Egotrip

Keresztury Tibor:Keleti kilátások

Bár nincsen ott az égvilágon semmi, ami vonzana, van, hogy valamilyen nyomósnak vélt okból Pestre kell utazzak, pontosabban szólva: a felutazás megpróbáltatásait egyszerûen nem halogathatom tovább. Szerencsésebb esetekben csak az ajtóig tart a lendület, magamhoz térek még idõben, elszégyellem magam a merész terv miatt, lekerül a nevetséges oldaltáska a vállról már a küszöbön. Máskor az elszántság úgy-ahogy megvolna, ám a MÁV részérõl fogy el közben az erõ, és közlekedõ vonatok hiányában csak az állomásig jutok, de sajnos elõfordul néha, hogy nincs hó, s a kísérlet sikerül. Nyitójelenetként ilyen alkalmakkor hajnalok hajnalán egy oszlop mögött bújva az elsõ vágány mellett állok, s lángoló fülekkel hajdani magamra gondolok: milyen kóros önbizalommal vártam a vonatot havonta úgy kétszer e helyt egykoron, hogy mehessek végre a fõvárost meghódítani, titkon azt remélve, egy-két élõ klasszikussal is kezet rázhatok, vagy legalább egy nevesebb pályatársnak benyalhatok. Kigúvadt a szemem, annyira sasoltam, jön-e már végre a gyors - ember még nem nézett olyan sóvár vággyal Nyíregyháza messzi tornyai felé. Akkor még többnyire kézirat rejtõzött az Alföldi papuccsal egyszerre vásárolt oldaltáska mélyén, nem én lapultam az oszlop mögött - jeges rémülettel pásztázva végig a peront, fel ne fedezzen valami ismerõs, önjelölt útitárs, aki odajön, hogy hátba vágjon, s akivel legalább Szolnokig beszélgetni kell. Kis város ez, nagyon kell figyelni, van ott mindig négy-öt cimbi, kolléga vagy csak egy-egy régi motoros, akik révén már Szoboszlónál állt a bál a büfékocsiban. Szerencse a bajban, hogy idõközben rajtuk is rágott már az idõ vasfoga, többségükben elhamvadt a társalgási ambíció, s az azt kísérõ mulatási együttható, beálltak szépen a szabad oszlopok mögé. Õk a betont nézik figyelmesen, én a helyjegyembe mélyedek, mintha nem tudnám kívülrõl már régen, hol ülök, s a szemsarokból egymást konstatálva közös erõvel, sokéves rutinnal azon dolgozunk, nehogy véletlenül találkozzon a tekintetünk.
  • 1999. március 11.

Sajó László: Öt és feles

Sajó LászlóÖt és felesEgy nap szépA fiam nevenapja van, megyek a lányomhoz. Útközben meg kell néznem egy bútorboltot, kinõttük a cipõszekrényt.
  • 1999. március 11.

Kovács Imre: Én

Kedves Naplóm, most az emlékezetkiesésrõl akarok beszélni Neked - írta le Béla szokásos gömbölyû és lendületes betûivel, aztán megállt, hogy rágcsálja kicsit a ceruzát.
  • 1999. március 11.

Seres László: Dekóder

A kis pártok Magyarországon alapvetõen szívnak. A rendszerváltás folyamatában bevezettük az ötszázalékos választási küszöböt, hogy jól távol tartsa a weimarizálódást, a kispártosodást a T. Házból, úgyhogy Magyarországon a kis pártok parlamenten kívül rekednek, ott kell úgy berendezkedniük, hogy lassú, szívós civil tevékenységük azok számára is vonzó alternatívát kínáljon, akik eddig a nagy pártok valamelyikére szavaztak. A nemzetiszocialisták például hogy megtalálták a karlendítést a kampányban, hány budai orvos és mérnök tudatalattijából pattant elõ hirtelen, hogy ez az az üzenet, amire végre szavazhatnak.
  • 1999. március 4.

Jaksity György: Tőzsde

Adakozzatok a MaNcsnak és a Tilosnak, mert nekik nem jutott a bankkonszolidációból, a nagy privatizációs lenyúlásból, a környezetvédelmi és egyéb alapokból, a tõzsdei bevezetések árfolyamnyereségébõl, az infotech-õrület virtuális extraprofitjából, a társadalmi átalakulás és befolyás érdekében létrehozott alapítványokból (vagy legalábbis nem elég), a befektetõvédelmi és a betétbiztosítási alapból, az Állami Pénz- és Tõkepiaci Felügyelet költségvetési befizetéseibõl.
  • 1999. március 4.

Keresztury Tibor: Keleti kilátások (Nyomottak, hó, Foucault)

Azon gondolkodtam a hó fogságában, miért vonzom úgy, mint méhet a lép, a nyomottakat. Felismerik bennem lelki társukat? Megneszelik fogékonyságomat? Aznap hívott öt év után a példának okáért egykori szépséges barátném, megyeszerte ismert, híres nagy ribanc, jelenleg pedagógus Szolnokon. Alföld - morgom a kagylóba, azon belül Keresztury vagyok, mire zokogásba fúló hangon közli, hogy jön felé egy terminátor kivont pallossal a monitoron. Fallosszal, érdeklõdtem, hogy kiderítsem, mekkora a baj. Pallos, te vadbarom, nyugtatott meg szipákolva, és hogy csak el akar búcsúzni, mielõtt lesújt. Tüneti kezelésként azt ajánlottam, vegye fel a harcot az egérrel támadója ellen, de kiderült, nincs a képernyõn ikon. Mivel nekem minden ember számít, átharsogtam a sírásán, hogy akkor azonnal húzza ki a falból a dugót. Na, gondoltam, amikor letette, ma se keltem fel hiába, már kilenckor - éhgyomorra - megmentettem egy életet.
  • 1999. február 25.

Kovács Imre: Én

Rettenetesen várom azt az áldott idõt, amikor már nem a szemközti tetõ állapotából kell következtetnem ennek a lehetetlen évszaknak a múlására, amikor nem a lassan az eresz felé sodródó cserepeket kell számolnom ahhoz, hogy tudjam, ez így nem mehet tovább. A cserepek hamarosan leérnek az olvadó hóval együtt a bádogig, aztán közös képviselõ legyen a talpán, aki megállítja õket a peremen, de inkább nem, határozatlanul megpihennek a szélen, aztán - még mindig bizonytalanul - átbillennek a holtponton, és eleinte keringve, majd egyre biztosabb zuhanással stabilizálják pályájukat, hogy belefúródjanak egy borért zavart nyolcéves leányka vállába, végleg megnyomorítva õt. Sikoltozik, aztán abbahagyja.
  • 1999. február 25.

Seres László: Dekóder

Eljött az életmód ideje. Szaporodnak a férfiaknak szánt színes, fényezett macho lifestyle magazinok - bár ezekben legalább néha megcsendül valami értelem, a nõknek szánt szánalmas heti- és havilapok IQ-szintje továbbra sem haladja meg az azokból profitáló férfiak farokhosszát. Hogy azonban nemre, korra és médiaetikára való tekintet nélkül kollektíve mindenkit hülyének lehet nézni, arra vegyünk csupán egyetlen példát a széles lapkínálatból, egy "utazási és életmód magazint", azt is csak azért, mert jelentõs újságíró díszeleg a címlapján, és mert az újságírószakma egyéb neves tényezõi adják a nevüket hozzá.
  • 1999. február 18.

Keresztury Tibor: Keleti kilátások (Kongresszuson)

Már megint szerda lett, nem volt semmihez se kedvem, gondoltam, kimegyek a Magyar Pszichiátriai Társaság VII. Vándorgyûlésére, hogy megtudjam, mi a pálya, van-e remény, gyógyír a bajokra a tudomány mai állása szerint. Beülök egy szekcióba, biztos lesz egy, amelyiknek tárgya a csüggedés, oszt mindjárt beljebb leszek önismeretileg. Amikor kiértem, éppen ettek a pszichiáterek, magában a díszudvarban terítettek nekik az egyetemen. Ameddig jóllaknak, tervezgettem, áttekintem a programfüzetet, hisz azt olvastam az újságban, két hónapba telne, ha valaki meg kívánná hallgatni a négy nap során az 1200 fõs tanácskozás elõadásainak mindegyikét. Kértem tehát egyet, de elhajtott a néni, elõbb regisztráltassam magam. Ott, a pultnál megkérdezték, honnan jöttem, a Küküllõ utcából, válaszoltam, kolléga ön, érdeklõdtek, nem, válaszoltam, páciens vagyok. Közelebbrõl?, érdeklõdtek, közelebbrõl? érdeklõdtem, közelebbrõl, válaszoltak, közelebbrõl, válaszoltam, profi rosszullevõ, önsorsrontó ködkeverõ, hivatásos vészmadár. Nem kapok kitûzõt akkor, értesültem, semmi szín alatt, nem is az kell, válaszoltam, csupán egy programfüzet, de valójában, folytattam, ha már ilyen jól elbeszélgettünk, én magához most õszinte leszek: olyan álmokat is dédelgetek, hogy birtokomba jut egy absztraktkötet, amit az elõbb láttam egy professzor kezében, s amelyben a szinopszisok révén az alagútból kivezetõ útra vonatkozó legfrissebb instrukciókat is elolvashatom, miáltal nem csupán tudásom gyarapszik, de a kilátásaimat is felmérhetem, mert - magunk közt szólva - problémakerülõ alkat, na, az nem vagyok, ha tetszik érteni, mire gondolok. Erre már belátta a jóasszony is végre, nagy a baj, s a 280 oldalas kötet mellé egy kulcstartót is adott.
  • 1999. február 11.

Jaksity György: Tőzsde

A korral az ember fix ideái egyre jobban rögzülnek. Valahogy így vagyok én is az emberek unalomtól való menekülése, illetve a részben ezáltal, részben pedig a megmagyarázhatatlan által táplált csodavárása és a tõzsde kapcsolatát boncolgatva. Talán hihetetlennek tûnik, de az elõbbi összefüggés miatt mindig is lesznek tömeges illúziók, légvárépítések és az ezeket természetszerûleg követõ összeomlások. Az elmúlt századok menetrendszerûen termelték ki az ilyen eseteket a holland tulipánhagyma-õrülettõl a gyarmati vállalkozásokhoz kapcsolódó, illetve a vasútirészvény-spekuláción át a húszas éveket lezáró tõzsdekrachig. Az elmúlt két évben pedig annak voltunk tanúi, hogy országok (Oroszország) vagy akár régiók (például a délkelet-ázsiai térség tõkepiacai) válhatnak ilyen illúzióteremtés tárgyává.
  • 1999. február 11.