Ha jól emlékszem, nem volt egyetlen olyan látogatásom sem anyai nagymamámnál, hogy a nagy tyúkudvarban ne láttam volna legalább egy csirkét méteres madzaggal kikötve valami karóhoz. Hol fölspulnizta magát a karóra, hol letekerte, ennyi szórakozása maradt. Hogy miért kötötték ki, nem sokáig kerestem a magyarázatot. Többnyire csirkét ettünk. Gondoltam, ez a szokás: levágás előtt meg kell fogni a csirkére kötött madzagot, és jó nagyot rántani rajta. Mert ez, ez a rántani való csirke.

Ha jól emlékszem, nem volt egyetlen olyan látogatásom sem anyai nagymamámnál, hogy a nagy tyúkudvarban ne láttam volna legalább egy csirkét méteres madzaggal kikötve valami karóhoz. Hol fölspulnizta magát a karóra, hol letekerte, ennyi szórakozása maradt. Hogy miért kötötték ki, nem sokáig kerestem a magyarázatot. Többnyire csirkét ettünk. Gondoltam, ez a szokás: levágás előtt meg kell fogni a csirkére kötött madzagot, és jó nagyot rántani rajta. Mert ez, ez a rántani való csirke.

Június elsején volt tíz éve, hogy szerkesztőségi munkába álltam a Délmagyarnál, különösebb újságírói gyakorlat nélkül. Alig egy hónapja dolgoztam, mikor közölték, itt az uborkaszezon. Furcsálltam a dolgot, de gondoltam, ha itt ez a szokás, nincs mit tenni. Egész délután azon gondolkodtam, mit tudnék én írni az uborkáról.

A tárcaírásba hamar beletanultam, az állt hozzám legközelebb. A méreteket kellett csak megszoknom, azt, hogy minden kis sztoriszöveg negyven-ötven sorba beleférjen. Ha túlfutottam, a szerkesztő meghúzta a tárcát. Amikor úgy láttam, hogy többé nem okozhat gondot a méret, én magam húztam meg demonstratíve a tárcát. Begépeltem, rákötöttem egy madzagot, és kicsit sétáltam vele a folyosón, lássák, most már én is meg tudom húzni a tárcámat.

Az ilyen és hasonló mélyreható baromságokat még régebbről tanultam, látva, milyen működőképes megoldásokat szolgáltatnak a legszorultabb helyzetben is. A főiskolás évek alatt rájöttem, hogy engem igazából főleg a délelőtti alvás pihentet. (Azóta kipihentem ezt a ráeszmélést is.) Ennek fejében viszont a sorozatos iskolai késéseket valahogy elaborálnom kellett. Nem nevezném ezeket hazugságoknak, mert mindig volt valami valóságtartalmuk, még ha térben és időben jócskán elcsúsztatva is, de ez engem megnyugtatott. Volt, hogy oroszóra kellős közepén állítottam be. Átléptem a küszöböt, de a tanárnő nem vett észre. Gigantikusan megköszörültem a torkom, és közben fogtam a kilincset. Semmi. Fogtam a kilincset, és éreztem, egyre jobban összebarátkozom ezzel a kilinccsel, és rajta keresztül az ajtóval. Az ajtó leglényegét fogtam meg akkor, az egész fatestet. A tanárnő végre rám nézett, a krétát kettépattintotta ujjai között. Addigra az ajtóval olyan intim kapcsolatba kerültem, mintha a bölcsek övébe kapaszkodnék. A tanárnő magyarázatot várt. Nem sokáig keresgéltem: kérem szépen, azért késtem, mert otthon beszorult a fejem az ajtóba. Nem tudtam kiszedni. Elnézést! Kis szünet, nézett tovább. Jól van, ülj le, mondta. És kész, ennyi volt az egész. Elhitte? Meg se kérdezte, hogy fájt-e, vagy egyáltalán milyen ajtónk van nekünk, és abba hogyan szorult be a fejem.

A lelkiismeretem persze megint tiszta maradt az előzmények okán. Úgy huszonöt éve még családi házban laktunk, nagy kert, terasz és egy baromi vastag bejárati ajtó, amely súlyánál fogva közelített a kritikus tömeghez, hogy meginduljon benne a maghasadás. El nem tudtam képzelni ennél biztonságosabb ajtót, de a tervező, hogy ellensúlyozza monstre jellegét, középen hosszúkás, keskeny ablakot vágatott bele, amelyen át az érkezőre vagy az udvarra láthattunk. Egy nyári délelőtt nagyon eluntam magam, nem volt kedvem csúzlizni menni, se légpuskázni, se pecázni, se sárkányt, se hajót építeni, se lepkét fogni, se gyümölcsfát mászni, se agyagedényeket égetni, se rezes tollbetéttel robbantgatni: egyszerűen fülledt, agyelvonó meleg volt. Ki-be járkáltam egyik szobából a másikba, mikor rátévedt a szemem a bejárati ajtóra, amelynek huncut kis ablaka nyitva állt. Próbáltam valahogy fölmérni, mégis, mekkora lehet ez az ablak, mit tudnék én ezen keresztül kidobálni, ha mondjuk nem találnám a kulcsot. Ahogy egészen közel húzódtam hozzá, és tán a homlokom hozzá is ért az ablakkerethez, ráéreztem, hogy ez körülbelül olyan széles lehet, mint a fejem. Körülbelül. Ennyivel nem elégedhettem meg, azonnal ki is próbáltam. Szépen, óvatosan, hogy föl ne sértsem az arcomat vagy a fülem, kidugtam rajta a fejem. Állati klassz volt, így, innen még soha nem láttam az udvarunkat: csukva az ajtó, én mégis látom a lépcsőt, a kertet, a szőlősorokat, a kerti csapot, a nagyfejű dáliákat. Ahogy jól kinézelődtem magam, és minden porcikámban átéreztem ezt a különös helyzetet, kissé elzsibbadt a lábam, és gondoltam, ideje lesz más szórakozás után néznem, különben is hamarosan dél, jön édesanyám az ebéddel. A fejkidugásnál alkalmazott óvatossággal húztam vissza a fejem. De nem jött. Erre nem számítottam. Erre, hogy a fülem kifelé még kibújtatható, de visszafelé már szétterül a fülkagyló az ablak külső oldalán, és így a fültő keményen megakad a keretben. Próbáltam a kezemmel elérni, hogy belapítsam a fülem, de ahhoz meg jól ki kellett nyújtani a nyakam, és akkor már nem értem el. Még úgy fél órát szenvedtem az ablakkeretben, mikor édesanyám hazaért az ebéddel. Már láttam magam előtt, ahogy először kiskanállal megebédeltet az udvarról, és csak aztán szól valami ácsnak, hogy addig se éhezzek. De úgy nevetett, hogy amikor gyürkélte vissza a fülemet, egy-egy kacagásrohamnál, hogy el ne dőljön, belekapaszkodott a fülembe. Percek múlva szabadultam. Kicsit gyorsabban ettünk a szokottnál, ki ne fusson az ebédidőből. Azt hiszem, rántott csirkét. Egy kis műanyag tányérkára külön kiraktam a csontjaimat.