A katonaság utolsó hónapja a közeli leszerelés boldog eufóriájában telt. Az egyetemista századot kivezényelték egy kis mezei munkára: bálákat kellett behordanunk. Hárman-négyen adogatták fel a szekérre a kombájnok által szétszórt bálákat, a szekéren meg egy ember elrendezgette őket. Én a szekérre kerültem, volt is némi rossz érzésem, hogy lám, még itt is sumákolok - ez a szó mára szinte kihalt, de akkoriban a katonaságnál minden férfi jól megtanulta, miképpen lehet a munka könnyebbik végét megfogni, és lehetőleg azt is valamiféle látszattevékenységgel helyettesíteni. Nekem nem kellett vasvillával a fejem fölé emelgetni a bálákat, csak kényelmesen pakolásztam őket a szekéren, még élveztem is, mennyire különböznek egymástól, holott egy gép gyártotta mindegyiket. Igyekeztem csinosan, helytakarékosan elrendezni őket a szekéren. Főképpen a saját szórakoztatásomra - amúgy szemmel láthatólag senkit sem érdekelt, hogyan helyezkednek el a bálák a szekéren. Egy leendő matematikus így sumákol.
Csak az utolsó nap derült ki, hogy valakit mégiscsak érdekelt. A beérkező szekereket ugyanis megmérték, hány mázsa szalma van rajtuk. Általában 14-15 mázsa volt, de az én szekereimen rendre 17-18 mázsát mértek. Ráadásul néha egy-egy szekér rakománya le is dőlt egy kátyúnál vagy bukkanónál, de az enyémek soha. Minderről csak akkor értesültem, amikor a leszerelés előtti napon már behordásra sem voltunk használhatók, és egész nap csak iszogattunk a falu kocsmájában. Egyszer csak megszólított egy bácsi:
- Szóval, maga holnap leszerel?
- Igen - mondtam felszabadult örömmel.
- És elmegy az egyetemre?
- Megyek bizony!
- Milyen kár - sajnálkozott a bácsi -, pedig milyen jó felrakó lett volna magából!
Az elmúlt negyven évben gyakran jutott eszembe ez a történet, amikor épp nem volt világos, merre is van az előre, mit is kellene csinálnom ezen a világon. Sokszor éreztem úgy, hogy az lett volna a legjobb, ha ott maradok felrakónak, ott legalább világos, mi a cél, és mikor van egy feladat rendesen megcsinálva.
Csakhogy a szekér akkor is rendesen meg van rakva, ha csak 14 mázsa került rá, de az legalább sosem borul le. Ha leborul, az mindig trehány felrakást takar - afféle katonai munkát, mármint a szó régi értelmében. Néhány éve, amikor sikerült kivédeni az utóbbi évezred legnagyobb tiszai árvizét, kiderült, hogy mennyivel többet ér egy húszezres létszámú profi hadsereg, mint egy százezres amatőr. Szerencsére ehhez még csak egy igazi háború sem kellett.
Tizennégy mázsát sokan fel tudnak bombabiztosan rakni egy szekérre, húszat talán senki. A teljesítmény növelésének határa mondjuk 33 százalék, több lehetőség egyszerűen nincs ebben a műfajban. Más területeken viszont akár sokszoros is lehet az egyéni teljesítmények közötti különbség. Egy kiemelkedő számítógép-programozó teljesítménye akár egy nagyságrenddel is jobb lehet, mint egy átlagosé. Ez felvet egy igen nehéz gyakorlati problémát: mennyivel keressen többet az, aki tízszer annyit teljesít?
Lehet érvelni amellett, hogy több mint tízszer annyit is megérdemel, hiszen ha tíz átlagos programozót vennénk fel, azok mellé már kellene egy főnök is, aki összehangolja a munkájukat. Megkérdeztem néhány vállalatvezetőt erről, és a tipikus válasz az volt, hogy a tízszeres teljesítményt ők bizony legfeljebb két-háromszoros fizetéssel díjaznák, de volt, aki másfélszerest mondott.
Nem szőrösszívűségből mondták ezt. 'k pontosan tudták, hogy a kiváló programozók nem végezhetnek el minden munkát. Munka van bőven, köztük sok olyan is, amit a legkiválóbb programozó is alig gyorsabban végez el, mint az átlagos - olyasféle munkákra gondolok itt, mint a bálák felrakása. Ha pedig a csapatba szükségesek átlagos programozók is, akkor nekik is tisztes megélhetést biztosító fizetést kell adni. A zseniális programozó vagy talál magának egy olyan munkát, ahol az átlagos programozó labdába sem rúghat, pusztán a feladat bonyolultsága miatt, vagy be kell érnie ennyivel. A váltással viszont azt a kockázatot is vállalja, hogy a különlegesen bonyolult feladat még az ő képességeit is meghaladja, és így végül még annyira sem lesz sikeres, mintha a régi helyén maradt volna, a tízszeres teljesítményével és a kétszeres fizetésével.
Nem feltétlenül azt érdemes csinálnunk, amiben tízszeres a teljesítményünk, mint másoké, mert munkánk értéke, díjazása végül is nem ettől függ, hanem attól, hogy mennyire vagyunk helyettesíthetők olyanokkal, akiknek a teljesítménye alacsonyabb, de az adott munkát hasonló minőségben el tudják végezni. A bálák felrakása esetében az egyetlen minőségi szempont, hogy ne boruljon le a szekér, és ezt sokan el tudják érni, legfeljebb kicsit kevesebbet pakolnak fel. Más területeken bonyolultabbak a minőségi szempontok, több speciális szakismeret vagy több általános emberi érettség szükséges a megfelelő minőség eléréséhez.
Amikor életem nehezebb szakaszaiban azon merengtem, hogy talán jobb lett volna elmenni felrakónak, és akkor lenne egy közmegbecsülésnek örvendő helyem a világban, az mindig olyankor volt, amikor túl nagy fába vágtam a fejszémet. Nem mennyiségi szempontból, hanem valamiféle, nyíltan ki sem mondott minőségi követelményt nem sikerült teljesítenem. Ezzel együtt egyáltalán nem bánom, hogy ilyen vállalkozásokba is belefogtam. Így tanultam meg, hogy nem tartozom az emberiségnek abba a néhány tízezrelékébe, akik a világcsúcsokat ostromolják, akkor sem, ha sokféle feladatban tudok 14 helyett 18-at teljesíteni, és némelyikben egy helyett tízet is.
Ma már tudnék válaszolni a fiatalembernek, Karinthy Frigyes novellahősének, a kamaszkori énemnek, ha nekem szegezi a nagy kérdéseket: hol a nagy szimfónia, hol az Északi-sark felfedezése, hol vannak a nagy ígéretek, amik bennem voltak? Tévedsz, fiam: azok valójában nem benned voltak, hanem másokban, csak ezt akkor még nem lehetett tudni. Benned annyi volt, hogy rendes munkát végezhetsz valami olyan területen, amiben viszonylag jó vagy, és valamivel kevésbé helyettesíthető, mint a bálafelrakásban. Ami nem kevés: ez azt jelenti, hogy van helyed a világban.
