Egotrip

Paradoxonokat bemutató sorozatunkban elérkeztünk a Paradoxonok Királyához, az Igazihoz, a Legyőzhetetlenhez, Minden Logikus Rémálmához: a Hazug Paradoxonhoz. Láthatjuk, már a neve is csalfaságot sugall, óvatosságra int, itt bizony be leszünk csapva. És tényleg. Szóval valaki a következővel áll elő: "Amit most mondok, az hamis." Igazat beszél vagy nem? Ha igazat mond, akkor el kell fogadnunk, hogy amit mond, hamis, hiszen épp ezt állítja; ha viszont nem igaz, amit mond, akkor igazat beszél, hiszen épp azt mondja, hogy amit mond, az hamis. Ha tehát igazat mond, akkor hazudik, ha viszont hazudik, akkor igazat mond, ami valóban a paradoxon kvintesszenciája.

"Hi, it´s me, I´m back, the central scrutinizer" - énekelte a szegény jó Frankie (a Zappa család hírnévre szinte minden minőségben és mennyiségben szert tevő tagja), szóval visszatért a tőzsde központi megfigyelőjének szerepéből a tűnődő, acting out értelmiségi eunuch passzivitásába süllyedő kommentátor. A visszatérés aktualitását az adja, hogy nem történik semmi. Illetve történik, de annyira - ahogy a minap két tinilány beszélgetéséből kihallottam a műszót - öngyi és depi a tőzsde, hogy jobb nem is foglalkozni vele. De azért ne teljen a nyár a történések összefoglalása nélkül.

Egy jégbe hűtött Heinekenhez folyamodtam, amikor az ajtó becsukódott, pedig tudtam, semmit sem segít, esetemben egyenesen ellenjavallt, viszont teljesen feldobott, hogy - szemben a kenyérrel - az átellenben levő kisbolt palettáján úgy egy hete ez a kiváló márka megjelent. Lássuk akkor, néztem körül komótosan kortyolgatva, miből élünk, mi a téma, mi is volna itt az éppen aktuális feladat. Nyolc napocska, bólogattam, hogy tudatosítsam az addig is teljesen világos paramétereket, voltaképpen nem nagy ügy. Voltam már ennél nehezebb helyzetekben is. Hogy mást ne mondjak, az első feleségem egy keddi napon a miskolci Avas-délen kilépett az ajtón, gondoltam, a boltba megy, de tévedtem, mert Chicagóba távozott: ekképpen közölvén annak sajnálatos tényét, hogy innentől nem kívánna velem élni, ha lehet. Két év múlva lett meg, de akkor is minek. Ehhez képest mi ez nekünk, megcsináljuk, harcedzett, összeszokott kis csapat: elleszünk - ahogy errefelé mondják -, mint a befőtt. Lám, míg mindezt átgondoltam, két-három perc máris eltelt a tizenegyezer-ötszázhúszból, megy ez. Mellesleg, töprengtem el - mivelhogy ráértem -, talán ezt utálom a legjobban ezen a tájegységen, ahol élni van szerencsém, hogy rendszeresen ilyeneket mondanak. Mint a befőtt, mondogattam, míg végül annyira felidegesítettem magam, hogy ki kellett nyissak egy újabb sört, mert arra gondoltam, mit ártottam én, hogy állandó jelleggel ilyeneket kell hallgassak, napra nap; miért büntet engem evvel az ég, és annyira elkezdtem emiatt sajnálni magam, hogy azt el nem mondhatom. Ez a sajnálás később aztán heves dühbe váltott át: éktelen haraggal szidtam a sorsomat, és sikerült ebbe a befőttbe még jobban belelovalni magam, ami jó volt az idő szempontjából, mert evvel a dühöngéssel tíz-tizenkét perc eltelt legalább, ily módon a nyolc napban máris beljebb voltam ennyivel, viszont a kiadási oldalon ott volt az ideg. De nem lehetett sajnos az első napot ebben a jó tempóban tovább tölteni, mert jött Marcikám, és megkérdezte, akkor máma mit csinálunk, papa? Mit csinálnánk, mit csinálnánk, amit szoktunk, játsszatok. Évezzétek ezt a kellemes, főként pedig roppant hosszú nyári szünetet. Mama mikor jön haza? Most tűnt el az utca végén, édesem. Mit fogunk ma ebédelni? Kakaós csigát. Ha nekem lesz egy feleségem, az is fog majd vadvizelni Ukrajnában? Reménykedjünk, bízzunk benne, hogy igen.

Azért ez szemétség. Hogy elírtad előlem. Gyűjtögettem az asztalon a hétfői, keddi Sportokat, területi, megyei, körzeti bajnokságok, végeredmény, persze hogy kiszúrtam Garát. Már hülye címeim is voltak: Ni, a Gara! Hátrább a garaiakkal!, ám halogattam a megírást, holt szezon, mindig bezavart egy izgalmas átigazolási hír. Détári Dunakeszin? A hétfői Sportban a területi bajnokságot hagyom a végére, oly izgalmas, éjféltájt böngészem, bezsongva, fájón (itt vettem észre, nem látom az apró betűket, szemüveg kell, olvasó-), a Dráva-csoportra rá se mertem nézni: veretlenül lesz-e bajnok a Balatonlelle, nyeretlenül lesz utolsó a Balatonföldvár? Igen, igen. A Lellének nyolc, a Földvárnak öt iksz becsúszott, mint a Volán SC jobbhátvédje. Mosolyogva alszom, már kedd van, a Sportban megyeegy és megyekettő, vajon micsinált szülővárosom, saújhel (megnyerte a megyeegyet), és gyerekkorom, tócsva (erős középmezőny). Néztem az alvégeket, utcahosszal vezet a nyerhetetlen Gara, idézlek, ahogy idézed a Sportot: Harminckét mérkőzés, harminckét vereség, 18-164-es gólkülönbség. Ezt Veszprém megye zirci körzetében az LRP Unió meg sem közelíti a maga egy győzelmével, egy döntetlenjével, 28-132-es gólkülönbségével (egy fordulóval a befejezés előtt, tehát még ronthatott!). Velencét is észreveszed, naná. De Velencét, azt nem hagyom. Velence az enyém. Én láttam a fiúkat (juniorok, tényleg), föltoltam a babakocsit, álltam a kerítésnél, egy hazaadásnak szánt hazai átlövésnél a labda majdnem a tóig röpült, néztek rám a csapatok, egyedül voltam néző, a kerítésen túl, meg a gyerek. Hogy talán hoznám vissza. Mi lesz addig a gyerekkel?! Vagy a baba, vagy a labda. Berúgtam a gyerekkocsiféket - endéká mélykocsi -, innentől nem siettem. A hazaiak se sürgettek, addig se kapnak gólt. A labdát pedig a műútról fölrúgtam a pályára, kézből, akárha kapuskirúgás. Csodálkozom, mért nem igazoltak le azonnal, na nem kapusnak, strandpapucsban is eljátszom nekik a jobboldali futót. Eljátszom, hogy futok. A játékosmegfigyelők talán a tópartot járták, nyaralókat toboroztak, mert közelgett a megyeegy. Mert ez még a területiben volt, ősszel már megyekettő. Ahonnan viszont fölkerült a Felcsút, Orbán Viktor csapata. Orbán Viktorék. Szurkoltam pedig, hogy ne kerüljön föl, kimennék a Velence-Felcsút meccsre. És nem rúgnám vissza a labdát. Hanem amíg visszahozzák, a váratlan szünetben, mely jól jön mindkét csapatnak, inte(get)nék a miniszterelnöknek, odahívnám a kerítéshez, és emlékeztetném. Diplomatikusan előbb arra, hogy három gólt rúgott a csépapíron, még a BEAC-ban. És milyen hármat. Azok voltak a szép idők, sóhajtanánk. Hanem. Hogy azután mi történt, Budafokon. Kezdődik a meccs, középkezdés, lepöccintik neked, már megbocsáss, te pedig lazán hátraadod, indítva az ellenfél csatárát, hátvédsor ocsúd, egy null oda. Az edző meg kiabál, hogy mit csinálsz. Gólpassz. Te pedig lejössz a pályáról, az első percben, nem, nem csere, önként és duzzogva. Kérded, hogy ezt meg honnan veszem. Szájhagyomány, onnan, így él a nép ajakán. A nép, mondod, és lenézel a tóra. Mese. Hogy is volt a második gól a csépapíron, nem emlékszem. És mész, mert visszakerült a labda. De ez nem lesz (volt) így, a Felcsút nem jön Velencére, osztályt cseréltek. Rugdoshatom vissza a labdát a megyekettőben, Kövesi tartalékja, civilben.

A humanista legfeljebb fakultatív szabadidős programként szereti a gépeket, azok közül is azokat, amik hasonlítanak rá. Például egy öreg-régi, tészta arcú rádió vagy a duhaj, billegő fülkés Ifa. De például a mosógép már más tészta, forgódobba akadt pacalszálak, örvénylő víztenger, amiből jó, ha az Orion űrhajó bibés antennája kiáll.

Most jócskán délre vagyok tőled, kedves olvasó, legalábbis délebbre, mint a zömed (nem árt egy kis óvatosság, tekintettel a MaNcs remélhetőleg szaporodó számú afrikai és antarktiszi előfizetőire). Távközlésileg és nyomtatott sajtóilag el vagyok hát szakítva hazámtól, aminek hasznait élvezem és terheit viselem. Ha hozzájuthatnék is újabb információkhoz, elzárkózom előlük: van az a pár lap, ami egy-két héttel ezelőtti napilapból a bőrönd mélyén megmaradt, meg van az a negatív információ, hogy Európa közepéről a hírtelevíziók nem szólnak, s mindez megnyugtatóan kikapcsolja szeretett hazámat látókörömből, amelyet most inkább a délszaki szépségek töltenek be.

Kinyalom a füledből a bábel-halat, leteszem a lantot, hallom, hogy énekelsz, hallom, hogy vacogsz, bekebelezlek, átoperállak, kicsinállak, játszd újra, hiteles, megvehető, reggeli első bekezdés (olvasol, hülye, eszem a frontod). No mi lesz ebből?! Mányok és bidergetett mony, lassú ébredés, amikor a leszáradt herék felé indul a tétova kéz, most elég, mondom, elég ebből, beszéljünk inkább a lányról, aki hátat fordított a gőg paradicsomának, nos, tényleg elég, gyermekét az államra íratja, tárcáját nevetve hagyja el. Képzeljünk el tehát egy hatalmas, kezében lándzsát szorongató afrikai csávót, aki semmit sem sejt arról, hogy címlapgyanús, csak az oroszlánra figyel, mellesleg egész Kenyára, ahol öt év alatt sikerült megszüntetni az orvvadászatot, azonmód, mikor elkezdték felszólítás nélkül lelőni az orvvadászokat. Maszáj Herkules, ne zavarj, vedlek éppen, ép most minden, meg az elefántok is, akik, de hiszen te tudod, rendszeresen az akáciákat meg a kukoricát, pedig már százszor, most sportvadászokat hív, hogy legyen, hogy legyen. Csak a halott elefánt a jó elefánt, részben a kukorica miatt, részben meg csak úgy, de ilyenkor be kell fognom Iim szemét, mert be kell.

Valaha minden egyszerű volt, ment haza az ember hajnali részegségben, már nyitnak a boltok, félig fölhúzott redőnyök előtt tejesüvegrekeszek, mellettük zsemle zsákban, az ember rájuk se bír nézni, gyomra fordul, ám körülnéz, az ember, reggelire, délben jó lesz, vesz magának innen-onnan is, vett magának akkoriban mindenki, tele az utca tejesüveges emberekkel, ki korán kel, s fekszik. Az üveg tej a magyar hajnal helyi színe, ám legfontosabb tulajdonsága a hangja, az üveg tej csörömpöl, akár a villamos, az első, és mint a boltredőny, melyet immár egészen fölhúznak, jőnek a rekeszért, látják szomorúan, ma csak három üveg hiányzik. Szépen indul a nap, feléd. A tejesüveget aztán vissza is lehetett váltani, pofátlanul, hosszú sorok a tejesüveg-visszaváltók előtt, nem látja, gyerekkel vagyok, kismamáknak tejesüveg-kedvezmény. A tejesüveget gondos kezek tisztára mossák, gondos népünk győzni fog, erről én gondoskodom, tehát vagyok, gondoskodtak rólunk, egy pohár tej, tiszta fejadag. Tejesüveg sincs, s te se vagy már, miért, hagytuk, hogy legyen tejeszacskó. Eresztékeiben rengett meg a rend, szer, tej szivárgott alapba-felépítménybe, ím egy szöveg, egy író, maga is tejtermék, a vaj köpülésekor megmaradó, ó, a vajszínű árnyalat!, szabatos definíciója 1988-ból, -ról: A zacskóstej egy tejeszacskó, azaz egy műanyag zacskó, amelyben tej van. Tehát van tej. Ez bizony nagyon is demokratikus dolog. Viszont a tejhez hozzáférni, pontosabban a tejet onnét kiszabadítani, szabadsággal megajándékozni, mert mondjuk reggel van, és szikkadt zsömlénket valamibe áztatni kéne, részint, akár mindenevő fogazatunkkal erőszakosan, akár késsel technokratán, tudjuk, nagyon bonyolult, kényes processzus, ravaszság, erő és némi rezignáltság szükséges hozzá, részint tökéletesen fölösleges, mert e zacskókból a tej folyton-folyvást: folyik. Minden tocsog! A bevásárlószatyor, az üzlet, a konyha, a család, az ország, tocsog, tocsog, tocsog. De gyűlölöm!, írta Esterházy Péter. Ehhez nincs mit hozzátenni, legfeljebb kiegészíteni, a kiegészítőkkel, úgy is mint: kisolló, lehetőleg a körömvágáshoz használatos, zacskósarkot elnyisszantani; kiskés, hegyes, zacskót fölszúrni, s úgy vágni, avagy fogazatos, sarkot nyeszetelni. Ha egyik sincs kéznél, lehet próbálkozni például lakáskulccsal, én a koleszban szobakulccsal nyitottam a büfében, miután fogam beletört a félliteresbe, kijelölvén így a későbbi protkó helyét. Mert ez műanyag. Fontos segédeszköz a tejtartó, a bugyi különböző színeiben, kék, zöld, sárga, de legszebb az átlátszó, azon tisztán kivehetők mohó kezek nyomai. Tejtartó füllel vagy fül nélkül, van választás. Mindkét típus jellemzője a sarkokban sunyin meghúzódó koszból áradó bűz, moshatod ultrákkal, nézi el. A zacskóstej édestejtestvére a poharastej, leginkább iskolatej formájában, a nagyszünet sem volt elég, tépdestük pedig a tetejét körömszakadtáig, szakíts, ha bírsz, aztán beszakítottuk, becsengettek. A poharastej, cseppben a tej, jelezte a zúj kor hajna lát, valami megmozdult, na nem a zország sa nép, az tocsogott egy helyben tovább, ám új köntösben, beköszöntött, szia, dobozos. Nékem, öreg tasaksarok-köpködőnek, ki fogait a zacskóstej-korszakban hullatta el, minden maradt a régiben, a dobozt se bírom kinyitni, csak rosszul, mellécsorg, akkor már árasztana el asztalt-konyhát, mint lassú dőltében a zacskós, midőn tartó híján a kockamargarinnak támasztottam, rosszul. S ha meggondolom, dobozossal nem lehet dagadt bokát, dudoros sípcsontot, megfáradt homlokot borogatni, két darabtól már megtelik a szemetes, hát, ide nekem a zacskóst, nem sírom vissza, hiszen itt van, a múltat, még ma is tart, tartós, ezt utálom nagyon, a tartóst. Rendezkedik be új tejnemzedék, nem ám csenevész, kicsit darabos, Négyszögletű, mint a Kerek Erdő, és már kerekedik is, imhol, arculata dundira, simul tenyérbe, kézzel fogható, henger alakú, lehengerlő. És le lehet venni, vissza lehet tenni a tetejét, nékem ez idáig csak az utóbbi sikerült, még gyakorolom, biztos rosszul fogtam meg a kallantyút, az is van neki, elszakítom, talán visszafojtott dühömben, mit akar, mit takar ez az újdondász küllem, mi változott, a tej, mondják a közértben, nem is látott tehenet. Volt egyszer egy. Jöhet megint a jól bevált kés, alányúlok, fedelecske pattan, a résen belátni, jó reggelt itta tej, ébresz tőhát fel, lehet menni az iskolába, világ polgárai, egyes, üljetek, vissza a helyetekre. Csak bámulok, tejsavós szemekkel, befelé a dobozba, megittam már a tejem javát, mélységes mély a múltnak, visszazárom, a tej szellemét, hát már tejtetőre állt a világ, s emlékezem. Mikor még az Ibolyában korsó tejet lehetett inni, hozzá üres zsömlét, mindjárt kettőt, enni. A tejet merítőkanállal, kannából adagolta a pultosnéni, jutott eszembe nagyanyám, ki átment a szomszédba, hozta a frissen fejt tejet, hideg vizet öntött a lavórba, lehűtötte, mert utáltam a melegtejet, a langyosat, kiköptem. Akár fogaimat, szép sorban, oly korban, mert ez műanya, tej.

Ez az első nyár, amikor nem engednek be diákjeggyel sehova, amit én teljesen megértek, tiszta ősz vagyok, csak hát tavaly is éppen így bírtam kinézni, s akkor még pompásan működött a dolog. Rejtély, hogy mi történhetett. A magam részéről ugyanúgy kezdtem idén is a szezont, mint bármikor, mióta az eszemet tudom, csókolom, Magdika, egy diákot kérek, a kezeit csókolom, s már robogtam is a pénztártól roppant önbizalommal a strand bejárata felé. Hello, csövi, nyújtottam a jegyet a gyereknek, csak nem nyár lett már megint, s már száguldottam volna is tovább, amikor megtörtént a felzaklató, váratlan esemény. Csocsesz, mondta a szokottnál tán halványabban ez a kedves beengedő ember, s eddig rendben is volt a dolog, ám a koreográfia csak eddig működött, mivelhogy ezután szelíden megfogta a vállam, és hozzátette, ne hülyéskedj már, öreg. Akkor vettem észre, kiemelték, kitűző van rajta, amiből is éles ésszel megértettem, a strand fölött új idők szellemében fúj a szél. Mi van, érdeklődtem megcsendesedvén, itt a főnök a közelben, vagy jön a revizor talán, s hozzátettem egy csöppecskét számon kérő éllel, mégis bizalmasan, emlékeztetvén mintegy a sörhegyekre, amiket életemben neki már fizettem, nyilatkozzál, mi a téma, Csabika. Nem, csupáncsak nem megy semmi játék a jövőben, értesültem tényszerűen, szigorodtak a feltételek.

A cui prodest, az jókora állatság egyébként. (Figyeljen fel a kedves olvasó a mondatszerkesztés sajátosságára, ahol is az "az" szócska beiktatásával és így a mondatszerkezet megszakításával a szerző a vezető kormánypárt vezető politikusainak grammatikáját próbálja meg, a maga szerény eszközeivel, imitálni. Hasonló célt szolgál az "egyébként" szó is. Ezen még dolgozunk, de jó úton járunk.)

A videokazettát betettük a magnóba. Az első képeken egy tízévesforma kislány volt, aki egy százforintossal gurigázva üldögélt egy lakókocsi lépcsőjén. Odalépett hozzá egy magas, jól öltözött férfi, aki félreérthetetlen mosollyal és egy szemvillantással jelezte, hogy szívesen cserélne egy puszikát azért a százasért. A kislány felgyúló arccal, esetlenül igent bólintott. A kamera ekkor ráközelített a két szereplő közeledő arcára. A borotvált, ápolt bajuszos férfi ajka lassan megérintette a szemét lehunyó kislány vágyakozó arcát. Snitt, a kislány hamiskás mosollyal egy bankjegyet húz elő, amire a távozni készülő férfi hasonlóan hamiskásan csóválja a fejét, majd visszafordul, és elindul a kislány felé.

Összekaristolom a zárat, szétrúgom az ajtó alját, belekiabálok a végtelenbe, persze csak befelé, nehogy felébredjen Manyi néni, nem vagyok az ösztöneim ura, be szeretnék jutni, szeretnék bent lenni, mert ott jó, jobb, mint kint, keresem a zsebemben a kulcsokat, bemegyek, mint a színpadon a hülyék, átesek az előszobán, konyha, jobb tenyér a hűtő tetején, majd félfordulat, vissza az előszobán át a fürdőszobába, savas gyomortartalom, ideges, visszaválthatatlan salak, ennyit értünk ezen az estén, gondolom (dehogy), ennyit teljesítettünk, anyám, rázárom az ajtót az öblítésre, hiszen bent alszik Iim, a tartály meg zubog, pedig takarékos, hiszen ilyennek vettük, takarékos, de hangos, csitítom, közben érzem, milyen hülyén nézhetek ki, amint szám előtt egy mutatóujjal állok az örvény fölött, óvatosan behajtom magam után az ajtót, gondolom (dehogy, becsapom, mint egy állat), aztán viszsza a konyhába, mondtam, jobb kéz a hűtő tetején, ballal kaszálva kinyitom az ajtót, bénázok a polcok között, kiveszem a zsírt meg a kanalat, ilyenkor az a legjobb, ipari szalonnából kifőzött, igazi, ipari zsír, bekanalozok egy kicsit, aztán ráengedem a hagymát, úgy darabosan, alig felvágva, ahogy, majd benyúlok hátra a savanyúságért, a savanyúság nincs, vagy legalábbis nem találom, de késő is, vissza a fürdőszobába, a maradék zsírt aztán óvatosan vissza a hűtőszekrénybe, lefeküdni, ideje lefeküdni, de nincs fény, megyek befelé, megtalálom az ágyat, ahol ugye Iim, és megpróbálok óvatosan (képzeled, Drága Olvasó) lefeküdni, a múltkor szó nélkül lerúgott, aztán feküdtem a világosbarna padlószőnyegen, és imádkozni kezdtem, átölelve a yukkát, hogy akkor most, Istenem, most legyél olyan frankó, mint amilyennek a Nők Lapja bemutat, én nagyjából készen állok, ha most nem térek meg, akkor sosem (fürdőszoba), olyan a lelkem, amilyet Te szeretsz, üres és nagyjából mindenre kész, befogadlak, bazmeg, csak gyere és hatolj belém, legyél már végre az a mindenható, kiforgathatatlan, mindenbírású örök tárgy, amiben ezek itt a negyediken olyan boldogan hisznek, de semmi, szóra sem méltat, lerúg magáról, pedig ki, ha én nem, horgadok föl, ki, ha nem én, mér´ rúgsz le Magadról, Uram?

Egyszer arról is beszélni kéne, barátaim - mondom, ugye, én, a beszélgetés lelkes híve -, hogy mi van olyankor, amikor a szomszéd asztalnál a Perugia-Salernitana meccs esélyeit latolgatja egy a felesektől jelentékeny hangerőre kapott társaság, s mi reflexből arra gondolunk, hogy szegényeknek ez jutott, így telik itt az életük nap nap után, hm, hm, bizony, ám egy másodperccel később már azon dolgozunk, hogy megálljuk, hogy beleszóljunk, mert kizárt az iksz, mivel a Salernitana a múlt héten idegenben döntetlenre játszott, és most otthon nyernie kell, hogy elkerülje a kiesést az utolsó fordulótól függetlenül, s az a mackós különben is hülyeséget beszél, az Udinese sérültjeit illetően fogalma sincs semmiről, két héttel korábbi állapotra hivatkozik. Ilyenkor az jön, hogy voltaképpen közéjük tartozunk - hisz hogy mást ne mondjunk: történetesen magunk is itt ülünk -, és ahogy rajtuk végignézünk, elkezdjük szégyellni magunkat ezért. Aztán meg fordítva: szégyellni kezdjük, hogy szégyelltük magunkat az előbb, s egyenesen büszke kezd lenni rá az ember, hogy ezeknek a nyelvét is ismeri, holott húsz perce még Borbély Szilárd költői nyelvén gondolkodott. S akkor szokott jönni a felvetés, hogy lehet-e egyszerre otthon lenni az Éva presszó és Borbély Szilárd fantasztikus, depresszív nyelvében, vagy éppenhogy egyikben sem lehet, sem külön-külön, egyszerre meg pláne nem. És akkor van az, barátaim, hogy valójában hová is tartozunk, mert ugye - egyfelől - kétségkívül itt vagyunk, az Éva presszó sarokasztalánál, de azért Borsodi helyett Tuborg de luxe-ot iszunk, és elő sem merjük venni a pipát, másfelől pedig lehet-e kompetens szakmailag az, ha Borbély Szilárd elemzésébe beszüremkedik az Éva presszó tapasztalata, merthogy mitől ne szüremkedne be, ha van. Itt most tartanék is egy rövidke hatásszünetet, olyan súlyú kérdések ezek.

A börtönökben huszonnégyóráztak az őrök, így hát két garnitúra váltotta egymást. Az egyik mindenütt rosszabb volt, mint a másik. A kevésbé rosszat jónak neveztük. "Holnap a jó váltás jön" - mondogattuk a szerencsétlenebb napokon. Sőt mi több: a jó váltáson belül némely őrünket elneveztük "jó"-nak. "Ez egy jó smasszer" - mondtam én is valamelyikre Vácon, 1957 júniusában. "Persze hogy jó - felelte erre Karesz barátom, az egykori sztahanovista -, ennek a zsírjában kéne megsütni az összes többit."