Ferenc a Szentföldön

  • Ara-Kovács Attila
  • 2014.05.30 09:21

Diplomáciai jegyzet

„Az elmúlt évszázadok borzalmas megpróbáltatásai során a zsidók megőrizték hitüket Istenben. És ezért mi, az Egyház és az emberiség népes családja soha nem lehetünk nekik eléggé hálásak.”

A pápa e heti közel-keleti látogatása szerves és logikus része annak a folyamatnak, amely XXIII. János politikai fellépésével a Vatikánban elindult. Ennek csak egyik – bár nem elhanyagolható – eleme az Izraellel szemben tanúsított magatartás radikális megváltozása, lényege viszont annak a világlátásnak a módosulása, ami a katolikus egyház eredettörténetét illetően kétezer év után teljesen átformálta a felekezet önképét, önreflexióit.

A 20. század kataklizmáit, különösen a Soát követően minden kereszténynek mélyen önmagában kellett néznie. Akikben működött valamilyen morális emelkedettség, azok számára evidenssé kellett válnia, hogy az addigi öndefiníció bántóan csonka, hamis, hazug marad, ha az csak kereszténységről szól, s nem a zsidó-keresztény kultúrában megfogalmazódó egyetemességről. Eredettörténetét tekintve a kereszténység nem más, mint egy zsidó szekta, melynek követői alternatívát kerestek a tradícióval szemben. Jézus nagy újítása a felekezet kinyitása mindenki felé, közösségét térítő-befogadóvá tette, míg a zsidóság ragaszkodott abbéli hitéhez, hogy megmaradjon zárt közösségnek Isten kiválasztott népeként.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a nyugati civilizáció tagjaként – akár hiszünk ebben, akár nem – valamennyien ne az Ó- és Újszövetség emberei lennénk. Valamennyien azok vagyunk. Ezért oly fontos, mondhatnánk azt is: lételméletileg fontos e felekezet viszonyulása önnön eredetéhez, azaz kezdeti zsidó identitásához.

Ez a felismerés az alapja az 1958-cal elkezdődött új vatikáni „időszámításnak”. A második világháborúban kétes – azaz bűnös – semlegességet tanúsító, s ezzel megrázó történelmi vitákat kiváltó XII. Pius pápát követően olyan reformfolyamat indult meg a katolikus egyház élén, ami páratlannak számít, s ami a felekezet alapvető filozófiájának megváltozását is óhatatlanul magával hozta. E téren szimbolikus tett volt az Izraelhez – s így a zsidósághoz – fűződő addigi viszony revideálása is. Ám mi lehetne fontosabb egy egyház életében, mint a szimbólumok változása…?

XXIII. Jánossal (1958–1963) vette kezdetét e kopernikuszi fordulat, teljesen átalakítva az egyház modern időkhöz való viszonyát. Ő hívta össze a II. vatikáni zsinatot, amely később – már a pápa halála után – elfogadta a Nostra Aetate című enciklikát, ez „felmentette a zsidó népet az istengyilkosság vádja alól, elítélte az antiszemitizmus minden formáját, és megerősítette Isten és a történelmi Izrael közötti lelki kapcsolat állandóságát”.

VI. Pál (1963–1978) nyitotta meg azoknak a pápáknak a sorát, akik ellátogattak Izraelbe, s ezzel a Vatikán különös hangsúlyt adott a zsidó államisághoz fűződő viszonyának is.

II. János Pál (1978–2005) pápasága idején jött létre a diplomáciai kapcsolat a Szentszék és Izrael között.

Mindennek fényében sokan Ferenc pápa most lezajlott izraeli útjában merő formális gesztust látnak, egy olyan protokolláris eseményt, ami már-már rutinszerűen jellemző a szentszéki felvilágosult politikára. Ez azonban mélyen igazságtalan interpretáció. XVI. Benedek (2005–2013) visszavonulását követően utódának, Ferencnek már a korai megnyilatkozásai drámaian új hangvételt jelentettek a zsidósággal kapcsolatos katolikus narratívában. Álljon itt ezekből kettő:

„Az elmúlt évszázadok borzalmas megpróbáltatásai során a zsidók megőrizték hitüket Istenben. És ezért mi, az Egyház és az emberiség népes családja soha nem lehetünk nekik eléggé hálásak.”

Majd 2013. november 11-én, első apostoli üzenetében a következőket írta: „Mi különleges tisztelettel tartozunk a zsidó népnek, mert annak Istennel való szövetsége soha nem vonatott vissza...”

Merőben új szemlélet, s egyben olyan mélységű azonosulás ez, amely méltó ahhoz a múlthoz, ami a kereszténység zsidó identitásában egykoron kiteljesedett és máig megmaradt.

Neked ajánljuk