Egotrip

Egy önmagára merõlegesen közlekedõ polgár lépett a keverõpulthoz, és feltartott mutatóujjából erõt merítve, a megbízott fõszerkesztõhöz fordult: - Lesz valami közismertebb zene, vagy csak ez? - kérdezte szertelenül, de nagyon részegen. Ekkor egy általam is csak felületesen ismert ember trombitált a hangszórókból, hogy szinkópákkal kényszerítse térdre a táncolókat, akik rémülten néztek egymásra.

Én nem vagyok a polgárok ellensége, kisebb gondom is nagyobb annál, meg szerintem nem is szép dolog az, helytelenítem. Arra sem törekszem, hogy a dinamikus, fiatalos, tettrekész kormány képét lerontsam, ezennel kijelentem, hogy a kormány igenis dinamikus, fiatalos és tettrekész.

Hogyha az ember miniszterelnök, és szentmise után nem ad egy-két mondatos aktuálpolitikai röpinterjút egy tévés hírműsornak (mint Viktor pár hete), akkor az a szentmise nyilván megbízható, kipróbált egyháznál zajlott, régi, áhítatorientált intézménynél, ahová az ember Boross Péter társaságában megy. De ha az ember miniszterelnök, és a millenniumhoz közeledve immár nem állam és egyház szétválasztásában, hanem "együttműködésében" látja a kor lényeges hazai kihívását, ergo pénzt is ad a hitre, a büdzsé viszont szűk, akkor előbb-utóbb teológiai értelemben is meg kell néznie, melyik egyház kóser, és mire költi az állam az egyháztámogatásra szánt pénzt, ha már költi. Ettől merőben függetlenül szigorodnak az egyházalapítás feltételei, ez derült ki a Fidesz-frakció kihelyezett frakcióülése után.

Aki hátul ül, kivételezett. Hátul ülni nem lehet csak úgy, a hátsó ülést ki kell érdemelni.

Jó lenne tudni, mi fuccsolt be Seattle-ben. Hogy a "money makes the world go round" igazsága vagy éppen cáfolata mutatkozott meg a WTO millenniumi kudarcában. Hogy voltaképpen ki mért csapást a globalizációra, kinek a győzelme a világkereskedelem további liberalizálását célul tűző tárgyalási forduló elnapolása. Amely liberalizálás pedig az elmúlt évtizedek tanúsága szerint igencsak hozzájárult a világ anyagi gyarapodásához.

Egyszer odáig merészkedtem, hogy a fölöttünk lakónak az este és az éjszaka határvonalán pár mondatban összefoglaltam lakáskomplexumunk épületszerkezeti tulajdonságait, amely szerint e régi bérház födémszerkezete fából készült, és mint olyan, a kövér unokák hányaveti bukfenceitől rémisztő hangokat hallat, dong és dübög, mintha az ember fejét légnemű basszushangszóróval pumpálnák, egészen a fájdalomküszöbig, amely a lakás küszöbe után bárhol megtalálható a lakásban. Néhány tárgyszerű mondatom után a nagyszülők látogatóinak férfi tagja remegő ajkára a buzeráns kifejezést festette, majd közölte, ettől a pillanattól kezébe veszi az életemet, amely ily módon ettől a naptól kezdve egy sárban fetrengő kopasz pintyfiókáéval lesz egyenlő. Szóval megint beletenyereltem, de többrétű viszontválasz helyett bűvészsegédes hanghordozásban csupán ennyit mondtam udvariasan: tűnj el! A csend ezek után magától értetődött, és egészen nagy reményeket fűztem a pintyfióka életének további alakulásához.

Többnyire tizenkettő tájban indulok haza, tovább csak a tördelési napokon maradok. Ez se nem jó, se nem rossz, nem bűn, pláne nem erény - ezt csak úgy mondom, közlöm bevezetésképpen, a hiteles tájékoztatás elkötelezettjeként. Az időpontot esetleg korainak találók megnyugtatására pedig gyorsan hozzáteszem, hogy haza én tizenkettő tájban egyáltalán nem pihenni megyek, hanem a nemzet ízlését tisztítani, mert Kazinczy Ferenc 1814-ben világosan megmondta, hogy "a nemzet ízlését semmi sem tisztíthatja inkább, mint a bátor, igazságos recenziók". Ám mielőtt a tisztításba belekezdenék, értelemszerűen meg kell oldanom a hazajutást, ami a regionális adottságok okán komoly állóképességet, összpontosítást, lelki egyensúlyt s mindezek háttereként kiegyensúlyzott nemi életet igénylő komplex, embert próbáló feladat.

Ez az egy számuk volt. Vagy még egy, a bé oldalon. Na, tudjátok. Nem tudtuk. Az volt benne, hogy szép az élet, milyen jó élni, meg a tavaszi nap, a´sziszem, az is benne volt. Szép nyári nap? Tavaszi. Fák, virágok, fény? Imádok élni? Ne hülyéskedjetek, Kati és a Kerek Perec, jó szám volt. Megfejtés elnapolva, dolgunkvégezetlen távoztunk a kocsmából.

Abban azért benne van az egész magyar sors, amikor végigbiciklizem a Kerepesi úton a Keleti pályaudvartól az Örs vezér teréig, sőt igazából a Népszínház utcától a Fehér útig, szóval előbb egy kis zegzugos szoció, aztán egyenesen végig a semmi mentén, hogy végül megint legyen pár kanyar.

Nagyon nehezen áll ez most össze, amit írok, mindenféle zagyva apróság, de hát arra tartalak, kedves olvasó, hámozd ki, rakd össze, dolgozzál egy kicsit te is.

Két pszichiáter kerékpározik, az egyik befordul az árokba. Káromkodva kászálódik ki, mire a másik megkérdi: Akarsz róla beszélni?

Te Jenő, azt írja az újság, hogy ez a Gaskó nevű vasutas ölte meg a MÁV főnökét. Nem, Lujza, nem ezt írja, csak úgy néz ki. A sorok között. Meg néhány csatornán.

A karácsonyfák még köztünk vannak, mementó, mire. Ama napra.

Akkor most essék némi szó énrólam, magamról, szerénységemről, e sorok írójáról, végtére is egotrip volna ezeknek az oldalaknak a címe. Így újév felé számot kell vetni, el kell helyezni, fel kell mérni. Nos hát nekem adatott meg az a nehéz, ám szép feladat, hogy - mások mellett - e hasábokon megszólalhassak a szenvedő emberiség (és per extensionem a drogliberális médiatúlhatalmas értelmiségi intellektuellek) nevében, korholjak és dicsérjek, helyes utat mutassak, példát adjak és elrettentsek, mosolyt csaljak a szomorú orcákra, s olykor tán meg is ríkassak. Megvan bennem is, Szigeti József esztéta (nem a hegedűművész!) szép szavával, a fajspecifikus mérték, amit mondok, az tehát közösségem, osztályom, nemzetem, embertársaim nevében hangzik el mintegy, úgy vigyázzatok.