Keresztury Tibor: Keleti kilátások (Ebédszünet, totállájf)

  • 1999. szeptember 2.

Egotrip

A tervek szerint hamarosan létrejövő észak-alföldi régió leendő központjának már létező, Halköz nevű terén, azon belül az úgyszintén faktumként kezelhető, Söröző fantázianevet viselő söröző teraszán ültünk, már amennyiben a zaftos taccsokkal lehányt járdára kitett, százas szöggel összetákolt két rozoga asztal terasznak tekinthető. Egyfelől tehát a legsúlyosabb rögvalóság talaján, másrészt viszont a szivárványos jövő egyelőre fiktív, ám e hihetetlen mértékben lepusztult belvárosi tér szempontjából mindenképp reménnyel kecsegtető, virágos mezején. Ha egy vallatáson be kéne vallanom, miért tettük ezt, hogy miért ültünk ott tehát, akkor azt mondanám, azért ültünk ott, mert a végre, a dolgok befejeződésére mindketten roppantul fogékonyak vagyunk, miáltal az, hogy körülöttünk épp az utolsókat rúgta a nyár, minket rendkívül megviselt. Ez a léthelyzet - a potenciális centrum ígérete s a Halköz kézzelfogható valósága a végleg bezárt Kishalászszal, az omladozó házakkal, a kannásbor-kiméréssel, a földön alvó részeg hajléktalannal s ékszerként a Csavarbolt feliratú pavilonnal a közepén, valamint az évszakok közti, éppen zajló átmenet - ülésünknek már akkor is valami furcsa, filmszerű, lebegő kettősséget adott volna a válaszhoz, két kövér mester közt találtam magam heringként beszorulva a kőkemény fapadon. A barátom jobban járt, neki egy inasabb - igaz, roppant ittas - májsztró meg egy keszeg nő jutott, így neki volt némi esélye legalább, hogy időnként eljuttassa a szájáig a poharat.

A tervek szerint hamarosan létrejövő észak-alföldi régió leendő központjának már létező, Halköz nevű terén, azon belül az úgyszintén faktumként kezelhető, Söröző fantázianevet viselő söröző teraszán ültünk, már amennyiben a zaftos taccsokkal lehányt járdára kitett, százas szöggel összetákolt két rozoga asztal terasznak tekinthető. Egyfelől tehát a legsúlyosabb rögvalóság talaján, másrészt viszont a szivárványos jövő egyelőre fiktív, ám e hihetetlen mértékben lepusztult belvárosi tér szempontjából mindenképp reménnyel kecsegtető, virágos mezején. Ha egy vallatáson be kéne vallanom, miért tettük ezt, hogy miért ültünk ott tehát, akkor azt mondanám, azért ültünk ott, mert a végre, a dolgok befejeződésére mindketten roppantul fogékonyak vagyunk, miáltal az, hogy körülöttünk épp az utolsókat rúgta a nyár, minket rendkívül megviselt. Ez a léthelyzet - a potenciális centrum ígérete s a Halköz kézzelfogható valósága a végleg bezárt Kishalászszal, az omladozó házakkal, a kannásbor-kiméréssel, a földön alvó részeg hajléktalannal s ékszerként a Csavarbolt feliratú pavilonnal a közepén, valamint az évszakok közti, éppen zajló átmenet - ülésünknek már akkor is valami furcsa, filmszerű, lebegő kettősséget adott volna a válaszhoz, két kövér mester közt találtam magam heringként beszorulva a kőkemény fapadon. A barátom jobban járt, neki egy inasabb - igaz, roppant ittas - májsztró meg egy keszeg nő jutott, így neki volt némi esélye legalább, hogy időnként eljuttassa a szájáig a poharat.

Na, onnantól nem volt elmúlás meg elemelés, tepsi, zsák, régió meg centrum egyáltalán. Totállájf - kezdte a nő bemutatkozásképp, ez az én elvem, remélem, tudsz németül. Egyébként - nyújtotta inas kezét - Vaskor Lídia vagyok. Keresztury Tibor - ráztam meg némileg ijedten, mialatt a barátom szemében megjelent egy könnycsepp a helyzet által megkövetelt emberfeletti erőfeszítés miatt. A szitu óriásinak mondható - hajtogatta onnantól szakaszosan, ha épp meg tudott szólalni, egy komplett Narancs-cikk, tette hozzá, miközben a nő csak mondta-mondta; visszanéztem, lejeleztem, nyugodjál meg, meg van véve, dolgozok. A keleti panoptikum egyik kulcsembereként számítok rá, ha nem esik vissza a neve által feltett mérce, valamint az erős kezdés után, s továbbra is ilyen jól szerepel. Totállájf - folytatta -, és ebbe énnálam, Tibikém - tette hozzá sokat sejtetően, bizalmasan -, minden, de úgy hidd el, hogy minden beletartozik. Semmi okom nem volt kételkedni benne, főleg hogy a brigád a lélekből feltörő őszinte szavakra egy emberként, elmerengve bólogatott. Megyek utánuk a Domestosszal, de közben és főképpen utána: pia, pina, kánaán. Háromszor szöktem meg az intenzív osztályról, kétszer kiloptam azt a girhest is - bökött a fejével a szomszéd asztal felé -; de kár volt, a férjemet, négyszer voltam már kómában, ötször mondott le rólam a drága jó anyám. De rólam aztán lemondhatott: totállájf, itt vagyok! Tiszta számmisztika - mondta a barátom a könnyeit nyelve, majd érdeklődve megkérdezte, nem te voltál a vécés néni véletlenül a Hungáriában a hatvanas évek közepén? Rábaszott, mert lendületből megcsókolták a napvilágra került régi ismeretség okán. Hát, rád aztán tényleg az egész brigád rámehet, Lídiám - jegyezte meg a feltűnően megviseltnek látszó embere, akinek a szerepe a folyamatos iváson túl mindösszesen erre a szomorú közlésre korlátozódott, mialatt a társaság kitartó bólogatással emelte a beszélgetés színvonalát a gyorsan ürülő s cserélődő poharak fölött elszánt módon, türelmesen, változatlanul. Én voltam csak továbbra is bent a présben, miáltal fogyasztani egyáltalán nem volt módom, a tudásom viszont gyarapodott, mert rájöttem, hiába megy a Domestosszal effektíve őutánuk, ebben a csapatban Vaskor az érték-, a mérték-, a mérv- és az irányadó abszolút, valójában ő megy elöl, a brigád meg utána, pincsikutyaként. Totállájf, ismételte még vagy hússzor, pedig már elsőre is megjegyeztem, de a történetnek ezen a pontján Vaskor Lídia sajnálatos módon annyira berúgott, hogy a további szerepeltetésétől el kell tekintenünk: nem hagyták el már a száját használható mondatok. Fasz - mondogatta megrögzötten, aztán hogy intenzív osztály, később hogy zálogház, Domestos, állomás, elfekvő, anyám és Kishalász. Arra viszont még ekkor is jó volt, hogy a megdöglés témaköréről elterelje a figyelmünket.

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.