Egotrip

Már lefekvéskor érzem, hajnalban fölriadok, pontban fél hétkor ébren. Nyolckor iskola, háromnegyedre be kell érnem. Mert ha nem, hát. Tejeskávé íze számban, pillés, kisegérbőr a kistányéron. Fülemben örök reggelikrónika, ezek már a félnyolcas hírek, ugyanazok, elkések. És akkor lesz nemulass. Elsőben az első nap az első házi feladatot elrontottam, kékkel színeztem piros helyett, vagy fordítva, látod, ezt se tudom. Meg el is mázoltam, sírtam fölötte, vigasztaltak, hiába, azóta is. Szeptember elseje előestéjén úgy fekszem le, mindig, hogy felkelni már: soha. Csöngessenek vekkerek, idióta iskolacsengők, nem mozdulok, SEMMIT SE AKAROK TUDNI!, valék siralom tudatlan. Lányom most megy nyolcadikba, nyolc óra, fiam először óvodába, mit akarnak még tőlem, kikérdeznek, kik, nem válaszolok egész mondattal, hallgatok, minta. Az első és utolsó, avagy a nulladik óra, ma a szorongásból felelünk, én készültem, egész nyáron, az életben, erre. Akkor mért nem bírok megszólalni. Fiam, nem az iskolának, hanem azé, aki megműveli.

A minap is ásogattam kicsit kertecskémben, gondokba merülten, izzada orcám, s kérdem magamtól: miért nem értem én ezt a világot, úgy egészen? Mit jelentsen, teszem azt, egy giliszta, kicsiny férge a Mindenhatónak? Vajon jelent-e bármit? S ha igen, mit? Jelenti-e, hogy eső lesz-e, nem-e? Mit jelent a gyönge fűszál? Mit a röpke bogár? Mit az Utazási tájékoztató a BKV járatain? Hogyan értsem a rendőr sapkáját? A tegnapi filmet?

Átlagos kedd délelőtt volt, a szerkesztőségben ültem, a szokásosnál tán egy kicsit zaklatottabb állapotban, mivel aznap még csak kizárólag olyanfajta faxok jöttek, hogy a két kamionnyi horganyzott acéllemezt haladéktalanul vegyem át. Nem veszem át, döntöttem a beígért szankciók ellenére, s tovább kattintgattam a technika legújabb csodáját, a frissen szerzett, Seropram feliratú, kétablakos reklámtollamat. Pánikzavar, olvastam az egyik oldalán, időskori depresszió, jelent meg ezzel egyidejűleg a másikon. Agorafóbia pánikzavarral - depresszió, szólt a kattintás utáni újabb verzió, demencia depresszióval, közölte a harmadik, miközben a párhuzamos ablak agresszíven megkérdezte: Felírta már ma? Nem írtam föl, mondtam a tollnak változatlan bámulattal, mégis icipicit ingerülten, amikor megcsörrent a telefon. Vasmű - szóltam bele, hogy ha már lúd, kövér legyen, de ezúttal - a nap folyamán első ízben - tényleg én voltam a keresett célszemély, bár a megkeresés fölöttébb szokatlan dologra vonatkozott, legalábbis nem volt benne semmiféle kéziratról szó.

Kedves Hazám, polgár lépjen nyitott szemedre, azért fordulok most hozzád, mert valakinek előbb-utóbb be kell üvegeznie a lépcsőházablakot, mivel ilyentájt lehűl a levegő, és a máskor oly kellemes légmozgás valamikor november magasságában huzattá lényegül, a huzat pedig nem áll meg a lépcsőházban, hanem a bejárati ajtó alatt továbbjön, egészen a szobáig, ahol sorban lehullajtják levelüket miatta a fikuszok, nem beszélve arról, hogy én alszom kívül, pont a huzat útjában, és télen minden reggel elgémberedik a külső részem. Persze lehetne szigetelni az ajtót és az ablakot is, de azt megoldom magam is, általában egy összetekert pokróccal, amit behelyezek a két ablakszárny közé, de a lépcsőház már tényleg nem az én dolgom, meg nem is értek hozzá, de hajlandó vagyok felesben kifizetni, ha másképp nem megy.

Némi frappantériára és trivialitás-vadászatra való hajlam birtokában azt mondhatnánk, hogy a Heisenberg-féle bizonytalansági reláció az egyik legjobban alkalmazható fizikai elv a pénzügyi piacok résztvevői és azok működése közötti kapcsolatra vonatkoztatva. Ennek számos magyarázata közül nemcsak az a tény emelkedik ki, hogy a kvantumfizikai kísérletek kapcsán megfogalmazott Heisenberg-szabály valóban erősen analóg a pénzügyi piacokon a megfigyelő és megfigyelt esemény között tapasztalható egymásrahatással, de az is árulkodó, hogy az elvet Soros befektetési filozófiája egyik alapkövének tekintette. Nomen est omen: a híres Soros alapcsalád, a Quantum is feltehetően ezért kapta kvantumfizikára utaló nevét.

A filozófusok hajlamosak azt gondolni, hogy a filozófiai problémák többsége örök. Ez első hallásra nagyképűségnek tűnik: ugyan mi jogon tart igényt pont a filozófia az örökkévalóságra ebben a folyton változó világban?

A tervek szerint hamarosan létrejövő észak-alföldi régió leendő központjának már létező, Halköz nevű terén, azon belül az úgyszintén faktumként kezelhető, Söröző fantázianevet viselő söröző teraszán ültünk, már amennyiben a zaftos taccsokkal lehányt járdára kitett, százas szöggel összetákolt két rozoga asztal terasznak tekinthető. Egyfelől tehát a legsúlyosabb rögvalóság talaján, másrészt viszont a szivárványos jövő egyelőre fiktív, ám e hihetetlen mértékben lepusztult belvárosi tér szempontjából mindenképp reménnyel kecsegtető, virágos mezején. Ha egy vallatáson be kéne vallanom, miért tettük ezt, hogy miért ültünk ott tehát, akkor azt mondanám, azért ültünk ott, mert a végre, a dolgok befejeződésére mindketten roppantul fogékonyak vagyunk, miáltal az, hogy körülöttünk épp az utolsókat rúgta a nyár, minket rendkívül megviselt. Ez a léthelyzet - a potenciális centrum ígérete s a Halköz kézzelfogható valósága a végleg bezárt Kishalászszal, az omladozó házakkal, a kannásbor-kiméréssel, a földön alvó részeg hajléktalannal s ékszerként a Csavarbolt feliratú pavilonnal a közepén, valamint az évszakok közti, éppen zajló átmenet - ülésünknek már akkor is valami furcsa, filmszerű, lebegő kettősséget adott volna a válaszhoz, két kövér mester közt találtam magam heringként beszorulva a kőkemény fapadon. A barátom jobban járt, neki egy inasabb - igaz, roppant ittas - májsztró meg egy keszeg nő jutott, így neki volt némi esélye legalább, hogy időnként eljuttassa a szájáig a poharat.

Fejtrágyázás. Ez a szó jutott eszembe hajnalban, midőn csatakos álmaimból hirtelen felriadtam. Fejtrágyázás, az kellene a kertnek. Nem tudom ugyan pontosan (pontosan?!), hogy mi is légyen az a fejtrágyázás, de biztosan nagy szükség lenne rá, ha nem is minden, de sok gondom orvoslást nyerne.

Ha jól emlékszem, nem volt egyetlen olyan látogatásom sem anyai nagymamámnál, hogy a nagy tyúkudvarban ne láttam volna legalább egy csirkét méteres madzaggal kikötve valami karóhoz. Hol fölspulnizta magát a karóra, hol letekerte, ennyi szórakozása maradt. Hogy miért kötötték ki, nem sokáig kerestem a magyarázatot. Többnyire csirkét ettünk. Gondoltam, ez a szokás: levágás előtt meg kell fogni a csirkére kötött madzagot, és jó nagyot rántani rajta. Mert ez, ez a rántani való csirke.

Mondjuk, ez nyaralás. Reggel lessünk ki a függönyrésen - ma szép időnk lesz, felhőszakadás - hugyozzunk, mossunk fogat, mintha egy idegen - hotel, motel, panzió, cimmerfrej - fürdőszobavécében, csodálkoznánk rá szabadságolt önmagunkra a tükörben - hol vagyok?! - induljunk el, idegen (a) városban, Pesten. Az Izabella sétálóutca, mióta lezárták a Ferdinánd hidat, mély levegő, pincékből szivárog, lenn felejtett kopasz hajas babák közt patkány surran, a Dörgicsei borozóban a délelőttös műszak, de erről mit se tudunk, nem iszunk dörgicseit, nyaralunk, a felszínen, ha lekíváncsiskodunk a föld alá, akkor kazamata, barlang, földalatti, millenniumi. Már a régi magyarok is. Ítélned, hallod?, kell! De nem nekünk, mi vendégek vagyunk, újságot se olvasunk, nem értjük, ó, milyen kedvesek a magyarok, és milyen kevesek, nyaralni mentek, az Andrássy úton senki, senki, a Tokaji borozó teraszán a kánikulában ideszabadult barbár népek aszút isznak szódával, ezért nálunk bicskáznak, de nincsen nálunk bicska, útba igazítunk egy eltévedt magyart, eltévedt lovas az itt maradt benzinködben, ló nélkül, az utolsó magyar a Három Hollóból, igen, arra van az Ady-szobor, az írók boltja mellett, vannak itt még írók, kérdi hibátlan magyarsággal, tűnik el a kánikulamocsárban.

Egyszerre csak különösebb előjelek nélkül beborult az ég. Mi a kurva isten, kaptam fel a fejem, pedig fent nevezett látja lelkem, nem szeretem a csúnya beszédet, csak bosszantott, hogy én viszont történetesen nem látom a korrektúrát, a lapzárta meg a nyakamon. Fél órája tököltem amúgy is már avval, hogyan választjuk el az absztrakt szót, hova megy a t az új szabályzat szerint; előtte meg a dekonstrukcióval voltam hasonló nagy bajban, erre még a fényt is elveszik. Kezdtem volna éppen szidni az idén nyárra megbolondult időjárást, mikor felvisított odakint egy átszellemült hangú néni, hogy itt van, ez az, édes jó istenem, megjött, megjött, megjött végre, na gondoltam, ez is jó hangosan menstruál. Kiviszi az intimszférát az utcára, ráadásul épp az ablakom alá. Nem tagadom, volt már bennem, azért is gondolhattam ilyen vicceset, s ezért jöhettem rá jelentős késéssel, hogy ami itt zajlik, egyáltalán nem egy menses, hanem napfogyatkozás. Ja, hát persze, mondtam viszont akkor, abban a szúrásban, éles ésszel, tényszerűen: a napfogyatkozás. Haladjunk akkor a szöveggel tovább. Az elszántság ily módon töretlenül megvolt, de az időközben tömegessé fokozódott visítozás okán tovább romlottak a feltételek, amit az én morális alapokon nyugvó munkakedvem és -szeretetem megsínylett sajnos nagyon. Akkor tartsunk tíz perc technikai szünetet, s kocogjunk át a kisboltba, hogy két bőrt húzzunk le a dögről: sört is igyunk, s a házimunka is meglegyen.

Semjén Zsolt, minden egyházak helyettes államtitkára, snájdig, mosolygós fiú, úgy megsértődött azon, hogy a Nitsch-kiállítással kapcsolatban annyi hülyeséget talált összehordani, hogy most aztán revánsot vesz, de keményen. Nagyon kapóra jött neki a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei újrakiadása, úgy érzi, most aztán ismét nagy szükség van arra, hogy az állam felelősségteljességtől csöpögve, igen komolyan és megfontoltan megszólaljon, és akkor ki, ha ő nem. Mondott is rögvest két jelentős ostobaságot, nem tartják hiába bölcs gazdái.

Április utolsó napja, ne várd a. Autók vonulnak már május elsejére, araszolnak, anyák napjára tán haza is érnek. Szegényanyám, szinte feldúlja a kontyát. Belülről nézem, kívül, az autókat, a gyalogosokat inkább, a nőket. Ariszálnak hazafelé, anyák, hazaérnek, mire. A lakótelepen, ahol laktam veled, két dolgot lehet most csinálni: nézni az Esmeraldát vagy sört inni az ábécé előtt, meleg tömegben. Ülök hideg ablakban, kéne egy terasz, mint görögben, mondta Zsolt, meg is fulladnánk a benzingőz kék tengerében. Ablakra néző. A fiúk sehol, a seolban dolgoznak, a nyomda ördögei, komám késik, egyedül nézem végig a nőket. Nem, kósert nem kérek, csak sört. Marha, iszok magamba. Ülök az akváriumban, bámulom a halakat. Annyi mindent nem lehetne most csinálni, mozi, harangöntés, sült gesztenye fujdogálása, úttörőnyakkendő megkötése, tipegés. És akkor még nem beszéltem. Ha úgy tudnék ki-nézni, mintha itt se lennék, a kirakatból. Üveges szemmel. Mint a halott, kisbabák. Bele látnék, a sejtelmeit, nem a bugyit sejteném a seggén, olvasnék egy aktatáskában, de bent ám, érezném a műbőrszagot, mint egy szokolrádióét. Szimatolnék zsebpiszoksötétben, menet-, meccs-, mozijegy. Nem megyek moziba többé. Nem olvasok újságot. Oldaltáskámban lapok, napi-, irodalmi, minek. Látok mindent a kirakatból, kep-ujsag, hessegnek pillanatmolyok. Fordul a busz. Lány gesztikulál. A homlokzaton egy gipszangyal azon tűnődik, hulljon-e. Felettem a kék ég. És zöld a fű, tanultam. Arcátlanul belebámulok a világba, a gildében, világguide. Gusztustalan. Biztos erre jó a fű, nem a zöld, látnám a járókelők nyomát, húznák maguk után, sáros nyál. Az ember mivé váladék. Még egy sört? Egészségére. Egyedül vagyok, helyettem is iszok. Megjelenik a kirakatban Géza, kedves konzervatív barátom, mutogatunk, ő siet, én meg hogy gratulálok, mihez. Mutogatom magam tovább a kirakatban, kirakatva ide, itt és. Hajdani kolléganőm érkezik, két nagylánya, mutogatom nekik, mutogatós bácsi, szé-pek vagy-tok, tátogom hozzá a magánhangzókat, é e a o, én meghalok, nevetve el. Több ismerőst nem látok, csak ismeretlen szem-, száj-, orrvariációkat, színeket, fehéret, feketét és, távolban egy száztizenkettes busz, csak ment, és közeledett, ne mán!, engem nézz, többet ilyet úgyse látsz, vonta magára a figyelmet egy kockás kapucnibelső, itt és most vagyok, tolakodott egy legyintés, ágaskodott két mellbimbó, tűnt el egy kapualj a sötétben. Mert, ahogy a költő írja, lassan az éj fókuszába szürkült a ferszabtér, a kirakatban beesteledett, ki-ki nyűg a lomban, a buszmegálló szoborcsoportja megelevenedik, jön az utolsó előtti járat, jön komám, hogy elérje az utolsót, hát te meg hol voltál eddig. Kérdé Ádámot az úr, mert nem jó az Istennek egyedül lenni. Akkor most jöhet a kóser, rövid az idő. És hol voltál, vagy, Péter, barátom, ülsz borospalackok közt a spájzban, nem teszed ki a lábad az utcára, a spájzból se, sötétkamra. Hol vagy, Béla, ki eladtad mindened, a könyveid, van már lakásod, honnan elüldöz lakásmaffia, s te ülsz az ágyon, olvasod az egyetlent, kinek megkegyelmeztél, csuang-ce, mosolyogsz bölcsen. És hol vagy, Isten, aki egy nő vagy, vesd össze: istennő, csak üzenetrögzítőiddel tudtam beszélni, vesd össze vallás, tud., műv. StB. (SátánBelzebub), már azokkal se, a hívott szám az előfizető kívánságára átmenetileg nem kapcsolható, mindörökké, ámen. Én itt vagyok a kirakatban, megtalálsz, megtaláltok. Komámmal megbeszéljük, ha a szomszédban kinyit a Centrál, ott ülünk majd naphosszat a tükörablakban, kívül visszaverdes a világ, belül látjuk Karinthyt, amint ott ül törzsasztalánál. De ez kétezerben lesz, sose, a világvége után, addig seis érdemes élni.

Jöttünk hazafelé Nagyváradról, már az útinaplóm végén jártam fejben. Annyi mindent megjegyeztem, hogy kicsit lejjebb is csuklott a fejem a hátsó ülésen. Jött rám a huzat, mint egy felbőszült varrógép, hogy már képtelen egy fedél alatt élni az esernyővel. De már az esernyő se nagyon szívelte a varrógépet, rácsukódott a cérnatartóra, hogy az ne pörögjön, kattanjál csak be, te varrógép, ne piszmogjál a boncasztalon, lecseréllek a hurkatöltőre. Erre a varrógépnek szemet szúrt az esernyő lihegése, és a tű fokával orrba vágta, a tű fokával, mondta is neki, a tű fokán, te vén, ernyedt orrú lepkeimitátor, már nem bújsz, csak nyüszítve, mint egy kutyába oltott kezes bárány, melléfaragsz...