Jaksity György: Tőzsde

  • 1998. december 17.

Egotrip

Ez itt az év utolsó nagy pszeudozsurnál-fikciója, amely ezen jellegénél fogva talán több vívódást visel el, már ami a tónust illetné. Nesze nektek év végi anziksz.

A karácsonyról és az ahhoz kapcsolódó obligát ajándékozási mizériáról mostanság (és persze tőzsdére adaptálva) a pesszimista és az optimista kisfiú esete jut eszembe. Előbbi egy gyönyörű terepasztalt kap ajándékba, de amikor a tanítónő kérdezi, hogy kinek mit hozott a Jézuska, rezignáltan közli, hogy egy ócska terepasztalt, amin rossz a szemafor, gyenge a domborzat, nincs állomásépület, nem elektromos a sorompó satöbbi. Az optimista kisfiú, aki lócitromot kapott ajándékba, azt válaszolja, hogy neki egy gyönyörű kiscsikót hozott, de mire felébredt, az már elszaladt. (A vicc, főleg elmondva, szeretetre méltóan didaktikus, csak azért szorul el a szívem, mert az optimista kisfiúról mindig Marci jut eszembe, és az, hogy a világ mindig visszaél az optimista kisfiúkkal.)

Szóval a pesszimista kisfiú a tőzsdén idén karácsonyra gyenge hozamot kapott, az optimista pedig elvesztette az összes pénzét és talán még a házát is, de annak örül, hogy milyen komoly szellemi tőkére tett szert tanulságképpen. Tavaly ilyenkor arról találtam írni, hogy az őszi távol-keleti válság kétségessé tette az év végén már jól megszokott jutalmakat a befektetési szakmában, és az egzotikus szigetekre hurcolt szexi barátnő helyett be kell érni az asszony és egy last minute tour bájaival. Nem gondoltam volna, hogy ez a tavaly év végi desperado így felértékelődik az idei évvel mérve. A mostani karácsonyt ugyanis a delikvensek egy része már előzetes letartóztatásban vagy szökésben várja, addig is, amíg a modern kori jogalkalmazás eldönti, miként is értelmezi a lopás tényállását. Tavaly még csak a nyilvánvaló botlások elkövetői kerültek nehéz pénzügyi helyzetbe, ráadásul a reguláció szigorúsága mellett is jutott elég idő arra, hogy feltankolják az ügyfélpénzt, s lelépjenek, ma viszont keresve is alig találni olyan befektetési szolgáltatást, ahol ne borult volna ki a bili kisebb vagy nagyobb mértékben. Miközben a kis cégek hullottak, mint a legyek, a banki brókercégeknél abból lehetett tudni, ha a fiúk eltapsolták a pénzt, hogy hirtelen újra be kellett tenni az egész jegyzett tőkét. (Bár volt, aki ezt kisebb veszteségként marketingelte, de nem kellett von Neumann-nak születni ahhoz, hogy az ember kiszámolja, bizony ilyenkor minimum az egész jegyzett tőke lett elveszítve.)

Nos, kedves herceg, hogy a viccek világából folytassuk a plágiumot, ha még mindig hiszel a mesékben, akkor megnyugtathatlak, hogy ilyenkor (az ilyenkor azt jelenti, hogy ekkora bukta száz év alatt háromszor fordult elő, telefonszámunk 29-87-98) nem mindig megnyugtató a nagy tőkeerő meg az anyabank és a többi bullshit, mert nemcsak 1993-ig kellett mai árakon számolva több mint 600 milliárdot fordítani a magyar bankrendszer rendbetételére (csakhogy az elemi matematika itt se vesszen el: nem szívtátok meg betétesként, de megszívtátok adófizetőként), hanem, úgy tűnik, az idei sláger, a hozzád közel álló pénzintézet is lenyúlt (mondják) 150 uszkve 200 milliárdra már megint (s nekem erre sohase mondd a la Rejtő, hogy 200 milliárd forint, annyi nincs). Egy szó, mint száz, üdvözöllek a bizonytalanság és kockázat világában. A pénzügyelmélet így definiálja a valóságot.

A bizonytalanság és a kockázat megjelenési formája a jövedelmek ingadozása, aki pedig ennek alapján ki tudta számolni egy vételi vagy eladási jog értékét, az Nobel-díjat kapott. Aki pedig Nobel-díjat kapott, azt gondolta, hogy ez a tudás többet ér rongyos egymillió dollárnál, ezért beledurrantott több mint 100 milliárd dollárt származékos piaci letétekbe (a kód neve LTCM), aminek láttán Alan Greenspan (az évszázad megmentője cím várományosa) azonnali kétoldali szívbénulást kapott. A Nobel-díjasok pedig elbukták az alapjuk teljes tőkéjét. Hát halló, még mondja azt valaki ezután, hogy kockázat nélkül van hozam.

Várna többé nem fogad. Moszkva pedig nem fizet. Rohadjon meg minden kapitalista. A tré a dologban, hogy a jó muszka barátainkkal minket nagyjából egy bagázsnak tartanak, úgyhogy a BUX, nomen est omen, esett 60 százalékot. Ilyenkor meg nem azon kell keseregni, hogy minekünk semmi közünk az oroszokhoz, hanem elfogadni azt a tényt, hogy ezeknek a paliknak a fejében Európa határai még mindig Bécs külvárosainál vannak meghúzva. Nesze neked, Euróunjó.

Hogy ezek után az érzéki zsenialitásról nekem miért nem a spekuláció, Mozart és Don Juan, hanem Gulácsy Udvarlás című képe jut eszembe, annak semmi köze a tőzsdéhez, az egyéni szocprobléma. És végül egy amerikai befektető jó tanácsa: a legjobb, amit tehetsz, hogy nem teszel semmit. Úgyhogy take it easy. Az új évben is.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.