Farkas Katalin: Filofakszni

publikálva
1999/36. (09. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A filozófusok hajlamosak azt gondolni, hogy a filozófiai problémák többsége örök. Ez első hallásra nagyképűségnek tűnik: ugyan mi jogon tart igényt pont a filozófia az örökkévalóságra ebben a folyton változó világban?

Hírértékű filozófia

A filozófusok hajlamosak azt gondolni, hogy a filozófiai problémák többsége örök. Ez első hallásra nagyképűségnek tűnik: ugyan mi jogon tart igényt pont a filozófia az örökkévalóságra ebben a folyton változó világban?

Valójában nincs szó arroganciáról: a filozófiai problémák örökkévalósága egyszerűen abban áll, hogy még egyetlenegyet sem sikerült közülük megoldani. Talán ez is magyarázza azt a tényt, hogy bár az újságok gyakran beszámolnak tudományos eredményekről vagy felfedezésekről, új filozófiai nézetek születéséről jóformán soha nem olvashatunk. Gondoljunk csak bele: mikor jelent meg a Népszabadság "Simicska Lajos váratlan felfedezése a szubsztancia és attribútum viszonyáról" vagy "Kövér László új tézise: áttörés a test és lélek probléma megoldásában" szalagcímmel? (A magyarázat másik része abban áll, hogy a filozófiai nézetek az égvilágon senkit sem érdekelnek; ezt azonban méltatlan prózaisága miatt most figyelmen kívül hagyjuk.)

Olykor egy-egy filozófiai esemény azonban mégiscsak bekerül a hírek közé. Hadd illusztráljuk ezt ismét az ausztrál filozófia sajátos világából merített példával.

Tavaly júliusban több brit és ausztrál lap is tudósított az Ausztralázsiai Filozófiai Társaság évente megrendezett konferenciájának egyik előadásáról. Az előadó a queenslandi egyetem doktorandusz hallgatója volt, aki egyébként a szexuális perverziók filozófiai kérdéseiről írja disszertációját. Az előadás a pornográfiáról szólt, ez azonban önmagában még nem lett volna említésre méltó. Ami bizonyos konsternációt keltett a tudós társaság tagjaiban, az a szemléltető eszközök megválasztása volt: miközben az előadó a pornográfiáról alkotott nézeteit taglalta, egy, az alkalomra szerződtetett sztriptíztáncosnő komplett vetkőzőszámot mutatott be a bölcsesség egybegyűlt kedvelőinek. Talán nem meglepő, hogy bár több szemtanú beszámolóját is hallottam az eseményről, egy dologra senki sem volt képes visszaemlékezni: tulajdonképpen milyen nézetek mellett vagy ellen érvelt az előadó, és hogy pontosan mi is volt a sztriptíztáncosnő elméleti szerepe.

Minderről a társaság idei konferenciáján értesültem, ahol a szexuális perverziók szakértője, nevezzük mondjuk Patriciának (amire egyébként jó okunk van, hiszen ez a neve), ismét szerepelt a résztvevők között. A történetből világosan kiderült, hogy Patricia nem barátja az elvont, papírízű filozofálásnak, ám az elmélet és gyakorlat kapcsolatát olykor rendhagyó módon értelmezi. Az is nyilvánvaló volt, hogy Patricia pedagógiai eszköztára messze meghaladja az írásvetítő/kréta fogalmi keretben elhelyezhető "Oktatási segédanyagok" kurzus világát. Ezek után elképzelhető, hogy bizonyos borzongással vegyes kíváncsiságot éreztünk, amikor a programban felfedeztük Patricia előadásának címét: Nekrofília.

A tudomány fejlődése olykor áldozatokat igényel; gondoljunk például az anatómia megalapozóira, akik még a sírrablástól sem riadtak vissza, hogy szenvedélyes tudásvágyukat kielégítsék. Éppen a konferencia előtt olvastam egy könyvet az ausztrál fegyenckolóniák történetéről, és ebből mellesleg kiderült, hogy orvosi célokra használható holttesthez jutni még a tizenkilencedik század elején sem volt egyszerű. A száműzetésre ítélt fegyenceknek olykor több hónapot is kellett várni, míg egy-egy transzport elindult, és ezt az időt többnyire az angliai kikötőkben lehorgonyzott, kiszolgált hadihajókon töltötték. A körülmények borzalmasak voltak, nem utolsósorban azért, mert a parancsnokok, tisztek és őrök az élelemtől kezdve a ruhákig minden elérhetőt elloptak. Így aztán jó néhány szerencsétlen nem érhette meg azt a kétes dicsőséget, hogy a majdani filozófiai társaságnak otthont adó Ausztrália megalapításában részt vegyen. A fegyencek holttestét aztán az orvosok gyakran kicsempészték a hajóról, és öt vagy hat fontért kéz alatt eladták a boncnokok ügynökeinek; a gyászoló rokonok pedig, ha egyáltalán voltak ilyenek, egy homokkal teli koporsó felett hullatták könnyeiket. Az első telepesek hányatott sorsán merengtem Patricia előadása előtt is, amikor Patricia maga térdig érő fekete lakkcsizmában, miniszoknyában és nercbundában, mintegy drámai kontrasztként elviharzott mellettem a folyosón. Kisvártatva megjelent Patricia barátja, aki mellesleg a parakonzisztens logika atyja, de most inkább csak aggodalmasnak látszott: "Patricia megöl, ha elkések az előadásáról", vetette oda, aztán eltűnt. Néhány feltevés futott át a fejemen a neves filozófus szexuális életéről, de aztán a Nekrofília helyett inkább a hasonlóan izgalmasnak ígérkező Valószínűségi kontrafaktuálisok szekció mellett döntöttem. A kontrafaktuálisok okozta izgalom mérsékelt maradt, de mint kiderült, nem mulasztottam sokat: Patricia idei előadása nem került be a hírek közé. Nemhogy egy holttest, de még egy valamirevaló végtag sem szerepelt a szemléltető eszközök között, hacsak nem számítjuk Patricia lakkcsizmába bújtatott lábát, amelyet a beszámolók egyöntetűen kiemeltek.

Az előadó egyébként azt a kérdést feszegette, hogy vajon a nekrofília a magányos avagy páros szexuális aktus kategóriájába tartozik-e (a magányoséba, szerinte), de hogy ennek mi a további filozófiai jelentősége, az homályban maradt. Így aztán megvilágosodást legfeljebb a jövő évi előadástól remélhetünk, amelynek témáját egyelőre csak találgathatjuk; a címe meg nem erősített értesülések szerint Játsszunk orvosost lesz.

publikálva
1999/36. (09. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk