Para

Kovács Imre: Én

publikálva
1999/2. (01. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A semmi markában senyvedők kórusát hallgatom, nem énekelnek valami fényesen, jegyeztem meg, amikor a végére értek a kornyikálásnak, és leszögeztem, hogy elég legyen, netovább, ha ezt tovább folytatják, akkor kénytelen leszek idézni valamit Fodor Sándortól, jó, látom, hogy nincs vége, akkor jó: Csipike az erdő réme, meg ilyenek, ha rettegést áhít a béna, méla tömb. Pókfoci, üvöltöm, pókfoci, levettem már a poncsóm, levettem már a sálam, itt állok, mint egy indokolhatatlan, ám tűrhetetlen identitás, aki elvesztette a telefonszámát (a Müller Péter-i tanítások szerint, ahogy annak idején Kafkát magoltuk, tettük tejfogunkat számolatlanul a fülünk mögé). Most magold, szerencsétlen olvasó:

A semmi markában senyvedők kórusát hallgatom, nem énekelnek valami fényesen, jegyeztem meg, amikor a végére értek a kornyikálásnak, és leszögeztem, hogy elég legyen, netovább, ha ezt tovább folytatják, akkor kénytelen leszek idézni valamit Fodor Sándortól, jó, látom, hogy nincs vége, akkor jó: Csipike az erdő réme, meg ilyenek, ha rettegést áhít a béna, méla tömb. Pókfoci, üvöltöm, pókfoci, levettem már a poncsóm, levettem már a sálam, itt állok, mint egy indokolhatatlan, ám tűrhetetlen identitás, aki elvesztette a telefonszámát (a Müller Péter-i tanítások szerint, ahogy annak idején Kafkát magoltuk, tettük tejfogunkat számolatlanul a fülünk mögé). Most magold, szerencsétlen olvasó:

Bihájnd, kiáltom, bihájnd, aztán beléndek, Mohács, rock and roll, fülike, meg bihájnd, és megint Mohács, megint beléndek, megint bihájnd. Ja, és fülike, mert a Bakácsot is tuningolni kell. Lekérdez megint, a pogány, a trehány, a vesztes, megint vesztes (vesztes, no látod).

Szóval a magyar modern múzeumok kertjében vagyunk, előttünk hever a páráját kiadott, léha, vezeklő téma. Belátjuk, bemérjük, adunk neki, mert amíg kér a nép, hát áldozunk.

Erzsi, Erzsi!, ébresztő! Mi ez az urbánus nyafi?! Mi volt ez az egész fentebb leírt nyavalygás, nem lenne-e ideje felébredni, osztán odább állni ízibe?! Nem. Jó. Kezdjük elölről!

Kezdjük elölről.

Egy kiállítás témája vagy, egy arcra ejtett néma kő, egy faragott semmi, egy felvázolt áldozat, egy vigaszágon megfejtett talány, egy jobb híján kihagyott leány, egy pókfonál, egy golyóálló háló, egy prekoncepció, egy koncentrikus pör, egy ügyvéd, egy álom, egy virtuális magaslat, egy völgy, amiben nem lakik senki.

Itt a mese vége, nagy fejszékkel jönnek a másnapos törpék, levágják a jussuk, levágják Hófehérkét, aztán ha hagyják, írnak majd verset, lesznek megint aktuálisak, lesznek megint őszinték és ellenállhatatlanok meg harisnyatartóban asztalon táncoló, rejtett rajongók, akik tele e-mail-ezik a hálót, teleszarják a lépcsőházat, aztán becsengetnek a házmesternek, és megkérdezik a tőlük telhető legkomolyabb szelídséggel, hogy teszik-e hagyni, mi kiöljük a gonoszt?!

De nem válaszol.

publikálva
1999/2. (01. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk