Sajó László: öt és feles (Szeptember elején)

publikálva
1999/38. (09. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Már lefekvéskor érzem, hajnalban fölriadok, pontban fél hétkor ébren. Nyolckor iskola, háromnegyedre be kell érnem. Mert ha nem, hát. Tejeskávé íze számban, pillés, kisegérbőr a kistányéron. Fülemben örök reggelikrónika, ezek már a félnyolcas hírek, ugyanazok, elkések. És akkor lesz nemulass. Elsőben az első nap az első házi feladatot elrontottam, kékkel színeztem piros helyett, vagy fordítva, látod, ezt se tudom. Meg el is mázoltam, sírtam fölötte, vigasztaltak, hiába, azóta is. Szeptember elseje előestéjén úgy fekszem le, mindig, hogy felkelni már: soha. Csöngessenek vekkerek, idióta iskolacsengők, nem mozdulok, SEMMIT SE AKAROK TUDNI!, valék siralom tudatlan. Lányom most megy nyolcadikba, nyolc óra, fiam először óvodába, mit akarnak még tőlem, kikérdeznek, kik, nem válaszolok egész mondattal, hallgatok, minta. Az első és utolsó, avagy a nulladik óra, ma a szorongásból felelünk, én készültem, egész nyáron, az életben, erre. Akkor mért nem bírok megszólalni. Fiam, nem az iskolának, hanem azé, aki megműveli.

Már lefekvéskor érzem, hajnalban fölriadok, pontban fél hétkor ébren. Nyolckor iskola, háromnegyedre be kell érnem. Mert ha nem, hát. Tejeskávé íze számban, pillés, kisegérbőr a kistányéron. Fülemben örök reggelikrónika, ezek már a félnyolcas hírek, ugyanazok, elkések. És akkor lesz nemulass. Elsőben az első nap az első házi feladatot elrontottam, kékkel színeztem piros helyett, vagy fordítva, látod, ezt se tudom. Meg el is mázoltam, sírtam fölötte, vigasztaltak, hiába, azóta is. Szeptember elseje előestéjén úgy fekszem le, mindig, hogy felkelni már: soha. Csöngessenek vekkerek, idióta iskolacsengők, nem mozdulok, SEMMIT SE AKAROK TUDNI!, valék siralom tudatlan. Lányom most megy nyolcadikba, nyolc óra, fiam először óvodába, mit akarnak még tőlem, kikérdeznek, kik, nem válaszolok egész mondattal, hallgatok, minta. Az első és utolsó, avagy a nulladik óra, ma a szorongásból felelünk, én készültem, egész nyáron, az életben, erre. Akkor mért nem bírok megszólalni. Fiam, nem az iskolának, hanem azé, aki megműveli.

Szeptember elsején idén temetés, kettőre kell odaérnem, intersziti tízkor megy, négykor jön. Valahogy ki kell bírni, étkezőkocsiban. Habzó, sesört. Számos pervezióm és kevés úri passzióm egyike, oda-vissza, helyjegy, minek is. Oda reggeli, vissza ebéd. Nem is vagyok éhes. Gerjesztőnek vilmoskörte. Visszafelé már mondhatom: a szokásost, többet nem járok errefelé, temetésre, ahogy elnéztem a rokonságot. Gyertek, ide. Múlik az idő. És ez még mindig csak Cegléd.

Másnap én viszem a gyereket az óvodába, szoktatás van, hadd szokjam. Szépen kezet mos, meg is törülközik, poharat rendesen szekrényből kivesz, alátétet gondosan alátesz, szabályosan eszik. Semmi keresnivalóm, menekülök, kisszékeket taposok el, gombát, csigát, cseresznyét, virágot, napocskát, megannyi jelet, a gyereket, itt hagyom, magára, kedves óvónéni. Tíz perc múlva hallgatózom, nem ordít-e, az apja után, keresi az anyját, minden rendben. Én bizony első nap elszöktem, csendespihenőn, mikor mindenki aludt, szököm most is. Majd visszajövök, bírja-e. A Gorkijligeti fasorban sehol egy presszó, Lövölde tér, hol sosincs nyár, csak ősz meg tél, újságot veszek, beülök, kávé, cigi, ha összeállítanák egyszer a "A magyar iskolarendszer mint a neurózis kifejlesztésének leghatékonyabb módja" című idegorvosi antológiát, ott volna a helyem a szerkesztőbizottságban, írja UP, szemelvénynek itten vagyok én is. Fölnézek, gyanús alakok gyanúsan méregetnek, a saroktévéből kínai konyha, a gyerek vonatozott, mikor eljöttem, már Ceglédnél járhatott, indulok érte.

Nem volt vele semmi baj, jól viselkedett, a sínt is szétszedi, a mozdonyt is a helyére rakja,

meg is törülközik. Útközben még megállunk a Nagy Sárga Gévagombánál, e jelben, gomba, lesz óvodás, talál nekem egy apró gesztenyét, zsebre teszem, kihúzom vele tavaszig, valahogy ki kell bírni, vonatozva, étkezőkocsiban, éjjel-nappal, öltöző- és vetkezőkocsiban. A zsebemben van egy vadgesztenye. / Szorongatom. Tanul szorongani. / Meg kell tanulnom, mennyit bír a kérge. / Mindent nem rakhatok gesztenyémre (Mesterházi Mónika).

Mondom a gyereknek, szóljon, ne felejtsek el papírt vinni, ígértem öt csomaggal, nagyon örülnek, kincset ér, üres ánégyesek az óvodásoknak, életem fő műve. Színezik, kékkel vagy pirossal. Mit tudom én.

publikálva
1999/38. (09. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk