Tök, dinnye
Jöttünk hazafelé Nagyváradról, már az útinaplóm végén jártam fejben. Annyi mindent megjegyeztem, hogy kicsit lejjebb is csuklott a fejem a hátsó ülésen. Jött rám a huzat, mint egy felbőszült varrógép, hogy már képtelen egy fedél alatt élni az esernyővel. De már az esernyő se nagyon szívelte a varrógépet, rácsukódott a cérnatartóra, hogy az ne pörögjön, kattanjál csak be, te varrógép, ne piszmogjál a boncasztalon, lecseréllek a hurkatöltőre. Erre a varrógépnek szemet szúrt az esernyő lihegése, és a tű fokával orrba vágta, a tű fokával, mondta is neki, a tű fokán, te vén, ernyedt orrú lepkeimitátor, már nem bújsz, csak nyüszítve, mint egy kutyába oltott kezes bárány, melléfaragsz...
Szép hosszú út volt, mintha gondolkodnom se kellett volna, a táj futott, akár a kizacskózott tájképfestők gondolatanyaga, a fű olyan gyorsan futott, hogy fűsövénynek láttam, a fák hálóingbe öltözött, hálálkodó sáskák. Néha előttem az út szalagfüggönye, amit meg-megszakított egy-egy halálra vált macska egyed, sün egyed, s ha még jobban felgyorsítottam a nézést, a felezővonal tájékán néhány aranysárga gyalogost is megpillantottam, akik kedvenc útvesztőjükön, a sztrádán próbáltak szellemesek maradni.
Úgy éreztem, ma már nincs kakukktojás, szépen hazaérek, és otthon fáradtságtól elnagyolt testrészekkel beverem a szundit. Hogy utunk nem trilógia, mindinkább egyenes beszéd, felcsaptam a térképet a befutott oldalon. A lenyugvó nap fényében láttam, hogy ma már mind kevesebb kanyart jelölnek a részletes térképen, s mikor mi cikcakkban haladtunk, a piros vonal hosszan nyúlt előre, mint porcokkal megtámasztott vastag lúdgége. Beh jó is annak, aki fejből tud minden utat, lehet orrvérzése, állhat ikszben a tricepsze, azért még mindig a két murvacsík között marad.
A rendőr egy mikrofont tartott a kezében, hosszú, előredőlt árnyékán támaszkodott a nap, s mintha csak zsoltárokat énekelne a villogó vészfényben, szelíden tátogott, mint egy kitaposott bakancs.
A házak, városok úgy váltották egymást, mint egy minden lapon dzsókeres pakli, itt aztán csak nyerhetsz, ablakon át kukucskáló kibic.
Egy idő után elszaporodtak a dinnyések. Régi képeken látok ennyi ágyúgolyót, mögöttük a pasi kazettát hallgat, nyomja befelé a szalonnás serclit. A dinnyének mindenütt ugyanannyi az ára, rá van írva egy kiálló kartonlapra, hogy mennyi. Van kisebb kaliber is, a sárgadinnye ilyenkor igazán forró, mikor a nap tökig beette magát, s majd csak este sugározza szét a belekben, ha valaki lenyeli. Úgy ennék egy dinnyét, jó lefolyna rajtam a gatyámig, szürcsölném a levét, mint egy kihalt állat, amelyik így eszik, aztán a héját bedobnám a bokrokba, ott egye meg a fene, ha valaki keresi.
A dinnyések közt fésűs módszerrel megjelentek a lányok, úgy két kilométer köztük a fesztáv, így különösebb szárnypróbára nincs köztük idő. Az egyik mintha dinamót hajtana a kezében, pörgeti magától, végighúzza az arcán, s a rúzsba beletapad a dörzsmeghajtó gumi. Amúgy meg szinte semmi eszközük nincs, teljesen érthető a nyelvük, mégis olyan furcsa, ha közben buszmegálló kerül utunkba, ott se biztos, hogy megjön a buszuk, hacsak nem a kétüléses pénzpostás, alatta blokkolásgátlós merci, hogy a csavar agya ne szakadjon meg, ha telipofával beletapos, s a fékpofák szinkronban kuncognak.
Egyre minden olyan emberibb, mintha a végtelenbe mennénk egy vajdarabból kihajlított Möbiusz-szalagon, olyan lágy és forró az aszfalt, hogy kedvem lenne ide temetkezni. És minden kócol tovább, dinnyés, lány, dinnyés, lány, futószalagon jön a heccelés. És mintha minden komplexebb is lenne, a kicsi útszéli szexben ott topog a dinnyeevés, az összevont, maratoni élve habzsolás.
Egy férfi kiszáll a kocsiból, a félhenger késsel meglékelteti a dinnyét, beleszagol, megkóstolja, fizet, beül vele az alkonyi murván parkoló autóba, hátradönti a vezetőülést, és a nap melegét magában tartó, puhára főtt, mélyen meglékelt dinnyét, lékkel lefelé, könnyen igazítva, megduzzadt ölébe helyezi.
