Keresztury Tibor
Keleti kilátások
Átlagos kedd délelőtt volt, a szerkesztőségben ültem, a szokásosnál tán egy kicsit zaklatottabb állapotban, mivel aznap még csak kizárólag olyanfajta faxok jöttek, hogy a két kamionnyi horganyzott acéllemezt haladéktalanul vegyem át. Nem veszem át, döntöttem a beígért szankciók ellenére, s tovább kattintgattam a technika legújabb csodáját, a frissen szerzett, Seropram feliratú, kétablakos reklámtollamat. Pánikzavar, olvastam az egyik oldalán, időskori depresszió, jelent meg ezzel egyidejűleg a másikon. Agorafóbia pánikzavarral - depresszió, szólt a kattintás utáni újabb verzió, demencia depresszióval, közölte a harmadik, miközben a párhuzamos ablak agresszíven megkérdezte: Felírta már ma? Nem írtam föl, mondtam a tollnak változatlan bámulattal, mégis icipicit ingerülten, amikor megcsörrent a telefon. Vasmű - szóltam bele, hogy ha már lúd, kövér legyen, de ezúttal - a nap folyamán első ízben - tényleg én voltam a keresett célszemély, bár a megkeresés fölöttébb szokatlan dologra vonatkozott, legalábbis nem volt benne semmiféle kéziratról szó.
Az én verbális képességeim kellenek, meg a magasságom, mondta a barátom éppen jókor, az aznapi kommunikációs káosz s a pánikzavar kellős közepén, majd vázolta az előállt szomorú helyzetet. Hogy amíg ő tegnapelőtt - megjegyezné: kőkeményen - dolgozott, élettársát meglátogatta volt férjének öccse egy csokor virággal, a régi rokoni kapcsolat ürügyén. Az esemény olyannyira váratlan volt, a sógor pedig olyan kedves, hogy lement a nő meghatottan a közeli kisboltba sörért, ám a manus épp csak egyet ivott, holott, tette hozzá a barátom, igen szereti; s már ment is: úgymond, sietett. Reggel aztán kiviláglott, nyolcvanezer forint készpénzt s némi ékszert pakolt össze a sörvásárlás percei alatt, s hogy Évike azóta egyfolytában sír, az összes spórolt pénze ez volt, s hogy akkor most az elsős gyerekének nem lesz íróasztala. S hogy én akkor segítenék-e behajtani ezt az összeget, mivel neki letagadja, s nincsen fegyvere, nekem meg itt van a magasságom meg szó legalább. Hát, válaszoltam, az irodalom, azon belül a szó szerepe az elmúlt időszakban alaposan leértékelődött, nincs már képviseleti jellege, meg hogy én amúgy is így meg úgy, a végét járom, teljesen kész vagyok, de ha nem kell verekedni, tekintettel Évikére, megpróbálhatom: úgyse voltam pénzbehajtó eddig még soha.
Először is, javasoltam a szép szó erejében a fenti okokból kifolyólag némiképpen kételkedve, vételezzünk munkaruhát. A Fapadosban lóg díszletként a rendszerváltás óta egy komplett rendőregyenruha a fogason: egy újságíró kollégának sikerült benne egyszer a teljes tócoskerti piacot egyetlen szó nélkül szétzavarnia, tán ennek a jampecnek is megteszi. A nadrág sajnos kicsinek bizonyult, de a zubbony és a tányérsapka úgy állt rajtam, mint az istenen - gondoltuk, legfeljebb majd nem szállok ki a kocsiból. Rátettem, hogy ne féljek, a Ganxsta Zoleet tökig, mint a filmeken, hátradőltem, kikönyököltem az ablakon: na, Lacikám, mehetünk akkor azt a kis pénzt behajtani, hol lelhető fel a tárgyszemély. Ott ül, mondta, éjjel-nappal a Pálma teraszán, jól van, mondtam, de először te beszélsz, hátha én már puszta nyomatéknak is megteszem. Megbántam már időközben százszor az egészet, tíz fax inkább a Dunai Vasműtől, mint egy ilyen életszituáció: össze volt a mostanában amúgy is rossz gyomrom ugorva rendesen.
Mégse lesz jó, töprengtem el, ez a zene meg az egyenruha együtt, úgyhogy néma csöndben gördültünk be a nevezett hely elé. Ott ült a gyerek valóban egy felékszerezett öregasszonnyal a teraszon, de a nő már ment is, dolga támadt abban a szúrásban, ahogy a motor leállt, s a riadt, ámde tányérsapkás képem az ablakban megjelent. Na mi van, Zolika, kérdezte meg László a kocsiból kiszállva, jó hideg a sör? Finom? Jó, csak kurva drága, mondta az emberünk, hű, gondoltam, nem piskóta, ez nem lesz egy egyszerű menet. De legalább szép idő van, süt a nap, mi, jó itt a teraszon, az egészség is megvan, nincsen semmi gond. Hogy tényleg jó meleg van, mondja erre a maga másfél méterével, mármint ahhoz képest, hogy szeptember vége van. Na, gondoltam, édesanyád, s kiintettem a kocsiból a jóistentől átmeneti bátorságot kapva, gyere csak ide, kisfiam. Fontos pillanat volt dramaturgiailag, mivel hogyha nem jön oda, s ki kell szállnom a farmerben, az egész akció közröhejbe fullad, nyilvánvaló. Nem csináltam semmit, kezdte volna menet közben, fonákkal legyeztem, hogy ne folytassa, különben se tud bevinni, itt éreztem meg, hogy nyertünk, nincs tanú. Tanú, az nincs, édes fiam, mondtam neki, de én, pechedre, a barátom miatt itt vagyok. Továbbá a pénz is itt lesz kettő óra múlva, mert ha többre nem is, három napra be tudlak záratni a legkeményebb előzetesek közé: ott foroghatsz bokszállásban éjjel-nappal a tengelyed körül, azok ráérnek, kivárják, míg összeesel. Egy picit megremegett itt a szája, de korántsem győztünk még, mert váratlanul a demokráciára hivatkozott. Igen, magyaráztam türelmesen - hisz mégiscsak pedagógus volnék, eredetileg -, de a demokráciában sem mindegy, hogy lopás lesz-e, amit el tetszett követni, vagy előre megfontolt, szervezett rablás, blöfföltem, esetleg, különben is láttalak már bent minálunk, ha nem tévedek. Akkor se volt bizonyíték, válaszolta, de már szerencsére folyt róla a víz - én se bírtam volna már sokáig vinni a szerepet. Nyugodjál meg, most találunk, úgyhogy, ahogy mondtam, két óra múlva itt vagyunk: a síró, elhagyott és kirabolt anyákra különösen érzékeny vagyok.
Ravasz, ám kisstílű, jegyeztem meg az autóban, meglazítva a zubbonyom, látod, az se jut eszébe, hogy kerül egy egyenruhás civil kocsiba. Laci arról érdeklődött, mi lesz, ha két óra múlva sem fizet, ám erre nézvést - örültem, hogy élek - nem volt ötletem: a bokszállásban bízok, talán az hatott, fogalmam sincs, hogy jut az eszembe ilyen. Nekem, tette hozzá, mikor megfenyegettem, valami ombucmanra hivatkozott. Nem haverja, nyugtattam meg, olvasott róla nyilván valahol, másfelől meg remegett a szája széle, izzadt, mint a ló. Na, az a lényeg, mondott időben visszatértünk, ott ült a csávó a teraszon, de az autó láttán, miként a nyúl, a budi felé vette az irányt. Te voltál a futballista, mondom, futás, Lacikám. Nagy nehezen kiterelte, hogyan lesz, szóljak-e be akkor a központba, kiabáltam az ablakból a kesztyűtartóban meglapuló égőkészlet felé tapogatva, vagy valamerre haladunk. És akkor, legnagyobb meglepetésemre, megtört ez a bűnöző: dolgozni fogok, hajtogatta, nem akarok börtönbe kerülni, hadnagy úr. Sétáljál be, mondtam, akkor a presszóba kezdetnek, oszt´ szedjed össze a lét a kollégáktól, hiánytalanul.
