Egotrip

"Mocskos cigányok + lesztek boszulva" - olvasom, még tavaly nyáron, a Lehel téri aluljáró lépcsőjének falán a fenyegetést (betűhíven reprodukáltam). Elsőre nem igazán világos a felirat üzenete: ha a falfirka megalkotója bosszút állna a cigányokat ért sérelmekért, azaz együtt érez roma honfitársaival és osztozik, legalábbis érzelmileg, bajukban, akkor miért nevezi őket elítélő éllel mocskosnak? És fordítva: ha mocskosnak nevezi őket, olyannak, akiket az őhozzá hasonlók, az értelemszerűen tiszta és mocsoktalan nem cigányok (pozitív megfogalmazásban: magyarok) széles ívben elkerülnek, lenéznek, megfenyegetnek, bántalmaznak és alkalomadtán agyonlőnek, mint a kutyát, akkor ugyan miért ad hangot szilárd hitének, hogy a cigányok "meg lesznek bosszulva"?

Mérő László múlt heti írásában arról (is) morfondírozott, hogy mekkora bért kapnak a különböző tehetségű emberek (Teljesítmény, Magyar Narancs, 2011. március 24.). A szerző a programozók példáján bemutatta, hogy a vállalatok vezetői gyakran "csak" két-háromszoros bérrel díjaznak egy, a társainál tízszer tehetségesebb programozót. De vajon mennyire általános a tehetségnek ez az "alulfizetése"?

A katonaság utolsó hónapja a közeli leszerelés boldog eufóriájában telt. Az egyetemista századot kivezényelték egy kis mezei munkára: bálákat kellett behordanunk. Hárman-négyen adogatták fel a szekérre a kombájnok által szétszórt bálákat, a szekéren meg egy ember elrendezgette őket. Én a szekérre kerültem, volt is némi rossz érzésem, hogy lám, még itt is sumákolok - ez a szó mára szinte kihalt, de akkoriban a katonaságnál minden férfi jól megtanulta, miképpen lehet a munka könnyebbik végét megfogni, és lehetőleg azt is valamiféle látszattevékenységgel helyettesíteni. Nekem nem kellett vasvillával a fejem fölé emelgetni a bálákat, csak kényelmesen pakolásztam őket a szekéren, még élveztem is, mennyire különböznek egymástól, holott egy gép gyártotta mindegyiket. Igyekeztem csinosan, helytakarékosan elrendezni őket a szekéren. Főképpen a saját szórakoztatásomra - amúgy szemmel láthatólag senkit sem érdekelt, hogyan helyezkednek el a bálák a szekéren. Egy leendő matematikus így sumákol.

Az Óbudán ledobott angyal először azt látja meg, hogy bezárt a Cserepes. Még nem dózerolták el, de már a kopott zöld székek, asztalok sincsenek kint. Jobb bele nem gondolni, mi lehet bent. Ez tényleg a világ vége, gondolja, helytelenül és szabálytalanul, mert az angyalok nem gondolkodhatnak. De azért gondolja tovább. Ezek meg se érdemlik, hogy... Itt befejezi, mert már bent van a temetőben, és bele is fáradt kicsit. Benyit a portáshoz, nem kopog, nem köszön. A portás kistévét néz, és vacsorát főz, kisrezsón, lecsót, szezonja van. És kisüstit iszik. Mennyire tudtam, hogy így lesz! És mennyire utálom a lecsót! A kisüstit szeretem, ez jó erős lehet, a rettenetes szagából ítélve... Ez nem gondolkodás, teszi hozzá gyorsan, ténymegállapítás. De a mentegetőzés gondolkodás, hallja az agyában. Ez legalább nem az ő gondolata.

Mindenki állíthatja magáról, hogy első volt valamiben, néhány nemzet viszont arról nevezetes, hogy mindenben első volt. Köztudottan ilyen nemzet az orosz és a magyar. E két nép az emberi tudás legkülönfélébb területein, a legjelentősebb civilizációs vívmányok esetében, néha komolyan, gyakran viccesen, de mindenesetre szüntelenül bizonyítani próbálja, hogy őseink - illetve őseink rokonainak ismerősei - előbb tudtak valamit, mint mások ősei és barátai. Persze minden azért nem lehet orosz vagy magyar, a háttérben mindig ott figyelnek a kínaiak vagy a történelmi tények.

A szöveg szerint persze nehezen, de általában a nehézségekről a legkönnyebb beszélni, hát még dalolni; úgyhogy maradjunk annál, hogy F. R. David édeskés szövegénél és még inkább dallamánál kevés fülbe- s tenyérbemászóbb zenei mutatványra tudnék visszaemlékezni boldogult kamaszkoromból, pedig az ember életét sajnos végigkísérik a suszterharmóniák. Pár évvel később értettem meg, mi fáj a kellemesben, amikor Hamvas Béla filippikáját olvastam a cigányzene és általában a (természetesen magyar) cigányzene-kultúra ellen: "A zenének mámor nélkül nincs értelme, a cigányzenében azonban nincs mámor, hanem szégyenletes öntetszelgés, a leghígabb és legfeslettebb züllöttségben. (...) És a cigányzene végeredményben amuzikális és főképpen a botfülűek zenéje... (...) A cigányzene átitatta a parlamenti beszédeket fellengző és nyúlós szólamaival, az akadémiai szónoklatokat, áthatott csaknem minden közéleti mozzanatot, ahol a nép és a nemzet sorsa szóba került (...) A cigányzene ripacs pátosza megmérgezte a színészetet, és kulisszahasogató stílust teremtett, és olyan festészetet, mint amilyen Székely Bertalané, részben még Munkácsyé is. (...) A köztereken álló szobrok cigányzenés pózban gesztikulálnak." Imigyen szóla Hamvas, és igaza vagyon néki. Hozzátehetjük: ez a stílus mérgezte és mérgezi - egyéb mérgek mellett - az irodalmat és építészetet is, Wass Alberttől a városligeti Vajdahunyadig.

Eric Hobsbawm legújabb esszékötetében arról elmélkedik, vajon mi a magyarázata, hogy míg 1976-ban a nyugati szellemi életben igen nagy súllyal volt jelen a marxista történetfelfogás, és a filozófusok, mellőzve a legcsekélyebb fenntartásokat is, gyakorta vették igénybe Marx analitikus módszereit, addig 1986-ban mindennek már nyoma sincs. Míg a hetvenes évek közepén az egyetemeken ronggyá olvasták Gramsci és Marcuse köteteit, addig a nyolcvanas évekre az érdeklődés elfordult Marxtól, az olvasmányok slágerlistáit pedig Edward Said és egy bizonyos Gayatri Chakravorty Spivak kötetei vezették.

Az élet, mint tudjuk, nem nagy vigalom. De ámulni lehet. Például azon, hogy összes nehézségével és szenvedésével együtt úgy becsüljük, mint valami önmagában jó dolgot. Legalábbis ezt látszik bizonyítani, hogy még azok is körmük szakadtáig ragaszkodnak hozzá (ehhez a léthez, ebben a világban), akik úgy tudják, van egy másik, jobb világ egy jobb, sőt tökéletes, szenvedésmentes élettel. Egy szebb világ valahol a jövőben, itt a földön vagy fenn a mennyekben.

A Jobbszélső imádta a vonatokat.

Megnyugtató, hogy végre olyan kormányunk van, amely megvéd minket a ránk leselkedő bajoktól. A nyugdíjunkat már megvédte, amikor a magánnyugdíjpénztárban elhelyezett vagyon államosításával lehetetlenné tette, hogy rosszakaróink tőzsdézzenek vele. Folyamatosan oltalmazza az árfolyam változásától sújtott devizahiteleseket, és a legutóbbi hírek szerint a közszolgáltatások (áram és gáz) árának emelésétől, valamint a pénzintézeti díjtételek növekedésétől is meg fog minket óvni. Mindez azonban smafu ahhoz képest, hogy most már a bérünk csökkenésétől is megvéd majd. Mit is mondhatnánk? Talán azt: ilyen hathatós védelmezőkkel ellenségre már nincs is szükségünk.

Sir Roger Casement (1864-1916) élete és halála tárgyában kapirgáltunk legutóbb. Alkalommal erre a 2010-es irodalmi Nobel-díjasnak, Mario Vargas Llosának az új regénye szolgált: az 1911-ben a brit birodalomnak tett szolgálataiért lovaggá ütött, majd 1916-ban hazaárulóként halálra ítélt és kivégzett brit diplomata a perui szerző El sue–o del celta (A kelta álma, 2010) című regényében támadt új életre, gyarmatok és nemzetek, lojalitások és pálfordulások máig fel- és megoldatlan paradoxonjaival kísértve meg posztkoloniális és identitásválságos jelenünket.

Kapirgálásra minden alkalom jó alkalom. Itt van például a frissen Nobel-díjas Mario Vargas Llosa legújabb regénye: az El sueño del celta (magyarul: A kelta álma). Takács Ferenc

Minden tanár előbb-utóbb találkozik olyan diákkal, aki tehetségesebb, mint ő maga. Egyik-másik tanítványa olyan versenyeket nyer meg, amilyeneket neki sohasem sikerült. Tanárként persze büszke rájuk, jogosan, mivel valóban ő okította őket ilyen kiválóvá. De közben azt is tudja, hogy ezek a tanítványok valami olyat is tudnak, amit ő sohasem tudott, ettől tudtak nyerni. Egyszerűen csak kiemelkedően tehetségesek. Mérő László

A túrának megtiltani nem lehet, Hogy ne nyíljék, ha megérzi a telet, Szegény profi, elmereng a valután, Kéjjel indul minden túra-szag után. (A Sporthírlap túraverse, 1930. karácsony) A vajaskenyér-túra fogalma mára szinte kikopott a futball szókincséből, sőt a sportággal kapcsolatban a túra kifejezést sem használjuk gyakran. Okkal, hiszen a magyar klubok manapság vagy nemzetközi kupamérkőzések alkalmából, vagy edzőtáborozás során jutnak el külföldre, arra azonban nincs példa, hogy meghívásra sorozatban játszanák a (telt házas) mérkőzéseket. Pedig valaha bevett dolognak számított, hogy a téli, illetve nyári bajnoki szünetben magyar csapatok portyázzák végig Európát.