1977-ben cinikusan tisztelettudó törmelékekből verset szerkesztettem József Attila haláláról, és ezzel magam ellen ingereltem Benjámin László költőt, az Új Tükör főszerkesztőjét, aki addig az idősebb, távoli barát jóindulatával szemlélte buzgólkodásomat. A vers egyébként meglehetősen közölhetetlen volt, ilyesforma fordulatai miatt:
A sínre fekve kivérzett,
most áll talapzaton.
Nem akar véget
érni a borzalom.
Benjámin talán azt olvasta ki az efféle megfogalmazásokból, hogy egy kalap alá veszem az általa joggal gyűlölt Horthy-rendszert és az általa okkal, de kisebb erkölcsi jogosultsággal elfogadott pártállami struktúrát. De azon is felháborodhatott, hogy versküldeményemmel cenzori szerepkörbe kényszerítem őt, a szabadság lírikusát. Ezt azonban nem vallhatta be magának, ezért a visszautasítást az akkor általánosan dívó szokás szerint esztétikai érvekkel indokolta. "Nem értlek téged - kiabálta a telefonba -, ez a Brecht egy tökéletesen tehetségtelen, didaktikus költő, egy harmadrangú valaki, te meg éppen egy ilyen epigon epigonjának csaptál fel." "Lehet, hogy Brecht nem olyan nagy költő - válaszoltam -, de azért sikerültebb versei egyenként többet érnek, mint számos babérkoszorús költőnk teljes életműve, érted?" "Értem", felelte, és bizonyítékképpen lecsapta a kagylót.
A Kádár-korszakban a kulturális közmegegyezés azon alapult, hogy a politizálás lerángatja az írót a művészet ormairól. A költő, amikor kerülte a politikai fogantatású indulatokat és gondolattársításokat, ellenállónak érezte magát, mert a hivatalos ideológiával dacolva, és nem hivatalos ideológiával eltelve nem politizált. A hatalom pedig hálából, amiért mentesül a szellem kritikájától, a legkiválóbbak asztalához ült, és a jelesek széles táborát ajándékokkal és szolgáltatásokkal halmozta el. Így a kedvezményezett halhatatlanok (és kevésbé halhatatlanok) meglehetős kényelemben élvezhették a magánügyükké finomult ellenállás kockázatait. Ilyen finomság nélkül nemigen lehetett bejutni az irodalmi "kánon"-ba, hogy én is ehhez a divatozó műszóhoz folyamodjam.
A politikai elkötelezettségek közül különösen a baloldali számíthatott egyöntetű elutasításra. A rendszer ideológiai alibije baloldali volt, a kiválóságok tehát - ha nem is írásban, de szóban, egymás között - megvetették a baloldali elkötelezettség minden válfaját. Ezért viszolyogtak szinte egyöntetűen a század egyik legnagyobb költőjétől, Bertolt Brechttől. Majakovszkijt szintén lenézték egy picit, és még Ady ázsiója is esett akkoriban. Csak József Attilának volt szerencséje náluk: Marxon képzett forradalmiságának bűnével szemben nyomós enyhítő körülménynek tudták be skizofréniáját.
A pártállamban a legkiválóbb írók többségének "hatalomvédte bensősége" (Thomas Mann) arra vezethető vissza, hogy a forradalom után némelyest meggörbítették a gerincüket. Ezért a rendszerváltozás után sem állt érdekükben, hogy újragondolják erkölcsi és esztétikai pozíciójuk társadalmi feltételeit. Az apolitikus bensőség tehát a hatalom széthullása után is a szellemi arisztokrácia és a kiemelkedő művészi színvonal kritériuma maradt. Talán csak Petri Györgynek sikerült rést ütnie az efféle előítéletek falán, tehetségén kívül azért, mert a Petri-jelenség belefért az elátkozott költő már régebben elfogadott archetípusába; de nem véletlen, hogy neki sincsenek követői.
A kiváló íróknak ma persze nem kell egyezséget kötniük az általuk megvetett hatalommal, hanem elegendő, ha a szellem nevében megvetik a teljes politikai szférát, vagyis azt az önismeretről kevéssé tanúskodó meggyőződést sugározzák, mintha hivatásuknál fogva eleve a politika fölé tornyosulnának erkölcsileg. Általában undorodnak a pártoktól és kormányoktól, és ezzel nagyvonalúan eltekintenek az éppen időszerű gazságok bírálatától, ha ezek nem fenyegetik közvetlenül a pénztárcájukat. Ezt a bensőséget már nem védi a hatalom, de nem is veszélyezteti. A kormányok kitüntetik néhány hívüket - megjósolható például, hogy a következő években a plecsniket Torgyán miniszter író-kutyusai kapják -, de ezeknek az aktusoknak már nem lesz közük a "kánon"-hoz. A "kánon" tagjait ugyanis nem szereti Torgyán miniszter, sem a politikai és irodalmi élet populista szekértábora. Ennek szószólói nem is "kánon"-t mondanak, hanem posztmodern diktatúráról beszélnek újabban, ahol is a "posztmodern" megjelölés többnyire olyasmire utal, amit korábban a "kozmopolita" szóval fejeztek ki.
Ami engem illet: sosem akartam semmiféle "kánon"-ba bekerülni, mégis felfortyanok, ahányszor kihagynak belőle. Dicsőségemnek tekintem azt, ami újból és újból vérig sért. Egyszóval én is folyvást rászolgálok arra, hogy kiröhögjenek. Mea culpa: megértettem ugyan, de nem fogadtam elég mélyen a szívembe Lukács György bölcsességét. Õ arra oktatott, hogy a helyes cselekvés kritériuma a sikertelenség. Már gyerekkorában Hektornak szurkolt, akit Akhilleusz legyőzött, és Cooper regényeit olvasva nem a fehérek pártját fogta, hanem a kiirtásra ítélt rézbőrűekét. Efféle példákkal halmozott el, miután letöltött nyolcvanhat évet a sikertelenség bűvöletében. A gyűlölet, amelyet neve széles körökben és különösképpen a tökfejek között még ma is kivált, bizonyíték arra, hogy harmonikusan beteljesítheti életünket a sikertelenség, főként ha ez kellőképpen sikeres.
