Para-Kovács Imre
Én-teriõr
Ki van készítve a pohár, de a borért ki kell menni a konyhába. Leveszem a polcról a Nagycsarnok egyébként is izgalmas földszintjén vásárolt dugóhúzót, aztán kiemelem a hûtõ mellõl a Cabernet Sauvignont. Állítólag a tavalyi és a tavaly elõtti borok rosszak, de ez kilencvenötös. A dugóhúzó hegyével piszkálom fel a sztaniolt a nyakról, közben persze megszúrom az ujjamat. Amikor lekerül, óvatosan beledöföm ugyanazt a hegyet a parafadugó tetejébe, és lassan, óvatosan elkezdem belecsavarni a szerszámot a dugóba. Egy darabig engedelmesen megy, aztán megakad. Nem erõltetem, a múltkor is kiegyenesedett, amikor erõltettem, inkább várok, hadd szokja egymást a két anyag. Késõbb belemegy, kihúzom a dugót, de látom, hogy a készség így is tönkrement.
Egy vizespohárba töltök két decit, vagy inkább két és felet, aztán beviszem a szobába, és visszaülök a fotelba. Innen belátni a páratlan számokat és a szemközti ház tetejét. Egyszerre csak a felét iszom meg, hogy ne kelljen kimenni újra túl hamar, inkább csak ízlelgetem, forgatom a számban, mintha ízlene.
A rádió közben szól, persze hogy szól, valaki nagyon érdekesen beszél a magyar népzenérõl, sajnos elfelejtettem, hogy kicsoda, de leköt, majd citeráznak, mindjárt elfogy a bor, jönnek a hírek, ilyen szokásosak, hogy erre meg arra mi történt, meg hogy kivel, sosem tudtam követni.
Még négy szóba jöhetõ cserép van szemben, és még másfél liter bor. Ha elfogy, majd lemegyek, és veszek.
