Keleti kilátások
Már megint szerda lett, nem volt semmihez se kedvem, gondoltam, kimegyek a Magyar Pszichiátriai Társaság VII. Vándorgyûlésére, hogy megtudjam, mi a pálya, van-e remény, gyógyír a bajokra a tudomány mai állása szerint. Beülök egy szekcióba, biztos lesz egy, amelyiknek tárgya a csüggedés, oszt mindjárt beljebb leszek önismeretileg. Amikor kiértem, éppen ettek a pszichiáterek, magában a díszudvarban terítettek nekik az egyetemen. Ameddig jóllaknak, tervezgettem, áttekintem a programfüzetet, hisz azt olvastam az újságban, két hónapba telne, ha valaki meg kívánná hallgatni a négy nap során az 1200 fõs tanácskozás elõadásainak mindegyikét. Kértem tehát egyet, de elhajtott a néni, elõbb regisztráltassam magam. Ott, a pultnál megkérdezték, honnan jöttem, a Küküllõ utcából, válaszoltam, kolléga ön, érdeklõdtek, nem, válaszoltam, páciens vagyok. Közelebbrõl?, érdeklõdtek, közelebbrõl? érdeklõdtem, közelebbrõl, válaszoltak, közelebbrõl, válaszoltam, profi rosszullevõ, önsorsrontó ködkeverõ, hivatásos vészmadár. Nem kapok kitûzõt akkor, értesültem, semmi szín alatt, nem is az kell, válaszoltam, csupán egy programfüzet, de valójában, folytattam, ha már ilyen jól elbeszélgettünk, én magához most õszinte leszek: olyan álmokat is dédelgetek, hogy birtokomba jut egy absztraktkötet, amit az elõbb láttam egy professzor kezében, s amelyben a szinopszisok révén az alagútból kivezetõ útra vonatkozó legfrissebb instrukciókat is elolvashatom, miáltal nem csupán tudásom gyarapszik, de a kilátásaimat is felmérhetem, mert - magunk közt szólva - problémakerülõ alkat, na, az nem vagyok, ha tetszik érteni, mire gondolok. Erre már belátta a jóasszony is végre, nagy a baj, s a 280 oldalas kötet mellé egy kulcstartót is adott.
Sorsfordító olvasmány volt: az absztraktkötet teljesen magával ragadott. Megszûnt a külvilág, ahogy egy sarokban az oldalakat faltam, jeges rémülettel ismerve föl fokról fokra, nemhogy egybe: nyugodt szívvel beülhetnék mindenhová, hisz az összes szekcióban érintett vagyok - négyben-ötben egyenesen illusztrációs anyagként is tündökölhetek, pálcával mutogathatnának rám az elõadó pszichiáterek. A kényszerbetegség tüneti alcsoportjai közt az egyik pregnánsan eltalált. Az agórafóbia pánikrohamokkal társult, pszichológiai tényezõk által provokált állapotainak integrált biopszichológiai magyarázata rám célzott, engem járt körül. A megküzdés kognitív tényezõinek hatása a kommunikációs viselkedés kialakítására depressziós betegeknél és családtagjaiknál: napi szinten aktuálisnak bizonyult. A kor és a depresszivitás hatása a konfliktusmegoldó stratégiák alkalmazására éppúgy érint, bólogattam, mint ahogy a szorongásos zavarokban felismert komorbiditás változatai. Ez a nem túl biztatóan hangzó "komorbiditás" - ismertem föl - esetemben egyébként is kulcsfogalom: Van-e remény a reménytelenségben, kérdezte egy elõadás címe, amely Alkoholbetegeink szociodemográfiai elemzése, az absztinencia fenntartására irányuló törekvéseink és a depressziós tünetekkel való komorbiditás vizsgálata alcímmel közelített meg. Kevert szorongásos-depressziós zavar: egy negligált betegség?, vágta a kérdést a pofámba egy másik: nem, nem, van ilyen, csak ne negligáljatok.
Esteledett, mire végzett ott, a folyosón a könyvvel ez az emberbõl lett tünetcsoport. Zúgó fejjel figyelte a komorbiditás jelzéseit: ahogy regnál benne "az egymás közötti, valamint a hangulatzavarokkal hossz- és keresztmetszeti együttes elõfordulás", s bár tudta, helytelen az, amit most tesz, kreatív, problémaelemzõ vagy feszültségoldó technikák helyett ezúttal a legújabb tudományos kutatási eredmények által ellenjavallt fatalista stratégiákat alkalmazott. Egyáltalán nem érezte, hogy az alkohol- és gyógyszermegvonási szindróma réges-régi lezajlása után rendezõdtek volna a neuroendokrin és neurotranszmitter változások, miáltal állapota stabilnak, a relapszus veszélye meghaladottnak volna mondható. Nem, sõt egyenesen megivott volna a nagy izgalomra valamit, vagy sürgõsséggel megkóstolta volna a körülötte elképesztõ sûrûségben kiállító multinacionális gyógyszergyárak megoldást hirdetõ termékeit - fõleg ha õt, a fogyasztót is szponzorálnák egzotikus úttal, reneszánsz vacsorával, elit szállásokkal, mint az ott lent éppen õrületes táncolásba kezdõ pszichiátereket. A kínálat bõséges: az asztalokon whisky, belga sör, a standokon Seropram, Spitomin, Floxet, Tiapridal, Seroquel, Prozac és Xanax: minden adott, hogy a Részlegvezetõ pszichológus tapasztalata egy pszichoterápiás rezsimben címû, baljós öntudatra valló elõadás jövõ évi változatában az esetismertetés áldozati tárgya legyek. Megtörten néztem, ahogy a spanyol zenére ugrálnak lent, mint a kecskék, elhivatott megmentõim, a legjobb szakemberek, kezem zavartan egy stósz reklámanyagot gyûrögetett, amit, míg olvastam, fáradhatatlanul hordtak elém a bombázó típusú multinacionális kisasszonyok. Aztán megakadt a szemem az egyik, a KRÓNIKUS ABSZTINENCIA tüneteit hatékonyan enyhítõ terméket reklámozó szórólapon, s arra gondoltam szelíden és mélyen, hogy innen már nincs tovább. Ha ez is betegség, akkor csak táncoljatok: vesztettetek egy parasztot, én nektek nem leszek beteg.
