Egotrip

A hatalomért folyó harc át-alakul, amikor a tudásról való tudás válik a hatalom első számú forrásává.

A mártíromságnak új neve van: Simsa Péter. Az egészségbiztosítási önkormányzat exalelnöke, volt interjúalanyunk és cikktárgyunk, aki ellen a Népjóléti Minisztérium feljelentést tett, amiért különösen nagy értéket kezelt hűtlenül, és akinek a becsületére legyen írva, hogy legalább visszaadta mandátumát, ma már meghurcolt mártírnak látja magát, "az ország számára a csúnya-rossz tb-s bácsi lettem", mondja ez az ember a Népszabadságnak, mivel "aránytévesztésnek és alapvető torzításnak" tartja néhány pár száz milliós kis szir-szar ügy felfújását. Ez az aránytévesztett ember az interjúban egy árva szót nem szól Wesselényi utcai ingatlanról, CM klinikáról, alapítványnak szétosztott kilencmillióról, ilyenekről, nem. Ez az ember politikai tényezőként, a Semmi Se Ciki Mozgalom szerves részeként (klubtagok: Nyers Rezső, Lusztig Péter, Nikolits István, Baja Ferenc; elnök: Horn Gyula) a politikai filozófia területére is keveredik a talán nem véletlenül legnagyobb napilapban, esélyt kapva arra, hogy kifejthesse Montesquieu egyedülállóan alapos revízióját a hatalommegosztás tárgyában.

Aki csak egyszer is betette a lábát a néhai Gresham-kaszinóba, az már tudhat valamit az ázsiaiak játékszenvedélyéről. A pesti vendégkör nagy része az ideiglenesen hazánkban állomásozó kínai kolónia tagjaiból verbuválódott.

A keszeg a macskának megy, az apraja, azok a snecik meg a tyúkoknak, pontyra meg várhat az ember, pedig az elmúlt három hónapban majd´ mindennap kijövök ide, de ponty nem jön, ebben a nagy kapitalizmusban csak viszik a halat a Balatonból, bele meg semmit. Tudja, mennyibe kerülne a halasítás, hogy elérje az ezerkilencszázkilencvenes szintet? Tizenötmilliárd, uram.

Hűvös szelek járnak, cinegemadár, meg minden, ami kell. Apám ilyenkor ült le az ablak elé, s kezdte el mérhetetlen türelemmel várni a tavaszt. Hogy teljen a nap - és én se unatkozzak -, mind gyakrabban vitt be a hétvégeken megnézni a halottakat; hány lakossal lett péntek óta Miskolc kevesebb, hogyan alakul a hétfői ügymenet. A hűtőkamra vasajtaja, amikor kinyílik, s bent az a csönd, hétévesen. Azóta lépek úgy be mindenhova nyilván, mint ahogyan Vágó István a porondra bejön.

Az ember és az állat közti bonyolult filozófiai különbség egyik fontos aspektusa, tűnődöm a Deák téri aluljáróban, hogy állatokkal jobb az üzletmenet, és kedélyesebb a kuncsaft, ha koldulásról van szó. Először a hölgy jelent meg és telepedett le a metrólejárat oldalában két bizonytalan fajtájú, de hatalmas kutyával: "Kedves emberek! Nem bírom fizetni a kertes ház bérleti díját, pedig mi összetartozunk!" Úgy vettem észre, nagy sikere van. Mindenki érteni vélte a problémát, a szívügyet, megvakargatta a lomhán heverő, béketűrő kutyákat, és adakozott. Azután a kiskutyás bácsi jött, többhetes borostával és néhány családtaggal. Az unokák elfoglalták magukat a kiskutyákkal, s határozottan vidám összkép kerekedett ki; aluljárói piknik koldulással egybekötve. Láttuk, hogy az élet szép, hangos és vidám, mint a vaksi kiskutyák és fogorvosra szoruló unokák találkozása az aluljáróban, és fizettünk. Ha az ember állatoknak ad, szívesen adakozik, elcseveg az adománygyűjtővel, mosolyog. Állatoknak adakozni mégsem olyan kínos. A Deák tér marketingstratégiái a Moszkva teret még nem érték el: ott nyúzott gyerekek álldogálnak vagy fekszenek szemlesütve, komor szülők oldalán. Az ő stratégiájuk az emberi szenvedés, szívbaj, cukorbetegség, megfizethetetlen orvosság, munkanélküliség, éhező gyerek. Az emberi szenvedés élőben nem kelendő árucikk. Fényképen talán. Szívem szerint odamennék az unszoló tekintetű szülőhöz: nézze, fogjon néhány fényképet a gyerekről, és bízza a koldulást a krisnásokra, akik a maguk kizökkenthetetlen derűjét professzionális ügynöki retorikával ötvözik. Vagy menjen az önkormányzathoz, a Máltai Szeretetszolgálathoz, Iványi Gáborhoz, mit tudom én - hát csak van megoldás! Erre a nyers és fitogtatott szenvedésre nem vagyunk vevők. A gyerekeknek meg különben is iskolában a helyük. De nem megyek oda. Egyrészt nem merek, és másrészt sem merek. Az emberi megaláztatás és a szenvedés kényes dolog még legtalmibb formájában is. Nem is a szenvedésről akarok itt morfondírozni, hanem az emberről, a kutya legjobb barátjáról.

Scene partyt rendeztek a hétvégén a pécsi Nevkóban, a résztvevők által hozott számítógépekből felhúzott gyors helyi hálózaton rendezett gyilkos Quake-küzdelemben cyberújságírók kisebb csapatával megfigyelőként vettem részt. Ezeken a már tradicionálisnak mondható rendezvényeken találkoznak rendszeresen a szerte az országban tevékenykedő amatőr coderek (programozók), warez traderek (szoftverkalózok), hackerek (netkalózok) és újabban a quakerek is. A Quake-mánia kulturális vírusként terjed az Interneten: egy minden eddiginél élethűbb háromdimenziós, labirintusos-öldöklős játékról van szó, amelyet tavaly ősszel már részletesen tárgyaltunk (lásd: Doom-generáció: Az ítélet napja, MaNcs, 1996. szeptember 19.). Kétélű szekerce, szögágyú, rakétavető, trükkös labirintusok, a gép által mozgatott és az Interneten keresztül támadó pokolbéli szörnyetegek, valós idejű vérpatak, az előző generációs Doomot is jegyző id software stábja által garantált paranoiás roham. A Quake-harcosok klánokba tömörülve küzdenek, a világsajtó is tárgyalta már a radikális feminista jelszavakkal harcba induló női klánokat (Psycho Men Slayer, például) vagy azt, hogy Amerikában komoly tétekben fogadnak egy-egy híres virtuálgladiátor által performált deathmatch (páros küzdelem) kimenetelére az internetes fogadóirodák. Mivel ebben a játékban mindenki elkészítheti a saját szája íze szerint való labirintust, teljes a szerzői jogi zűrzavar: a Lucas Arts beperelt egy fejlesztőt, akinek halálcsillag-fazonra vett pályája olyan jól sikerült, hogy a hálózaton ingyen terjesztve néhány hét alatt népszerűbbé vált, mint Lucasék saját, óriási befektetéssel kifejlesztett interaktív Csillagok háborúja. Az id software tíz-egynéhány fejlesztője szerint a Quake virtuális valósága az effajta játékok népszerűsége miatt nagyobb hatást gyakorol majd a gibsoni Cyberspace létrejöttére, mint a szoftveróriások erőfeszítései.

Erzsi és Béla kicsit félénken álldogál egy brit tekno-sámánista szekta szekértáboránál, aztán odaóvakodnak a büféhez. Reggel nyolc van, lehetnek vagy tízen, ebből minimum hatan a személyzethez tartoznak, plusz a gyerekek, akik meztelenül szaladgálnak a bokáig érő porban. Ez kicsit erős, a hangerő olyan, hogy némelyik hangfal elé tévedt kétévest felkasírozza a szemközti lökhárítóra, ami pedagógiai szempontból - legalábbis - értékelhetetlen, de látványnak kedves.

Bár még nincs vége a nyárnak, bár már két éve hűvös szelek járnak - valahogy nem jött össze mostanában ez a nyár-feeling -, meg vízözön és globális felmelegedés satöbbi, mindenesetre egy valamirevaló kis- vagy nagybefektető, spekuláns, IPO-hiéna (IPO=első nyilvános forgalomba hozatal) már készülődik az őszi pénzosztásra, vagyis az utolsó negyedévben ráhajrázó nyilvános forgalomba hozatalokban való részvételre. A szabály nagyon egyszerű. Saját és kölcsönvett, vagy egyszerűen csak másoktól elvett, szóval ki-ki a saját kategorikus imperatívusza által megszabott korlátok között végrehajtott gazdasági cselekményei révén előkészített forrásait beélesíti, majd egy óvatlan pillanatban tábort ver egy közeli bankfiók vagy értékpapír-forgalmazó fiókja előtt, és várja a jegyzés kezdését, amikor is Ferenczi Gyurit parafrazálva (Got my mojo working) nagyon halkan, mint az állatok, beront, és heves részvényjegyzésbe kezd. Ezután jön a nirvána állapota, vagyis napokig a késleltetett öröm elve alapján figyeli, ahogy papírjának árfolyama emelkedik, esténként lefekvés előtt még kimerevíti a videóra vett árfolyamtáblázatot a tévé kései hírműsorából, és amikor már nem bírja visszatartani, és az asszony is sopánkodik, hogy új hajszárító kéne meg miegymás, akkor megbízást ad brókerének, aki már húsz százalékkal korábban eladatta volna vele (jobb ma a jutalék, mint holnap), és realizálja a profitot. Ez mind szépen hangzik, és a piaci hausse által szponzoráltan jól is működik, csak éppen kevés a papír, amit kiosztanak. Nehéz igazságot tenni, hogy a szűkösség gazdasági környezetében inkább keveseknek kellene többet adni (mondjuk sorsjegy révén) vagy több embernek kevesebbet (például részvény-körbeosztásos allokáció keretében). A lényeg az, hogy van valami, ami tuti és pénzt csinál, csak éppen kevés van belőle. Vagy még inkább soha sincs elég belőle.

Csak játszásiból volt, szokták mondani a gyerekek, amikor az akarják elérni, hogy a dolgot, amit csináltak, ne tekintse a másik valódinak, komolynak, igazinak, hanem csak utánzatnak, kicsinyített másnak, ahogy ők mondják: játéknak. Jóllehet a parkettléccel történő nyakon vágatás minősített esete olykor empirikusan teljességgel megkülönböztethetetlen a játszásiból történt demoverziótól, a játszási címke átkódolja a célt, a szándékot és magát a végeredményt, azaz a nyakon vágást is. E megkülönböztetés, azaz a világ felosztása "komoly" valóságra és "játék" valóságra, jóllehet nem kizárólag emberi jellegzetesség (úgy tudom, a harci hangyák is szoktak hadgyakorlatozni, és a fácánok is tudják azt tettetni, hogy eltört a szárnyuk), e distinkció a szállodatűz és a Lea&Perrins fokhagymás chiliszósz mellett civilizációnk legnagyobb alkotásai közé tartozik. A játék alapja a mindennapi "rendes" valóságtól való elkülönülés momentuma (©Huzinga), amikor játékteret és játék-időszámítást jelölünk ki, és ez nemcsak a Ki nevet a végén?-ben vagy a Mortal Combatban van így, hanem lényegében mindig, amikor az ugyanazt mondom, csak másképpen, vagy a mást mondok, de ugyanúgy hangzik esetei történnek. E látszatvalóságok (vö. a virtual kettős értelme!) az alapjuk a művészeteknek (©Bourdieu), de még a politikának is. Tán nem árt, ha ezt kifejtem. Szerelmet vallani például mindenki tud szájjal. De ha valaki ezt egy húsdarálóval és tíz méter ruhaszárító kötéllel teszi meg, azt nevezzük művészetnek (ugyanaz másképpen). Hasonló bűvészmutatvány a politikában ott fedezhető fel, amikor például az ellenzék a kormány minden érvét porig rombolva eljut a NATO-tagság gondolatáig. Aztán a fekete bőrdzsekit például hiába viseli egyaránt a melegfront és a Végső Hanyatlás Rock Club személyzete, az mégse ugyanaz.

A nyári szezonban, amikor a strandon belelógatjuk a lábunkat abba a vízbe, amit előtte a miniszter is megkóstolt, nem igazán figyelünk oda a jelentős dolgokra: Kökény miniszter feljelentette Simsa eü.-alvezért hűtlen kezelésért, viszont végre megalakulhatnak a tb-önkormányzatok. Ez utóbbi eseményre például tuti, hogy senki se figyel, hiszen a tébén már túllépett az ingerküszöbünk, nem olvassuk már az egészségügyi oligarchiák érthetetlen finanszírozási szappanoperáit, és tegyük a szívünkre a kezünket, melyikünk követte például Bundula kolléga többrendbeli tényfeltárását a Narancsban, mindegy, elvégre jó estét, nyár, jó estét, szerelem, ki a túrót érdekel, mi lesz a pénzünkkel.

Kőrösi Csoma Sándor unokája vagyok én. Gondoltam, felkutatom a kárpátaljai rokonokat, ha már úgyis a határtól tízpercnyire, a Tiszán töltöm az időt. Felfedező út lesz, mondtam Attilának, a nem egészen tiszta paraméterek miatt, de nem látszott ijedtnek, neki mindegy, úgy nyilatkozott, hol teszteli meg a kéthetes kocsit. Súlyos tévedése gyorsan kiderült. A magyar oldal még megvolt úgy-ahogy, önbizalommal gördültünk át egy kékre festett disznóól elé. Végigérnék benne fekve biztosan, de legalább nyolc tányérsapkás arc volt az ablaknak sejthető lőrések mögött. Néztek egyelőre, összeért a válluk, nem történt egy jó óráig semmi sem. Tüzeltek erősen, valószínű, főztek, arra utalt, hogy füstöl a tető. Mi lesz, ha kijönnek, mondom Attilának, az a nyolc szempár nem ígért semmi jót. Egy nő volt az előőrs, a kócsert követelte, nem volt neki az útlevél elég. Na az meg mi lehet. Kócser nincsen, baksis búgyet, nem is tudtam Attiláról, hogy ukránul is beszél. Probléma, probléma, probléma, sóhajtozott a jóasszony, csóválta egyre a kontyos fejét. Kezdett úgy kinézni, hogy nem lett meggondolva ez a látogatás.

Meredek a tőzsdei bálványimádás eszközére, a monitorra (a képernyőre, amelyen az árfolyamok megjelennek), és figyelem, ahogy befektető embertársaim összessége pillanatról pillanatra milliárdokkal lesz gazdagabb, a részvényárfolyamok vágtázásának köszönhetően a Budapesti Értéktőzsdén. Ámulatom nemcsak a pillanatnyi révület eredménye, mert bár egy brókernek mindegy, hogy az árak lefelé vagy felfelé mennek, csak menjenek, azért a brókerek is akkor érzik magukat a legjobban, ha a tőzsde a bika jegyében van. Az én esetemben azonban a csodálkozás szakmai ártalom is, hiszen láttam ugyanezeket a cégeket a mai árfolyamok töredékén értékelve egy-két éve, amikor a "magyar részvény" kifejezés hallatán egy rutinosabb angolszász befektető is méla undorral váltott témát, és kezdett inkább a krikettről beszélni, miközben egy magyar befektető számára a részvénybe fektetés a hazardőrök műfajának számított. Ekkoriban a Richter- részvényt nem volt egyszerű ezervalahányszáz forinton az egy részvényre jutó nyereség két-háromszorosáért eladni, miközben ma a 22 000 forint felé menetelve (mire a cikk megjelenik, akármi is történhet) nagyobb iránta az érdeklődés, mint egy ritkaságszámba menő amerikai film nyolcvanas évekbeli pesti bemutatóján, miután a jegyüzérek lenyúlták a jegyeket a Corvinban. Élénken él emlékeimben, amikor 1995 telén, Orwell szavaival élve (lásd az állatfarmok szakértőjének Down and out in Paris and London című, akkor még nem éppen antikommunista "kiáltványát") kivert kutyaként jártam a londoni befektetők házait, és próbáltam őket magyar papírokra rábeszélni. Egyik nap arra ébredtem, hogy privatizációs fiaskó nálunk, devizaválság Latin-Amerikában és közben mexikói krízis minden mennyiségben, majd végül az utolsó nap a gazdaságirányítás utolsó letéteményese, a privatizációs biztos menesztésének híre is eljutott a ködös városba. Ügyfeleink nagyra értékelték, hogy megkíséreltem a lehetetlent: árulni Egist kétezer forint alatt, Pannonplastot ezerkétszázon és hasonlók.

Néhány éve New Yorkban a szokásos Whitney Biennálé egyik fő látványossága egy amerikai képzőművész falnyi alkotása, a Tokyo Underground volt. Gigant fotósorozat, színes, tűpontos, fél méterszer méteres képek. Az akkor még csúcsra járó bubble economy, a nyolcvanas évek közepétől körülbelül 1992-93-ig tartó konjunktúra, amely bizonyos elemzők szerint az emberiség történetének legnagyobb mérvű tőkeakkumulációs folyamata volt, elterjesztette a Gucci-cipőben munkába igyekvő japán melósok, a Louis Vuitton-kiskosztümben feszítő kézilányok sztereotípiáját. Mesés jövedelmek, elképesztő és különc költekezések, piros Ferrarik, hetente nyíló új méregdrága nouvelle cuisine-éttermek, külföldön ötcsillagos szállodákban túrázó japán teenagerek. (A tokiói ingatlanárak a nevezett időszakban úgy megugrottak, hogy a város közepén elhelyezkedő császári palota és a néhány hektáros kert telekára - cím, ha valaki írni akar: Imperial Palace 1-1 Chiyoda, Chiyoda-ku, Tokyo 100 -, az eszmei érték nélkül, gondolatkísérletileg, magasabb volt, mint egész New York feltételezett ingatlanértéke, pedig az se kicsi, és nem is nagyon olcsó.) A legjobb életminőség, a világ legfogyasztóibb társadalma; a szórakoztató- és háztartási elektronika üzembentartási idejének átlaga kevesebb, mint egy év - így van az, hogy egy-egy lomtalanításkor tökjó 28 hüvelyk képernyő-átmérőjű Sony Trinitronokat lehet guberálni -, a leghosszabb születéskori várható élettartam. Mindennek alapja a sok-sok munka, szervezettség, hatékonyság, életre szóló lojalitás a kaishához (munkahely) vagy a keiretsuhoz (holding, vállalatcsoport). A hűség jutalma a biztonság, a ritka elbocsátás, felduzzasztott személyi állomány, gondoskodó-paternalista államkapitalizmus. Az ismert sztereotípiákkal szemben a Tokyo Underground világa egy sötét, frusztrált és kihívó, végletes és szélsőséges (szub)kultúrát mutatott: tetovált yakuzákat, heroinista kamaszokat, body piercingelt bakfisokat, a tokiói lakásviszonylatok zsebkendőnyi területén cselező mániákusokat, cyberpunk-rajongókat, a mindent elöntő japán virtuália révült megszállottjait.