Eörsi István
Gördültem Volkswagenemben hazafelé az éjben. Fél kettõ lehetett, tiszta téli éj, az égen csillagok, a gyomromban pedig fél deci toponári szilvapálinka és egy pohár száraz vörösbor. Németországban vagy akár Ausztriában ez még nem büntetendõ mennyiség, nálunk azonban jogsimegvonást és egyéb hatósági csapásokat von maga után. A Szabadság hídnál, a Gellért Szállóval szemközt egy fiatal rendõr lemeszelt. Megnézte az irataimat, majd odaballagott társához a fúvató apparátusért. "Ivott?" - kérdezte. Régi börtönbeidegzettségem a vérembe sugározta át, hogy egyenruhás hatóságoknak hazudni erkölcsös tevékenység, tehát kapásból ezt válaszoltam: "Egy kortyot sem!" A rendõr végigmért. "Én hiszek magának." "Az hiba -feleltem -, nem vagyunk hívõk." Mihelyt kimondtam ezt, a pokolba kívántam magam. Egy rohadt poén kedvéért beismerõ vallomással szolgálok. A fiatal rendõr azonban nem azt a labdát csapta le, amelyet vártam. "De én hívõ vagyok" - válaszolta élesen. "Én viszont nem!" Ezt szinte harsogtam, mint akinek nincs vesztenivalója. Õ erre elõrehajolt, és fojtott hangon ezt felelte: "Én se nagyon." Aztán fúvatott velem, majd elfordult a készülékkel, hogy ne lássam az eredményt. "Köszönöm szépen" - mondta, visszaadta igazolványaimat, még tisztelgett is: "Viszontlátásra."
Egy hónappal késõbb párás-nyirkos éjben két rendõr állított meg a Móricz Zsigmond körtér elõtt, a Bartók Béla úton. Ezúttal ketten ültünk a kocsiban. Toponári nem volt bennem, csak némi bor, amelyet azonban a fúvómasina nem mutatott ki. Eddig még mindig szerencsém volt a fúvómasinákkal, valószínûleg azért, mert mohó szervezetem villámgyorsan dolgozza fel az alkoholt. A rendõrökkel azonban nem volt szerencsém. Felfedezték, hogy húsz napja lejárt a zöldkártyám és a forgalmi engedélyem. "A papírok nálunk maradnak -mondta az alacsonyabb, szõkés színárnyalatú rendõr -, magának kiállítunk egy menetlevelet, mellyel a megadott útvonalon hazakocsizhat. Néhány hét múlva aztán megkapja az idézést." "A hölgyet elõbb hazaviszem még." "Na jó. De aztán leállítani az autót! Négy hétre!" "Legalább négyre - szólt közbe a magasabb és soványabb rendõr -, aztán majd tárgyalás lesz, ami belekerül magának negyven-ötvenezer forintba." Útitársnõm itt közbevetette, hogy nem vagyok bûnözõ, nem is ittam, egy kis szórakozottság vagy feledékenység hozott bajba, és higgyék el az urak, hogy már holnap levizsgáztatom a kocsit. A soványabb rendõr, a barnás színárnyalatú a fejét rázta, a köpcös is hajthatatlannak bizonyult. "Kaposváron van a munkahelyem - mondtam -, viszont Pesten lakom, én nem tudok meglenni hetekig autó nélkül." A két rendõr egymásra nézett: "Hát mennyit ér magának a forgalmija?" - kérdezte a köpcös. "Maguk tudják az árfolyamot" - feleltem. "Hát mennyi pénz van magánál?" "Számoljuk meg együtt" - indítványoztam. Megszámoltuk: Nyolcezerkétszáz forint hencegett a tárcámban. "Ötezret megér magának?" - kérdezte a köpcös. "Ez a taksa?" - kérdeztem. "Persze hogy megér!" - kiáltotta útitársnõm. Átnyújtottam egy bankót. "Adjunk elismervényt?" - kérdezte a köpcös. "Hogyan szokták?" - kérdeztem én. "Ne adjanak!" - kiáltotta útitársnõm. A pénz eltûnt a mundér zsebében. "Hadd hívjam fel a figyelmüket arra -mondam -, hogy visszafelé is erre jövök, de akkor már csak háromezerkétszáz forint lesz nálam." "Most ugye viccelt - kérdezte a nyurgább és barnább rendõr -, viccelt, ugye?" Vigyorogtam. "Viccelt!" - kiáltotta útitársnõm. A rendõrök hátrébb vonultak, és tanakodtak. Csak az "író" szót értettem szövegükbõl - a személyi igazolványomból olvasták ki ezt. Aztán átadták irataimat. "Máskor ez ne forduljon elõ" -mondta szigorúan a köpcös. "Biztos elõ fog fordulni - válaszoltam -, korábbi kocsimmal is túlléptem a határidõt, mégpedig három hónappal, de akkor szerencsére nem Pesten, hanem Somogy megyében buktam le." "Máskor vigyázni fog!" - kiáltotta útitársnõm. Aztán továbbgördült autóm a hideg éjben. Öt perc múlva, hazafelé menet a rendõröknek és autójuknak persze már csak hûlt helyét találtam.
(Talán mondanom sem kell, hogy e történetek fantáziám szüleményei, vagyis írói munkásságom körébe sorolandók. Ha mégis volna szemernyi valóságtartalmuk, akkor errõl - Kayaibrahimúgyse! - elévülésük után számolok majd be. Ezt azért szögezem le, hogy mentesítsem a hatóságokat a fölösleges munkától.)
