A karácsonyról és az ahhoz kapcsolódó obligát ajándékozási mizériáról mostanság (és persze tőzsdére adaptálva) a pesszimista és az optimista kisfiú esete jut eszembe. Előbbi egy gyönyörű terepasztalt kap ajándékba, de amikor a tanítónő kérdezi, hogy kinek mit hozott a Jézuska, rezignáltan közli, hogy egy ócska terepasztalt, amin rossz a szemafor, gyenge a domborzat, nincs állomásépület, nem elektromos a sorompó satöbbi. Az optimista kisfiú, aki lócitromot kapott ajándékba, azt válaszolja, hogy neki egy gyönyörű kiscsikót hozott, de mire felébredt, az már elszaladt. (A vicc, főleg elmondva, szeretetre méltóan didaktikus, csak azért szorul el a szívem, mert az optimista kisfiúról mindig Marci jut eszembe, és az, hogy a világ mindig visszaél az optimista kisfiúkkal.)
Szóval a pesszimista kisfiú a tőzsdén idén karácsonyra gyenge hozamot kapott, az optimista pedig elvesztette az összes pénzét és talán még a házát is, de annak örül, hogy milyen komoly szellemi tőkére tett szert tanulságképpen. Tavaly ilyenkor arról találtam írni, hogy az őszi távol-keleti válság kétségessé tette az év végén már jól megszokott jutalmakat a befektetési szakmában, és az egzotikus szigetekre hurcolt szexi barátnő helyett be kell érni az asszony és egy last minute tour bájaival. Nem gondoltam volna, hogy ez a tavaly év végi desperado így felértékelődik az idei évvel mérve. A mostani karácsonyt ugyanis a delikvensek egy része már előzetes letartóztatásban vagy szökésben várja, addig is, amíg a modern kori jogalkalmazás eldönti, miként is értelmezi a lopás tényállását. Tavaly még csak a nyilvánvaló botlások elkövetői kerültek nehéz pénzügyi helyzetbe, ráadásul a reguláció szigorúsága mellett is jutott elég idő arra, hogy feltankolják az ügyfélpénzt, s lelépjenek, ma viszont keresve is alig találni olyan befektetési szolgáltatást, ahol ne borult volna ki a bili kisebb vagy nagyobb mértékben. Miközben a kis cégek hullottak, mint a legyek, a banki brókercégeknél abból lehetett tudni, ha a fiúk eltapsolták a pénzt, hogy hirtelen újra be kellett tenni az egész jegyzett tőkét. (Bár volt, aki ezt kisebb veszteségként marketingelte, de nem kellett von Neumann-nak születni ahhoz, hogy az ember kiszámolja, bizony ilyenkor minimum az egész jegyzett tőke lett elveszítve.)
Nos, kedves herceg, hogy a viccek világából folytassuk a plágiumot, ha még mindig hiszel a mesékben, akkor megnyugtathatlak, hogy ilyenkor (az ilyenkor azt jelenti, hogy ekkora bukta száz év alatt háromszor fordult elő, telefonszámunk 29-87-98) nem mindig megnyugtató a nagy tőkeerő meg az anyabank és a többi bullshit, mert nemcsak 1993-ig kellett mai árakon számolva több mint 600 milliárdot fordítani a magyar bankrendszer rendbetételére (csakhogy az elemi matematika itt se vesszen el: nem szívtátok meg betétesként, de megszívtátok adófizetőként), hanem, úgy tűnik, az idei sláger, a hozzád közel álló pénzintézet is lenyúlt (mondják) 150 uszkve 200 milliárdra már megint (s nekem erre sohase mondd a la Rejtő, hogy 200 milliárd forint, annyi nincs). Egy szó, mint száz, üdvözöllek a bizonytalanság és kockázat világában. A pénzügyelmélet így definiálja a valóságot.
A bizonytalanság és a kockázat megjelenési formája a jövedelmek ingadozása, aki pedig ennek alapján ki tudta számolni egy vételi vagy eladási jog értékét, az Nobel-díjat kapott. Aki pedig Nobel-díjat kapott, azt gondolta, hogy ez a tudás többet ér rongyos egymillió dollárnál, ezért beledurrantott több mint 100 milliárd dollárt származékos piaci letétekbe (a kód neve LTCM), aminek láttán Alan Greenspan (az évszázad megmentője cím várományosa) azonnali kétoldali szívbénulást kapott. A Nobel-díjasok pedig elbukták az alapjuk teljes tőkéjét. Hát halló, még mondja azt valaki ezután, hogy kockázat nélkül van hozam.
Várna többé nem fogad. Moszkva pedig nem fizet. Rohadjon meg minden kapitalista. A tré a dologban, hogy a jó muszka barátainkkal minket nagyjából egy bagázsnak tartanak, úgyhogy a BUX, nomen est omen, esett 60 százalékot. Ilyenkor meg nem azon kell keseregni, hogy minekünk semmi közünk az oroszokhoz, hanem elfogadni azt a tényt, hogy ezeknek a paliknak a fejében Európa határai még mindig Bécs külvárosainál vannak meghúzva. Nesze neked, Euróunjó.
Hogy ezek után az érzéki zsenialitásról nekem miért nem a spekuláció, Mozart és Don Juan, hanem Gulácsy Udvarlás című képe jut eszembe, annak semmi köze a tőzsdéhez, az egyéni szocprobléma. És végül egy amerikai befektető jó tanácsa: a legjobb, amit tehetsz, hogy nem teszel semmit. Úgyhogy take it easy. Az új évben is.
