Vannak azok a kíméletes reggelek, amikor igen lassan tisztul fel a mindent beborító nyálkás, sűrű ködből az amúgy sem túl fürge agy, lépésről lépésre foszlik semmivé az, ami álomnak vagy pihenésnek utólag a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, hogy ezáltal ha nem is vigasztaló, mégis időbe ágyazott, egy-két percnyi haladékot nyújtó, valamiképp kezelhető tényként, nem pedig bárdként, célzott pörölycsapásként jusson el a tudatig a rémületes felismerés, hogy ez egy új nap, megint. Na, a mai nem ilyen volt: a karakterjegyek alapján némi leegyszerűsítéssel inkább ahhoz a típushoz sorolnám, amit én hétfői verziónak neveztem el, munkanévként, csak hogy mégis kötni lehessen az élményt valamihez, pedig egyáltalán nem csak a napok legszörnyűbbikén kell számolni vele, hanem sajnálatos módon azokon is, amelyek a hétfőt megelőzik, s bizonyos nézőpontból ugye már a kedd is ilyen. Most akkor mindezek alapján elképzelhetik, milyen volt ma hajnalban csatakosan leizzadva arra döbbenni rá sorsszerű, villámfényes tisztaságú, egyetlen irtózatos szívdobbanásba foglalt megvilágosodással, hogy itt most nem ám egy nap, egy nem sok jót ígérő hét, hanem egyenesen egy új év veszi visszavonhatatlanul kezdetét, még ha én a magam részéről arra szavaznék is, hogy ezt semmiképpen ne tegye. Hazudnék, ha azt mondanám, a pillanat váratlan volt, meglepő vagy kalkulálhatatlan, mert elkövetkeztére az elmúlt napokban számos jel utalt, amiknek alapján egy magamfajta, a meglepetést nagyon nem szerető ember helyes következtetéseket levonva, bátor előrelátással, tréningezve készülhetett. Ehhez képest teljességgel váratlan volt, hogy nem kapok levegőt, fekszem csak, mint akit áram üt meg, pedig földelt a vezeték, s az is, hogy tátogás közben fentről, ahol a tetőtér fala szögben megtörik, a számba hull egy faldarab. Kiköptem nagy ívben, s ez biztató volt, mert a nyál mennyisége életre utalt, az élet pedig, mint tudjuk, általában tettre serkent, késztetést szül -az én esetemben most azt, hogy haladéktalanul kipisiljem a tetemes mennyiségben elfogyasztott ásványvizeket.

Vannak azok a kíméletes reggelek, amikor igen lassan tisztul fel a mindent beborító nyálkás, sűrű ködből az amúgy sem túl fürge agy, lépésről lépésre foszlik semmivé az, ami álomnak vagy pihenésnek utólag a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, hogy ezáltal ha nem is vigasztaló, mégis időbe ágyazott, egy-két percnyi haladékot nyújtó, valamiképp kezelhető tényként, nem pedig bárdként, célzott pörölycsapásként jusson el a tudatig a rémületes felismerés, hogy ez egy új nap, megint. Na, a mai nem ilyen volt: a karakterjegyek alapján némi leegyszerűsítéssel inkább ahhoz a típushoz sorolnám, amit én hétfői verziónak neveztem el, munkanévként, csak hogy mégis kötni lehessen az élményt valamihez, pedig egyáltalán nem csak a napok legszörnyűbbikén kell számolni vele, hanem sajnálatos módon azokon is, amelyek a hétfőt megelőzik, s bizonyos nézőpontból ugye már a kedd is ilyen. Most akkor mindezek alapján elképzelhetik, milyen volt ma hajnalban csatakosan leizzadva arra döbbenni rá sorsszerű, villámfényes tisztaságú, egyetlen irtózatos szívdobbanásba foglalt megvilágosodással, hogy itt most nem ám egy nap, egy nem sok jót ígérő hét, hanem egyenesen egy új év veszi visszavonhatatlanul kezdetét, még ha én a magam részéről arra szavaznék is, hogy ezt semmiképpen ne tegye. Hazudnék, ha azt mondanám, a pillanat váratlan volt, meglepő vagy kalkulálhatatlan, mert elkövetkeztére az elmúlt napokban számos jel utalt, amiknek alapján egy magamfajta, a meglepetést nagyon nem szerető ember helyes következtetéseket levonva, bátor előrelátással, tréningezve készülhetett. Ehhez képest teljességgel váratlan volt, hogy nem kapok levegőt, fekszem csak, mint akit áram üt meg, pedig földelt a vezeték, s az is, hogy tátogás közben fentről, ahol a tetőtér fala szögben megtörik, a számba hull egy faldarab. Kiköptem nagy ívben, s ez biztató volt, mert a nyál mennyisége életre utalt, az élet pedig, mint tudjuk, általában tettre serkent, késztetést szül -az én esetemben most azt, hogy haladéktalanul kipisiljem a tetemes mennyiségben elfogyasztott ásványvizeket.

A függőleges mint testhelyzet énnekem már mindig könnyebb, leszámítva a kúrást mint olyat, a budiban így nem volt alaptalan némi bizakodás. Óvatosan kezdtem, de aztán rájöttem, tavaly ilyenkorhoz viszonyítva tulajdonképp jól vagyok, ilyenténképp óvatos duhajként akár az optimista évkezdet gondolatával is kacérkodhatok. Tényleg, gondoltam öltözködés közben az ötletre ráharapva, ki tiltja meg, hogy megpróbáljam kiiktatni a bennem lakó revizort, ha lehet, vagy legalább hogy vasszigorral féken tartva őtet, pozitívabbra vegyem idén a figurát, derűsebbre formálva a kilátásokat? Aminek el nem hanyagolható hozadékaként ezeken a hasábokon, hogy úgy mondjam, világosabb színezetű pszichés bázison nyugvó tömegigényeket is kielégíthetek. De mielőtt a kielégítésbe belekezdenénk, kezdtem konkretizálni magamat visszafogva az ábrándos távlati terveket, takarítsuk el kezdetnek a romokat, amelyek -ahogyan ott körülnéztem - ahhoz képest elég jelentősnek voltak mondhatók, hogy az itt mulató éjjeli társaság összlétszáma öt főt számlált, köztük egy absztinenst s három serdületlen kiskorút.

Én nem sok mindenhez értek ezen a világon, de pucolásban egészen nagy vagyok; a pakolás, a rendcsinálás, mondhatni, lételemem, ezen belül pedig a mosogatás és a morzsaszedés a szűkebb szakterületem. Evvel kezdtem most is, azon gondolkozván, hogy miért van az, hogy az általam ismert depressziósok, mániások, szorongók vagy szimpla nyomottak szinte egytől egyig jelentős mosogatók. Talán a látványos eredmény okán, töprengtem, hisz takarításba például - mint az az ez irányú szakmai konzultációk során kiderült - sorstársaim hozzám hasonlóan azért nem fognának soha, mert megőrjítené őket a tudat, hogy valami a legszisztematikusabb módszer ellenére is biztosan kimarad. Ellenben a mosogatás, a teregetés vagy a morzsák, pormacskák, fecnik, szöszök kézi összeszedegetése terén kellő kitartás és alaposság esetén biztos a siker: az eredmény szemmel látható, a jól végzett munka öröme pedig tudvalevőleg igen megnyugtató. Az asztal alatt haladtam ennek jegyében centiről centire négykézláb éppen, amikor kezdtek előmászni a többiek: Dorka épp csak rám pillantott a nyolcévesek mindentudó fölényével, mi van, papa, az volt a szemében, finomítod a módszereket? Bence a karácsonyi bőrfocival tűnt fel, dekázott négyet mezítláb, csak hogy a fejlődés tavalyhoz képest mégis dokumentálva legyen. Marci még az álomból pislogott ki, mint aki nem is este, hanem reggel kilencig bírta hősi kitartással a szilveszterezést. Hárman nézték tehát végig idei első munkálkodásom utolsó fázisát, hogy aztán az örömorientált, individuális cselekvési mód szemmel látható egzisztenciális hozadékát szelíd erőszakkal, rutinosan kihasználva, 1999. évi létezésem kezdeti, kétségkívül önző irányát közösségi tevékenységbe fordítsák át.

Nekünk legyen mondva persze az a közösségiség. Mohó kameraként pásztázza a szemem társasozás közben a szőnyeget, nem maradt-e véletlenül a rojtok közt leleplező tényként, súlyos cáfolatként egy szem sósmogyoró. Középen áll-e a váza, nincs-e ropimorzsa az asztalon, vagy ne adj´ isten, valami végzetes bizonyítéka annak, hogy hibáztam - gyűrt csokipapír, kallódó kiskanál -, nem lett-e időközben kimutatható? Így telt az első nap nyakig a munkában, de az est aztán csak meghozta végül ´99 első kicsiholt katarzisát. A terepet még egyszer árgusan bejárva, arra utalt minden, hogy elrendeztem a dolgokat, maradéktalanul. Lám csak, bólogattam már az ágyban, mégis nagy az ember, tud ő, ha akar, kísérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem! Jöhet a derűlátás, jöhetnek az optimista szövegek.