Keresztury Tibor: Keleti kilátások (Ebédszünet, totállájf)

  • 1999. szeptember 2.

Egotrip

A tervek szerint hamarosan létrejövő észak-alföldi régió leendő központjának már létező, Halköz nevű terén, azon belül az úgyszintén faktumként kezelhető, Söröző fantázianevet viselő söröző teraszán ültünk, már amennyiben a zaftos taccsokkal lehányt járdára kitett, százas szöggel összetákolt két rozoga asztal terasznak tekinthető. Egyfelől tehát a legsúlyosabb rögvalóság talaján, másrészt viszont a szivárványos jövő egyelőre fiktív, ám e hihetetlen mértékben lepusztult belvárosi tér szempontjából mindenképp reménnyel kecsegtető, virágos mezején. Ha egy vallatáson be kéne vallanom, miért tettük ezt, hogy miért ültünk ott tehát, akkor azt mondanám, azért ültünk ott, mert a végre, a dolgok befejeződésére mindketten roppantul fogékonyak vagyunk, miáltal az, hogy körülöttünk épp az utolsókat rúgta a nyár, minket rendkívül megviselt. Ez a léthelyzet - a potenciális centrum ígérete s a Halköz kézzelfogható valósága a végleg bezárt Kishalászszal, az omladozó házakkal, a kannásbor-kiméréssel, a földön alvó részeg hajléktalannal s ékszerként a Csavarbolt feliratú pavilonnal a közepén, valamint az évszakok közti, éppen zajló átmenet - ülésünknek már akkor is valami furcsa, filmszerű, lebegő kettősséget adott volna a válaszhoz, két kövér mester közt találtam magam heringként beszorulva a kőkemény fapadon. A barátom jobban járt, neki egy inasabb - igaz, roppant ittas - májsztró meg egy keszeg nő jutott, így neki volt némi esélye legalább, hogy időnként eljuttassa a szájáig a poharat.

A tervek szerint hamarosan létrejövő észak-alföldi régió leendő központjának már létező, Halköz nevű terén, azon belül az úgyszintén faktumként kezelhető, Söröző fantázianevet viselő söröző teraszán ültünk, már amennyiben a zaftos taccsokkal lehányt járdára kitett, százas szöggel összetákolt két rozoga asztal terasznak tekinthető. Egyfelől tehát a legsúlyosabb rögvalóság talaján, másrészt viszont a szivárványos jövő egyelőre fiktív, ám e hihetetlen mértékben lepusztult belvárosi tér szempontjából mindenképp reménnyel kecsegtető, virágos mezején. Ha egy vallatáson be kéne vallanom, miért tettük ezt, hogy miért ültünk ott tehát, akkor azt mondanám, azért ültünk ott, mert a végre, a dolgok befejeződésére mindketten roppantul fogékonyak vagyunk, miáltal az, hogy körülöttünk épp az utolsókat rúgta a nyár, minket rendkívül megviselt. Ez a léthelyzet - a potenciális centrum ígérete s a Halköz kézzelfogható valósága a végleg bezárt Kishalászszal, az omladozó házakkal, a kannásbor-kiméréssel, a földön alvó részeg hajléktalannal s ékszerként a Csavarbolt feliratú pavilonnal a közepén, valamint az évszakok közti, éppen zajló átmenet - ülésünknek már akkor is valami furcsa, filmszerű, lebegő kettősséget adott volna a válaszhoz, két kövér mester közt találtam magam heringként beszorulva a kőkemény fapadon. A barátom jobban járt, neki egy inasabb - igaz, roppant ittas - májsztró meg egy keszeg nő jutott, így neki volt némi esélye legalább, hogy időnként eljuttassa a szájáig a poharat.

Na, onnantól nem volt elmúlás meg elemelés, tepsi, zsák, régió meg centrum egyáltalán. Totállájf - kezdte a nő bemutatkozásképp, ez az én elvem, remélem, tudsz németül. Egyébként - nyújtotta inas kezét - Vaskor Lídia vagyok. Keresztury Tibor - ráztam meg némileg ijedten, mialatt a barátom szemében megjelent egy könnycsepp a helyzet által megkövetelt emberfeletti erőfeszítés miatt. A szitu óriásinak mondható - hajtogatta onnantól szakaszosan, ha épp meg tudott szólalni, egy komplett Narancs-cikk, tette hozzá, miközben a nő csak mondta-mondta; visszanéztem, lejeleztem, nyugodjál meg, meg van véve, dolgozok. A keleti panoptikum egyik kulcsembereként számítok rá, ha nem esik vissza a neve által feltett mérce, valamint az erős kezdés után, s továbbra is ilyen jól szerepel. Totállájf - folytatta -, és ebbe énnálam, Tibikém - tette hozzá sokat sejtetően, bizalmasan -, minden, de úgy hidd el, hogy minden beletartozik. Semmi okom nem volt kételkedni benne, főleg hogy a brigád a lélekből feltörő őszinte szavakra egy emberként, elmerengve bólogatott. Megyek utánuk a Domestosszal, de közben és főképpen utána: pia, pina, kánaán. Háromszor szöktem meg az intenzív osztályról, kétszer kiloptam azt a girhest is - bökött a fejével a szomszéd asztal felé -; de kár volt, a férjemet, négyszer voltam már kómában, ötször mondott le rólam a drága jó anyám. De rólam aztán lemondhatott: totállájf, itt vagyok! Tiszta számmisztika - mondta a barátom a könnyeit nyelve, majd érdeklődve megkérdezte, nem te voltál a vécés néni véletlenül a Hungáriában a hatvanas évek közepén? Rábaszott, mert lendületből megcsókolták a napvilágra került régi ismeretség okán. Hát, rád aztán tényleg az egész brigád rámehet, Lídiám - jegyezte meg a feltűnően megviseltnek látszó embere, akinek a szerepe a folyamatos iváson túl mindösszesen erre a szomorú közlésre korlátozódott, mialatt a társaság kitartó bólogatással emelte a beszélgetés színvonalát a gyorsan ürülő s cserélődő poharak fölött elszánt módon, türelmesen, változatlanul. Én voltam csak továbbra is bent a présben, miáltal fogyasztani egyáltalán nem volt módom, a tudásom viszont gyarapodott, mert rájöttem, hiába megy a Domestosszal effektíve őutánuk, ebben a csapatban Vaskor az érték-, a mérték-, a mérv- és az irányadó abszolút, valójában ő megy elöl, a brigád meg utána, pincsikutyaként. Totállájf, ismételte még vagy hússzor, pedig már elsőre is megjegyeztem, de a történetnek ezen a pontján Vaskor Lídia sajnálatos módon annyira berúgott, hogy a további szerepeltetésétől el kell tekintenünk: nem hagyták el már a száját használható mondatok. Fasz - mondogatta megrögzötten, aztán hogy intenzív osztály, később hogy zálogház, Domestos, állomás, elfekvő, anyám és Kishalász. Arra viszont még ekkor is jó volt, hogy a megdöglés témaköréről elterelje a figyelmünket.

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.