Egotrip

A semmi markában senyvedők kórusát hallgatom, nem énekelnek valami fényesen, jegyeztem meg, amikor a végére értek a kornyikálásnak, és leszögeztem, hogy elég legyen, netovább, ha ezt tovább folytatják, akkor kénytelen leszek idézni valamit Fodor Sándortól, jó, látom, hogy nincs vége, akkor jó: Csipike az erdő réme, meg ilyenek, ha rettegést áhít a béna, méla tömb. Pókfoci, üvöltöm, pókfoci, levettem már a poncsóm, levettem már a sálam, itt állok, mint egy indokolhatatlan, ám tűrhetetlen identitás, aki elvesztette a telefonszámát (a Müller Péter-i tanítások szerint, ahogy annak idején Kafkát magoltuk, tettük tejfogunkat számolatlanul a fülünk mögé). Most magold, szerencsétlen olvasó:

Ha kell, megváltoztatják a törvényt, ha kell, megtartják - de akkor ne jöjjenek azzal az ideológiával, hogy akkor is be kell tartani a törvényt, ha rossz. Nyugdíjra például nem akartak olyan sokat költeni, mint amennyit Hornék ígértek, úgyhogy gombnyomásra maradt a reálérték. Rendben van? Rendben. Működik a demokrácia, a törvények megváltoztathatóak. Ha azonban Deutsch Tamás azzal indokolja az általa korábban még rossznak tartott médiatörvény megtartását, hogy "ma már nincs szükség jogi normákat pótló politikai megállapodásokra, mert időközben megszületett a médiatörvény, amelyet csupán értelmezni és alkalmazni kell", akkor azzal nemcsak, khm, valótlant állít (az előző kormány a médiatörvény hatályba lépése után is konszenzusra törekedett az ellenzékkel médiaügyekben), hanem azt is üzeni, hogy akár rossz törvényekkel is megvalósíthatók a polgári kormány érdekei. (Ez utólag akár legitimálhatja is az áldott emlékű 1974-es kormányrendeletet.)

Vannak azok a kíméletes reggelek, amikor igen lassan tisztul fel a mindent beborító nyálkás, sűrű ködből az amúgy sem túl fürge agy, lépésről lépésre foszlik semmivé az, ami álomnak vagy pihenésnek utólag a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, hogy ezáltal ha nem is vigasztaló, mégis időbe ágyazott, egy-két percnyi haladékot nyújtó, valamiképp kezelhető tényként, nem pedig bárdként, célzott pörölycsapásként jusson el a tudatig a rémületes felismerés, hogy ez egy új nap, megint. Na, a mai nem ilyen volt: a karakterjegyek alapján némi leegyszerűsítéssel inkább ahhoz a típushoz sorolnám, amit én hétfői verziónak neveztem el, munkanévként, csak hogy mégis kötni lehessen az élményt valamihez, pedig egyáltalán nem csak a napok legszörnyűbbikén kell számolni vele, hanem sajnálatos módon azokon is, amelyek a hétfőt megelőzik, s bizonyos nézőpontból ugye már a kedd is ilyen. Most akkor mindezek alapján elképzelhetik, milyen volt ma hajnalban csatakosan leizzadva arra döbbenni rá sorsszerű, villámfényes tisztaságú, egyetlen irtózatos szívdobbanásba foglalt megvilágosodással, hogy itt most nem ám egy nap, egy nem sok jót ígérő hét, hanem egyenesen egy új év veszi visszavonhatatlanul kezdetét, még ha én a magam részéről arra szavaznék is, hogy ezt semmiképpen ne tegye. Hazudnék, ha azt mondanám, a pillanat váratlan volt, meglepő vagy kalkulálhatatlan, mert elkövetkeztére az elmúlt napokban számos jel utalt, amiknek alapján egy magamfajta, a meglepetést nagyon nem szerető ember helyes következtetéseket levonva, bátor előrelátással, tréningezve készülhetett. Ehhez képest teljességgel váratlan volt, hogy nem kapok levegőt, fekszem csak, mint akit áram üt meg, pedig földelt a vezeték, s az is, hogy tátogás közben fentről, ahol a tetőtér fala szögben megtörik, a számba hull egy faldarab. Kiköptem nagy ívben, s ez biztató volt, mert a nyál mennyisége életre utalt, az élet pedig, mint tudjuk, általában tettre serkent, késztetést szül -az én esetemben most azt, hogy haladéktalanul kipisiljem a tetemes mennyiségben elfogyasztott ásványvizeket.

Amikor először tértem magamhoz, a sezlony előtt térdeltem, és egy kánont vezényeltem, na, mondok, aztán felhangosítottam a világvevőt, és önkezemmel véget vetettem. Rég volt ilyen nyugodalmas szilveszter: Béla mint karmester és felelőtlen alany, valamint a hanyagolt szeretők kórusa, fel lehetne lépni vele valami dél-ausztriai rádióműsorban, ha tudnánk németül, de így kavics keltette gyűrűként omlik el a világidő csendesülő nagy taván.

Közeleg a szeretet ünnepe: alacsonyan szállnak a nyugdíjasok, még utoljára, mielőtt a fiúk megvonnák tőlük ezt a horni privilégiumot. Karácsony előtt a shopping centerek megtelnek fizetőképes kereslettel, a publicisztikarovatok mindenre képes világnézetekkel, a játékboltok pedig olyan kiskorúakkal, akik valójában kültagok a szülők fiktív bt.-jében, a Legót költségként írják le, igen, néni kérem, áfás számla is lesz, tessék csak "építészeti segédanyagot" írni.

Azt mondja Stumpf István főminiszter, hogy a sajtó területén nincs esélyegyenlőség, és ezért a kormány alkotmányos kötelessége, hogy pozitív diszkriminációt alkalmazva, vagyis állami pénzek bevetésével felszámolja a konzervatív és nemzeti sajtó történelmileg kialakult hendikepjét. Kíváncsian várom, mikor jelenti majd be, hogy például a sport területén is él alkotmányos kötelességével, vagyis felveszi a harcot a történelmileg kialakult egyenlőtlenség ellen, oly módon, hogy a jobb csapatokból felvásárol néhány kitűnőséget, és azután elajándékozza őket a gyengébb csapatoknak. A történelem és a piac által kialakított erőviszonyokat egy magát nagy ritkán még mindig liberálisnak becéző kormány az állam nyomásgyakorló eszközeivel és visszaállamosítással akarja megváltoztatni a sajtószabadság korlátozása érdekében. És e terv kovácsai még a gazdasági ésszerűség érveivel is előhozakodnak. Megosztják velünk azt a megdöbbentő felismerésüket, hogy új lapok vásárlásával felértékelődik a Magyar Fejlesztési Bank sajtóholdingja, és ezért ezt majd nagyobb összegért lehet privatizálni. Lehet ezzel vitatkozni? Drágábban adhatók el a gombok, mihelyt veszünk hozzájuk nadrágot is.

Jézuska, ha volna, persze kérnék tőle sok szép ajándékot, hintalovat, matricát, színes könyveket, továbbá itt illemtani szempontból nem részletezendő dolgokat, legyen szép az ünnep, Isten, haza, család, bor, búza, békesség, unió,

Ez itt az év utolsó nagy pszeudozsurnál-fikciója, amely ezen jellegénél fogva talán több vívódást visel el, már ami a tónust illetné. Nesze nektek év végi anziksz.

A zöldpaprikaárusok évszaktól független kara mögött, a Népszínház utca torkolatában van az a plakát, ami előtt Béla lecövekelt, és percekig csak az éppen lenyelt nyálát tudta visszasírni: Gotleibköchen, 1998. 12. 31. Halálmetál fesztivál 3 x 666. Végre beugrott, hogy miért is volt ilyen minősíthetetlenül ostoba és kérlelhetetlenül tapló ez az év, itt a válasz - gondolta Béla, és elindult a Teleki tér felé, miközben megpróbálta levágott ujjú kesztyűbe dugott kezét belegyömöszölni a bőrdzseki zsebébe.

a Miniszterelnöki Hivatal illetékeseként örömmel jelenthetem: Ön máris nyert! Semmit nem kell tennie, mégis nagyon sok szabadideje lesz a jövőben. Mostantól ugyanis megkímélheti magát a fárasztó parlamentbe járástól, a plenáris üléseken való céltalan lébecolástól, a bizottságokban folytatott kisstílű és valljuk be: parttalan vitáktól. Mivel a legutóbbi kötetlen kormányülésen a miniszterek következetesen végiggondolták Miniszterelnök Úr nyilatkozatát, amely szerint a T. Ház ellenzék nélkül is működik, úgy döntöttünk: miért is ne? Ön mától szabad ember. Kérjük, három és fél éves fizetett szabadsága alatt töltse kulturáltan a szabadidejét, ne panaszkodjon Nyugaton, és főleg ne írjon publicisztikákat idehaza. Törvényjavaslatainkkal és kész tényeinkkel kapcsolatos észrevételeit természetesen szívesen látjuk, de sokat ne várjon tőlünk.

A kiváló eredményekkel büszkélkedő debreceni Olasz Focisulin megvalósult megannyi kortárs képzőművész álma, a radikális eklektika. Eddig, mondhatni, stílben volt a dolog tartva, lehetett tudni, mit kap itt az ember, ám most szerződtettek egy tánctanárt. E kíméletet nem ismerő, elszánt férfiúnak hála, a sportéletnek különleges bukéja lett, rózsaszín árnyalatot kaptak a gyakorlati edzésmódszerek.

Szedtem havat, és abba csomagoltam a pálinkásüveget, mielőtt beraktam volna májhűtőbe, öntudatlan nyelvi rafinéria, csak az ly-t javítottam j-re, aztán előszedtem a szárított chilit, hogy hozzáadagoljam, imigyen készül Zarathustra.

Nem hivatalos főtanácsadóim azt javasolták, hogy írnám meg, a polgárok felkent lelkiismerete, a következőket, hogyaszongya:

1977-ben cinikusan tisztelettudó törmelékekből verset szerkesztettem József Attila haláláról, és ezzel magam ellen ingereltem Benjámin László költőt, az Új Tükör főszerkesztőjét, aki addig az idősebb, távoli barát jóindulatával szemlélte buzgólkodásomat. A vers egyébként meglehetősen közölhetetlen volt, ilyesforma fordulatai miatt: