Keresztury Tibor: Keleti kilátások (A tócóskerti posztmodern állapot)

publikálva
1998/50. (12. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A kiváló eredményekkel büszkélkedő debreceni Olasz Focisulin megvalósult megannyi kortárs képzőművész álma, a radikális eklektika. Eddig, mondhatni, stílben volt a dolog tartva, lehetett tudni, mit kap itt az ember, ám most szerződtettek egy tánctanárt. E kíméletet nem ismerő, elszánt férfiúnak hála, a sportéletnek különleges bukéja lett, rózsaszín árnyalatot kaptak a gyakorlati edzésmódszerek.

A kiváló eredményekkel büszkélkedő debreceni Olasz Focisulin megvalósult megannyi kortárs képzőművész álma, a radikális eklektika. Eddig, mondhatni, stílben volt a dolog tartva, lehetett tudni, mit kap itt az ember, ám most szerződtettek egy tánctanárt. E kíméletet nem ismerő, elszánt férfiúnak hála, a sportéletnek különleges bukéja lett, rózsaszín árnyalatot kaptak a gyakorlati edzésmódszerek.

Már az első napon feltűnt, amikor csak szemlére jött, felmérni mintegy a terepet. A kísérő szülők ugyanis a legritkább esetben járnak edzésre a farzsebben nyeles fésűvel, s még ritkábban jelenik meg csemetéik izzadása láttán arcukon fölényes, fitymáló mosoly. Ez meg: mint aki egy békebeli operettből gyanútlanul kuplerájba csöppen egy pedofil résztvevőkkel zajló szadomazochista aktus kellős közepén. Valami távoli, tétova rokonra gyanakodtam előszörre mégis, amikor bedugta azt a vékony fejét a tornaterem ajtaján, hogy aztán a bűzre riadtan kirántva megigazítsa a frizurát. Mit várt ez, gondoltam, parfümillatot, de akkor még nem tudtam, hogy nem is tévedtem nagyot.

Mivel két csoportban is érdekelt vagyok, hetente kétszer órákat töltök a helyszínen. Amíg az óvodások a bordásfalon vagy a padnál erősítenek, járok egyet általában, megnézem odakint az esti életet. Azon a sorsfordító ősz eleji napon azonban a házon belül történt meg az, amiben kint, a tócóskerti utcán többnyire hiába reménykedem. A terem ajtajánál ő állt ismét vajszínű blézerben, bevizezett hajjal, nyeles fésűvel, s olyan tekintettel, mint aki valamire készül tántoríthatatlanul; valamire - ismertem föl rögtön -, aminek nem az utánpótlás-neveléshez van köze. Látszott, hogy nem viccel, szigorúan méregette a körülötte lassan gyülekező, nemileg vegyes, amúgy feltűnően egy kaptafára készült egyéneket. Nem bírtam mozdulni, megdelejezett, a lábam valósággal a földbe gyökerezett. Tornatermi öltözőkben, sportcsarnokokban telt el a fél életem, de efféle környezetben eleddig sohasem láttam még ufót. Mert ez az volt, tisztán láttam - főleg, amikor elővett a zakójából egy olyan csattogót. Dúdolgatott, csattogtatott, várt türelmesen, majd egyszer csak minden átmenet nélkül ugrott egy nagyot. Figyelem, szólalt meg valahonnan fentről, angyalian, lágyan, kislányok és ifjúurak: elkezdenénk, ha szabad. Nehéz felfogásom okán csak ezen a ponton döbbenten rá nem kis rémülettel, hogy itt bizony nem más, mint tánciskola veszi valami homályos okból kipattant végzetes félreértés folytán perceken belül a kezdetét.

El is kezdte volna, nem volt mese, tátott szájjal figyelték a felcsendülő muzsikára kikóválygó futballisták, szülők, testnevelők. Szökellt egyet, terpesztett a légben, suhogott a lábán a trapézgatya. Pörgött, forgott, mint az istennyila, sasszézott kettőt az ütemre, majd lábujjhegyre állt. Ilyen nincsen, mondta mellettem elkenten az edző, mint aki jelenést lát. Basszam a buráját, tette hozzá. Mindjárt belesípolok. Amikor befejezte az elsőre elég bonyolultnak tetsző lépéskombinációt, a hirtelen beállt csöndben valaki - bruhahaha - öblösen felnevetett. A mester lesújtó pillantást lövellt rá, majd az illemszabályok taglalásába kezdett, jelezve a nem várt közönségnek: nem zavartatja magát. Lássuk, tette fel a kérdést, hogy kell viselkedni a tánciskolán, de nem tudta sajnos senki sem. És aztán a pörgés újra, meg a sasszé, meg a csattogás. Megmozdult a nógatásra lassan az egész kompánia, de tétovák és darabosak voltak kissé a mozdulatok: nem gondolta egyikük se nyilván, mikor befizetett, hogy karba font kezű, nem kis részben ittas joggingosok előtt kell a keringőt s a jó modort megtanulnia.

És onnantól ez megy, ez az eklektika, egymásba olvadnak a stílusok. Amikor odabent arról van szó, mondjuk, hogy bal belsővel kértem, fiam, a zsámolyok közt a labdavezetést, gondolkozz el húsz fekvőtámasz közben, melyik is volna az, beúszik valami éteri frekvencián kintről, hogy bal-ra-ket-tőt-fel-e-mel-jük-a-ka-csó-ját-for-dul-min-den-if-jú-úr. Zeneszó rontja a tizenegyesnél a koncentráció hatásfokát, gólöröm nyomja el a lágy dallamíveket. Passzoljál már, bazd meg, Edgár, átfogjuk a kislányok derekát. Vigyorogva pukedlizik a pároknak a budiba áthaladván egy részeg apuka, befogja a gólhelyzetnél felharsanó állatias ordításra füleit a tánctanár. Teljesen megdermedt, kék köpenyes néni támaszkodik a szárnyaló emberpárok mögött, mint egy néma, női dervis, a partvison, a szájában a dekken a hosszú hamu lekonyul, s pár másodpercnyi spéttel a felmosó vödörbe hull. Színét vesztett dzsörzéruhát, szaporázó makkos cipőt tükröznek a serlegekkel teli vitrinek, ötpercenként beleúszik az egészbe egy agárszerű, fésülködő férfiarc. Bent csontzene, oroszlánszag, kurvaélet; kint spiccelés, külcsín, belbecs, szoknyasuhogás: azt sem tudom, bizony isten, hol vagyok. De hát én már, mint azt tudják, régóta nem vagyok mérvadó: elvesztettem a fonalat, nem tudom, hogy mi folyik itt, az események után kullogok.

publikálva
1998/50. (12. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk