Keleti kilátások
Nyomottak, hó, Foucault
Azon gondolkodtam a hó fogságában, miért vonzom úgy, mint méhet a lép, a nyomottakat. Felismerik bennem lelki társukat? Megneszelik fogékonyságomat? Aznap hívott öt év után a példának okáért egykori szépséges barátném, megyeszerte ismert, híres nagy ribanc, jelenleg pedagógus Szolnokon. Alföld - morgom a kagylóba, azon belül Keresztury vagyok, mire zokogásba fúló hangon közli, hogy jön felé egy terminátor kivont pallossal a monitoron. Fallosszal, érdeklõdtem, hogy kiderítsem, mekkora a baj. Pallos, te vadbarom, nyugtatott meg szipákolva, és hogy csak el akar búcsúzni, mielõtt lesújt. Tüneti kezelésként azt ajánlottam, vegye fel a harcot az egérrel támadója ellen, de kiderült, nincs a képernyõn ikon. Mivel nekem minden ember számít, átharsogtam a sírásán, hogy akkor azonnal húzza ki a falból a dugót. Na, gondoltam, amikor letette, ma se keltem fel hiába, már kilenckor - éhgyomorra - megmentettem egy életet.
Vagy itt van ez a másik filozófus kinézetû. Akárhányszor kiteszem a lábam, mindig beleütközök. Reggel nyolctól délutánig kering a környékbeli kis boltok között, egyet iszok, egyet viszek, kezicsókolom. Bolygó névre hallgat az utcánkban, diplomás, nemzeti érzelmû, de nem bigott, mert amikor meg akarják verni, Szekeres Imrére hivatkozik. Megissza a Borsodiját A boltban szeszes italt fogyasztani tilos! felirat alatt, menet közben felkapja a másikat, beleilleszti a szájába, de úgy, hogy mindeközben le sem lassít, meg sem áll, ily módon a következõ állomásig pont kitart. Büffent egy diszkrétet, leadja az üveget, s már mondja is, mikéntha nem tudná még senki: egyet iszok, egyet viszek, kezicsókolom. Délre mehet le egy láda ebben a rettentõ tempóban, de részegnek nem láttam soha, nyilván az állandó testmozgás miatt. Ellenben, ha meglát, azonnal megállít, nagy szeretettel üdvözöl; nem érek rá, mondja, de azért minden áldott alkalommal megoszt velem, senki mással, egy szerteágazó történetet, melynek - õt is beleértve - egyik szereplõjét sem ismerem. Jó, mi? - kérdezi a végén hátbavágva, félig már rohanva, jó - felelem.
Biztos rám van írva, gondoltam a hó fogságában, hogy magam is érintett vagyok - ezért találnak meg évek óta mind a mániások, kényszeresek, képzelõdõk, téveszmések, holdkórosok, szomorúak, nagyivók, ködevõk, ufók, hipochonderek; a szelídebbek éppúgy, mint a minõsített esetek. Aztán olyan történt, amilyen egyébként nem szokott: Foucault jutott az eszembe, aki azt írja valahol, hogy a normalitás kritériumai nem örök isteni törvényeken nyugszanak, hanem a többség törékeny és változékony konszenzusán. Hát igen, bólogattam, így van ez, de ennél a hóhelyzet kellõs közepén nem jutottam tovább, így sajnos nem tudtam levonni a konzekvenciát. A hóhelyzet pedig nálunk azért állt elõ, mert a házban mindenki mindig a másikra vár. Ennélfogva többször kellett a szemeteskocsi után futnom jattal, ugyan, forduljon vissza már, mert senki sem húzta ki idõre a három megtömött kukát. Otthon voltunk szokás szerint most is mindannyian: az ablak mögül lestük, elkezdi-e két nap után végre valaki a lapátolást. Nem kezdte el senki, így a hó Foucault-nál már a lépcsõházi ajtó kilincséig ért. Nekem viszont Pestre kellett mennem: a létkérdések is fontosak, de elsõ a tudomány.
Centirõl centire, vállal nyomtam ki az ajtót, alig tudtam a szûk résen keresztülpréselni magam, de kárpótolt a kínlódásért a mûsor a pályaudvaron. Vonat ugyan nem ment, de a magamfajtának minden pénzt megér, ha a debreceni állomás elektromos menetrendjén a Nyírábrány 14.05 késik 85" sor alatt egyszerre csak eszeveszett pörgés után a Fankfurt a. M. kiírás jelenik meg, s mint egy sírfelirat, ott marad. A tömeg egyfelõl õrjöngött, de nem ezért, ez csak nekem tetszett, másrészrõl teljes apátiában gubbasztott a kofferjén. A MÁV nem hátrált, küzdött a feladattal: megannyi nõnek álcázott Sandokan ült az ablakokban, pedig támadt a banda, kapkodtak a nyakak után a kezek rendesen. Az újságos mindeközben a Lyukasóra tavalyi számain könyökölt, s angyali mosollyal egy önmagából kikelt polgárt nyugtatgatott, aki úgy volt, mint én Foucault-val; elvesztette a fonalat, nem tudta levonni a következtetést. Csak õ azt nem, hogy a nem közlekedõ vonatok halmazába a napi sajtót leszállító postavonat is beletartozik. Vegyen egy buszjegyet - tanácsolta neki végül az a vidám árus -, azon is van betû, s tovább énekelte a gumis Sokolján teljes hangerõvel szóló kedvenc számomat: az arcomat a fénybe fordítom, és a perceket most újra számolom, nincs már semmi baj, hiszen elmúltak a fáradt éjszakáááák, jöjj velem, a fények útjain, veled élem én a boldog napjaim, tira-rí-raram, tí-ra-ra-ra-ram a sok kis viráááág.
