték a maguk Új Oroszországát, a jelentősebb településeken olyan helyi erőknek engedték át a kezdeményezést, amelyek a maguk kaotikus módján inkább összekuszálták a viszonyokat, így elsősorban a Moszkvához húzó csoportok dolgát nehezítették. (4) A Donyecki-medence iparának szubvencionálása az Oroszországhoz való csatlakozás esetén olyan forrásokat igényelne, amelyek meghaladják az orosz lehetőségeket. Putyin a normális üzemmenet átmeneti fenntartásához nem nélkülözhetné a helyi oligarchák asszisztenciáját, ám azok már rég szembefordultak Moszkvával. (5) Hogy miért? Mert felismerték: vagyonuk és befolyásuk nagyobb biztonságban van egy átmeneti, mint az orosz, irányított demokráciában. (6) Putyin számára egyértelmű jelzéssel szolgáltak azok az egyébként igen visszafogott szankciók, amelyeket a Nyugat már eddig is életbe léptetett: az orosz ipar gyenge teljesítőképessége és a szénhidrogénárak bizonytalansága könnyen rendszerének bukását idézhetné elő, ha továbblépne Ukrajnában.
Mindezek alapján kijelenthető-e: a Kreml lemondott eddigi tervéről, hogy elszakítsa Kelet-Ukrajnát? A Forbes szerint igen, ám nem árt e téren óvatosabban fogalmazni.
Moszkva két szempontot vehetett figyelembe, amikor visszavonulót fújt az ukrán frontról („gyakorlatozó” csapatait tényleg visszavonta az ukrán–orosz határról). Egyrészt kínai tárgyalásainak és az azokon megkötött megállapodásoknak a fényében valóban indokolt volt felülvizsgálni az eddigi politikát. Meglehet, Oroszországnak megéri lemondani Ukrajnáról, mely eddig a gőzerővel építgetett Eurázsiai Unió nélkülözhetetlen részének tűnt, ha cserében gazdasági és geostratégiai céljainak elérésében számíthat Peking asszisztenciájára. Putyin múlt heti sanghaji útja valóban sikeresnek mondható, még akkor is, ha néhány fontos kérdésben – így a földgáz árát illetően – ő kényszerült engedményre.
Másrészt a Kremlnek még eléggé nagy játékteret adhatnak a következő hónapok ukrajnai fejleményei, melyek során az új vezetés kénytelen lesz nagy, gazdasági jellegű kihívásokkal szembenézni. Konszolidálnia kell a politikai viszonyokat is, beindítani az államgépezetet, és az orosz források elapadása miatt újakat kell találnia a finanszírozáshoz. Rendeznie kell viszonyát a roppant befolyásos oligarchákkal, akik feltehetően csak addig állnak ki mellette, amíg nem kezd a gazdasági viszonyokat átalakító – egyébként elengedhetetlen – reformokba.
Ráadásul nemcsak Kijev vizsgázik majd, hanem az az Európai Unió is, amelyikre számos olyan teher hárul majd, amit – többé-kevésbé – eddig Oroszország volt kénytelen ukrán relációban magára vállalni.
