Az Óbudán ledobott angyal először azt látja meg, hogy bezárt a Cserepes. Még nem dózerolták el, de már a kopott zöld székek, asztalok sincsenek kint. Jobb bele nem gondolni, mi lehet bent. Ez tényleg a világ vége, gondolja, helytelenül és szabálytalanul, mert az angyalok nem gondolkodhatnak. De azért gondolja tovább. Ezek meg se érdemlik, hogy... Itt befejezi, mert már bent van a temetőben, és bele is fáradt kicsit. Benyit a portáshoz, nem kopog, nem köszön. A portás kistévét néz, és vacsorát főz, kisrezsón, lecsót, szezonja van. És kisüstit iszik. Mennyire tudtam, hogy így lesz! És mennyire utálom a lecsót! A kisüstit szeretem, ez jó erős lehet, a rettenetes szagából ítélve... Ez nem gondolkodás, teszi hozzá gyorsan, ténymegállapítás. De a mentegetőzés gondolkodás, hallja az agyában. Ez legalább nem az ő gondolata.
A temető alaprajzát, mondja a portásnak, akinek első gondolata (neki nincs megtiltva), hogy kiabál az őröknek, de ez a kérés, még ha követelés is, váratlanul éri. Mit?, kérdez vissza, ahelyett, hogy előbb feltenné az adekvát, logikus kérdéseket: 1. mit keres itt? 2. kicsoda maga? És a kérdések után jöhetne a fenyegetés: takarodjon, mert hívom az őrséget (és/vagy rendőrséget). De a portás csak egyre ismételgeti: mit?, mit?, nem ijedtében, bár elég váratlanul érte a látogatás, hanem mert más nem jut eszébe.
Az angyal nem mondja kétszer, már hányingere van a lecsó szagától, odamegy a nagy, fehér, kétajtós szekrényhez, és a felső polc aljáról, iratok alól előhúzza. Tulajdonképpen megtehette volna, hogy nem közli ezzel a lecsózabálóval jöttének okát, de szerette megadni a módját. Csak úgy, besétálni, szó nélkül elvenni, kimenni - nem. Láthatatlan is lehetne, de az már unalmas. Kezében az alaprajzzal - inkább könyvnek mondanánk, temetőkönyvnek, benne parcellák, sírhelyek a halottak nevével - menekült a lecsószagból, de még jól meghúzta a kisüstis üveget. Szilva. És kurvajó. Ezek tények. Nekiindult a temetőnek - küldetése még csak most kezdődött.
A portás még mindig azt ismételgette: mit?, mit? A lecsót is elfelejtette megkavarni, mégse égett oda. A tévében is azt a képet látta, amit akkor hagyott ott, amikor az ajtóra nézett, a belépőre. A szekrényhez ment, a temetőkönyv is ott volt. Az üvegből sem hiányzott, csak annyi, amennyit megivott. Sok. Mintha nem történt volna semmi. Miért, történt? Nem szólok senkinek, még azt mondják, részeg vagyok. Részeg vagyok. Mégis kiment, és megkérdezte az őröket, nem láttak-e egy csövest. Bár, gondolta, nem úgy volt öltözve. De hogy hogyan, arra nem emlékezett. Az őrök csodálkoztak. Te láttad? Én, dehogy. Akkor meg? A portás már megbánta, hogy kijött. Van még a pálinkádból? Az őrök röhögtek, a portás visszament, bassza meg, a lecsó most tényleg odaégett. Rohadt csöves, vagy ki vagy, a kurva anyádat.
Az angyal gyorsan dolgozott, hajnalra készen kellett lennie. Sietett, de nem kapkodott, sírról sírra haladt, szép sorban. Nem állok meg. Majd, ha végeztem minddel, megiszom egy... De hol? A Cserepes zárva. Zsibbadást érzett az agyában, főnöki utasítás. Karja, lába nem zsibbadt, bírta a munkát, a fizikait, szerették, irigykedtek is a többiek. Már a kőfalnál járt, a legszélső parcellánál, az urnáknál, amikor látta, mindjárt kel a nap, és a látóhatáron áthaladt az első piros esztergomi vonat.
Ne haragudjon, szólított meg egy férfit, aki a Cserepes előtt feküdt egy padon, hol van itt a legközelebbi kocsma? Itt volt, mutatta a férfi. És itt van, nem messze, de még zárva. Én is arra várok. Mi a neve? A kocsmának? Van neve, de csak Hullaégetőnek hívjuk. Végre egy hely, ami a temető közelében van, és nem Hullamosó. De rögtön visszaszívták az agyából a gondolatot. Merre van? Majd ha elindulok, jöjjön velem. Egyébként meg, ült fel a férfi, tegeződjünk. Azt hiszem, kollégák vagyunk. Az angyal majdnem elszólta magát, te is angyal vagy? Én is a temetőben dolgozom. Rohadt egy meló, mi? A férfi nevetett, köhögött. Én a temető egyik felét kaptam, pupák. Te a másikat. Még mindig hánynád a földet, ha én nem vagyok. Jól ki volt ez találva. Készen is lettünk, időre. Van agya a Főnöknek. Az angyal nézett maga elé, aztán egy 60-as busz után. Engem a földről szerződtettek. Téged meg az ég küldött, tudom én. Tudom, hogy nem mondhatod, nem is gondolhatod. Na, ne lógasd a szárnyad... az orrod, menjünk, nyit a kocsma.
Elindultak a Hullaégetőbe, az angyal és a férfi, két sírásó. A férfi kommersz cseresznyét és aranyászokot ivott, az angyal unicumot és üveges pilzenit. A Nagyfőnök egészségére! És ittak, egész nap, és berúgtak. Mennem kell, mondta az angyal, indult volna. Hova mennél? A küldetés még nem ért véget. Vagy talán a tieid feltámadtak? Mert az enyémek nem. Az angyal már nem bírt inni. A férfi csak kikért még egy kört. Megitták, és együtt mentek ki, a vécére, hányni. Az angyal a vécé-, a férfi a mosdókagylóba.
Ugyanebben az időben ugyanezek a jelenetek játszódtak le Farkasréten, a Fiumei úton és Rákoskeresztúron, valamint az összes temetőben. A ledobott angyalok együtt dolgoztak, és a Hullamosókban, Hullarablókban, Hullagyalázókban, Hullahegyekben és egyéb hasonnevű kocsmákban együtt ittak egy földről szerződtetett férfival. Akiben persze - s ez nem hiányosságuk, hanem adottságuk, és tényként állapítjuk meg - nem ismerték fel a Főnököt.
Ez a feltámadás se sikerült, mondta a Főnök a Hulla... kezdetű kocsmákban, miután kihányta magát, és kikérte magának a következő kört. Mit akarnak ezek?, kérdezte magától - az angyalok akkor már sehol se voltak -, nem akarnak feltámadni? Vagy én sietem el? Csak egyvalaki, egyetlen ember támadna fel, már boldog lennék! És ivott, bánatában, de az is lehet, hogy örömében - szerette a feltámadásokat, még ha olyan nagyon nem is sikerültek, és ha roszszul is lett mindig. De olyan, hogy is mondjam, emberiek. Még ezekkel a hülye angyalokkal is. Kiitta a - most legalábbis - utolsó korsó aranyászokot, elindult a 60-as buszhoz, megállt a lámpánál, olvasta a feliratot: FELTÁMADUNK! Úgy legyen.
Ez volt az utolsó gondolata. A zebrán egy szabálytalanul közlekedő gépkocsi halálra gázolta. A vezető azzal védekezett, a férfi pirosban ment át, és ivott. Előbbit a tanúk: "részeg csöves", "na, eggyel kevesebb", "jobb így neked", "pont a temetőnél, de durva!", "úgyis a temetőbe indultál"; utóbbit a boncolás igazolta.
Boncolni se kellett volna, dőlt belőle a cserkószag.
Elvitték, dübörgött tovább a forgalom.
De a pillanatnyi szünetekben, s főként éjjel tisztán hallható a temető alapzaja.
zzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzz
szszszszszszszszszszszszszszszszszszszszszszszszszszszszszsz
llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll
mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm
hhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhh
