Keresztury Tibor: Keleti kilátások

publikálva
1999/33. (08. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egyszerre csak különösebb előjelek nélkül beborult az ég. Mi a kurva isten, kaptam fel a fejem, pedig fent nevezett látja lelkem, nem szeretem a csúnya beszédet, csak bosszantott, hogy én viszont történetesen nem látom a korrektúrát, a lapzárta meg a nyakamon. Fél órája tököltem amúgy is már avval, hogyan választjuk el az absztrakt szót, hova megy a t az új szabályzat szerint; előtte meg a dekonstrukcióval voltam hasonló nagy bajban, erre még a fényt is elveszik. Kezdtem volna éppen szidni az idén nyárra megbolondult időjárást, mikor felvisított odakint egy átszellemült hangú néni, hogy itt van, ez az, édes jó istenem, megjött, megjött, megjött végre, na gondoltam, ez is jó hangosan menstruál. Kiviszi az intimszférát az utcára, ráadásul épp az ablakom alá. Nem tagadom, volt már bennem, azért is gondolhattam ilyen vicceset, s ezért jöhettem rá jelentős késéssel, hogy ami itt zajlik, egyáltalán nem egy menses, hanem napfogyatkozás. Ja, hát persze, mondtam viszont akkor, abban a szúrásban, éles ésszel, tényszerűen: a napfogyatkozás. Haladjunk akkor a szöveggel tovább. Az elszántság ily módon töretlenül megvolt, de az időközben tömegessé fokozódott visítozás okán tovább romlottak a feltételek, amit az én morális alapokon nyugvó munkakedvem és -szeretetem megsínylett sajnos nagyon. Akkor tartsunk tíz perc technikai szünetet, s kocogjunk át a kisboltba, hogy két bőrt húzzunk le a dögről: sört is igyunk, s a házimunka is meglegyen.

Keresztury Tibor

Keleti kilátások

A Küküllő utcai napfogyatkozás

Egyszerre csak különösebb előjelek nélkül beborult az ég. Mi a kurva isten, kaptam fel a fejem, pedig fent nevezett látja lelkem, nem szeretem a csúnya beszédet, csak bosszantott, hogy én viszont történetesen nem látom a korrektúrát, a lapzárta meg a nyakamon. Fél órája tököltem amúgy is már avval, hogyan választjuk el az absztrakt szót, hova megy a t az új szabályzat szerint; előtte meg a dekonstrukcióval voltam hasonló nagy bajban, erre még a fényt is elveszik. Kezdtem volna éppen szidni az idén nyárra megbolondult időjárást, mikor felvisított odakint egy átszellemült hangú néni, hogy itt van, ez az, édes jó istenem, megjött, megjött, megjött végre, na gondoltam, ez is jó hangosan menstruál. Kiviszi az intimszférát az utcára, ráadásul épp az ablakom alá. Nem tagadom, volt már bennem, azért is gondolhattam ilyen vicceset, s ezért jöhettem rá jelentős késéssel, hogy ami itt zajlik, egyáltalán nem egy menses, hanem napfogyatkozás. Ja, hát persze, mondtam viszont akkor, abban a szúrásban, éles ésszel, tényszerűen: a napfogyatkozás. Haladjunk akkor a szöveggel tovább. Az elszántság ily módon töretlenül megvolt, de az időközben tömegessé fokozódott visítozás okán tovább romlottak a feltételek, amit az én morális alapokon nyugvó munkakedvem és -szeretetem megsínylett sajnos nagyon. Akkor tartsunk tíz perc technikai szünetet, s kocogjunk át a kisboltba, hogy két bőrt húzzunk le a dögről: sört is igyunk, s a házimunka is meglegyen.

Megvallom, nehéz volt azt a húsz métert megtenni, mert a Küküllő utca apraja-nagyja odakint tartózkodott, de hiába köszöngettem jólnevelten jobbra-balra sűrűn, a lakosság, mint akit megnyúznak, kizárólag visítással foglalkozott. Sikítva állt az utca, hátradöntött fejjel, pedig épp csak olyan eső előtti félhomályt tudott produkálni Debrecen, de úgy látszik, ez is jó volt nekik: félájultan ordítottak ezek az amúgy is feltűnően csendes, otthon ülő, jóravaló emberek - az apróbbjának beláttam a gigájáig, ahogy araszoltam köztük a kék fonott kosárral a szemben lévő bolt felé. Nincsen egyiken se - konstatáltam néminemű ádáz kéjjel - védőszemüveg: na, kacagtam, nektek annyi, én csak a korrektúrát nem látom momentán, ami nekem épp elég baj, mellékesen, de ti innentől, baszkikáim, abszolút de semmit, nektek végleg beborul. Úgy jártok, mint az az asszony, amelyik belenézett lánykorában, de megbánta; mutatta vagy hússzor a televízió. De vicces lesz, vidámkodtam, ahogyan majd fehér bottal tapogat az egész utca, kopp-kopp, kopp-kopp, verik a kerítésléceket, én meg fütyürészek, megyek. Várj csak, testvér - mosolyogtam a szomszédra teljesen hiába, mert révült tekintettel maga is épp fölfelé nézett, így nem tudta fogadni barátságos mosolyom, én csak egy fúrót kértem, de letagadtad, egy fél órára a múltkor kölcsön, de fogsz te majd még hozzám jönni, hogy kísérjelek át az utcán, fogsz te még énnálam csengetni, hogy töltsem ki a csekkedet.

Mindazonáltal egyelőre nagyobb bajnak látszott, hogy a boltban szünetelt a kiszolgálás, mert a kislány transzba esett gyakorlatilag. Ütemre mozgott, mint egy sámán, valahogy így: (most felállok és megmutatom, de ezt Önök, fájdalmamra, nem láthatják, élveznék pedig, esküszöm), közben valami vallásosat mormolgatott, a szeme pedig olyan furcsa, ködös fényben csillogott. Van hideg Heineken? - próbáltam becsalogatni az ajtó elől, a tenyeremet mozgatva föl-le irányban a tekintete és a Nap között, de neki aztán meszelhettem, beszélhettem, hatás alatt volt teljesen: láthatóan az sem érdekelte, hogy a jelenség úgy öt-hat perce véget ért. Rendben, mondtam, nekem lapzártám van, édes csillagom, így mikor a boltba végül betámolygott, engem már derékig a mélyhűtőben talált: a fejemmel tartottam, akként küzdöttem, a láda tetejét. Pont a fájós csigolyámat kopogtatta meg, s amikor felszisszenve a hűtőből kimásztam, meg kellett állapítsam, ez az ügy legalább annyit vett ki belőle, mint mondjuk egy nyolcnapos ukrajnai evezés. Mi volt ez, kérdezte elkenten és alig hallhatóan, amikor már komoly szenvedések árán újra függőleges voltam, mi volt ez az égi csoda, mondd, Tibor? Hát, mondom, egyfelől ez volt az az izé, minek híjják, a napfogyatkozás, másrészt meg -gondoltam -majd most fogok én neked éppen magyarázni, korrektúra közben, négy sör után. Pont arra érek rá: csillagászati kurzust tartani. Heineken, mert megérdemlem - suttogtam inkább, hogy haladjunk, stílszerűen roppant csendesen, földi színterekre helyezve át ravasz módon az élvezetes égi tárgyú beszélgetés fonalát. Mire végeztünk -nem volt könnyű, elárulhatom -, elkóvályogtak már odakintről az emberek, a visszaút kettőperces folyamata így zavartalannak volt mondható, ami azért is jó, mert így ebben a stádiumban az olvasónak nem kell értem aggódnia.

Otthon aztán a rendkívüli események lenyugvása folytán hamar talajt fogtam az asztalomnál újra, s mire a nap a szokásos ügymenet szerint effektíve is lebukott, az Alföld szeptemberi száma kijavíttatott. A baj csak az volt, hogy a jövőt akkor, a tényleges sötétben annyira, de annyira világosan láttam, hogy külső segítséghez - tévedni tetszenek: ezúttal gyógyszerhez - kellett folyamodjak újra, hogy ne lássam olyan tisztán, amit olyan tisztán láttam, fedje jótékony homály azt, ami jön. Amiből is tanulságként, miként a nap kiviláglik, a beálló sötétségnél tán csak egy a rosszabb, ha minden kitisztul, s a kilátások világosan látszanak.

publikálva
1999/33. (08. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk