Egotrip

A nagy karácsonyi veszekedés és más svéd népszokások című tanulmányában Orvar Löfgren antropológus többek között arra a következtetésre jut, hogy az ajándékozást övező kalkulációk, a lakás feldíszítése és a megfelelő ételek elkészítése során végig ott lebeg a "nem leszünk kész" réme, amit csak a szervezési hibák hisztérikus vadászatával és az így előálló ordítozással lehet elhessenteni. Valamelyest felturbózva a tudós svéd állítását, azt mondhatjuk, hogy a karácsony a középosztályi lét értelmét annyiban gyarapítja, amennyiben a készülődés, a várakozás révén egyszerűen jövőt és értelmet ad évről évre az életnek. Bár lehetne hasonló köröket futni a hazai ünnepléspatológiák mentén is (újmagyarul: megérnének egy misét), tekintetünket ezúttal mégis a hazai társadalomszerveződés egy másik jelentős szempontjára, a hűtőszekrény-használati szokásokra függesztjük.

Alkonyodik, a kapu előtt fókazsír-tekintetű szociopaták ácsorognak Atlantes márkájú dzsekikben, és egy vonakodó kiskorút próbálnak rávenni valamire, ami minden magára valamit adó állam törvényeibe beleütközik. A serdülőlány peremkerületi démonnak öltözött, de már bánja, kezében nejlonszatyor, benne két liter tej, zsömlék és parizer, riadtan tekinget körbe, aztán bemegy velük a házba. Anyu kis segítője le fogja késni az ebédet.

A habeas corpus jogintézményét az angol bírói gyakorlat alakította ki. Lényege, hogy akit szabadságától megfosztottak, haladéktalanul bíróság elé kell állítani, ahol szabadlábra helyezéséről vagy letartóztatásáról döntenek. 1679-ben törvény erősítette meg ezt a jogot, majd másfél évszázad múlva kiterjesztették a védelmet mindazokra, akiket nem bűnvádi eljárás során vettek őrizetbe, így a pszichiátriai betegekre is. Az elv hamar elfogadottá vált szerte Európában, de nagyjából egységes gyakorlat csak a strasbourgi emberi jogi bíróság ítéletei nyomán alakult ki. Azonban a bírói felülvizsgálat önmagában nem elegendő a fogva tartottak szabadságjogainak biztosításához. Vegyük például a magyarországi elmebetegek helyzetét.

A december általában elég húzós hónap a reklámosok életében. Vagy talán inkább a fogyasztókéban. Mert mi legkésőbb november közepén-végén csatasorba állítjuk a lila, kék, néha esetleg piros Mikulásokat, beindítjuk az akciók akcióját, legyártjuk a karácsonyi üdvözlőlapokat, szóróajándékokat. Általában hideg fejjel, néha érzelemtől könnybe lábadt szemmel dolgozzuk ki a stratégiát, miért is lesz olyan jó az embereknek, ha a mi ügyfelünk termékét teszik ki a kiscsizmába vagy a karácsonyfa alá.

A népek meséi, mint szájhagyomány útján átörökített tradíciók, sokatmondóak az illető nép világképével, problémáik "szerkezetével" és problémamegoldó stratégiáikkal kapcsolatban. Egyik iskolai olvasókönyvemben például a preszovjet hős népével a sötétbe borult rengetegben bolyong (eleve, hogy kerül a nép az erdőbe?), a végpusztulás határán a hős arra a döntésre jut, hogy szívét - mely magától értetődő módon lángol - kitépve és magasra emelve mutatja az erdőből kivezető utat, hős meghal, nép megmenekül. Q.E.D. E kicsiny, egy mondatban elmondható mesében benne van a napfogyatkozásos kelet-európai felvilágosodás szürkülete, az értelmiségi messianizmus, a fényfakasztásra való hajlandóság magától értetődősége, továbbá minden kelet-európai entellektüel, önemésztő lumen, aki csontjában érzi, hogy ha nem ég, ha nem világosít fel, akkor itt minden meghal, vagy legalábbis továbbra is meghalásban fog szenvedni - és akire persze hallgatni kell, mert ő a letéteményese a kibontakozásnak a rengetegben. (És minthogy egyszer minden kapanyél elsül, Moldova csak jól mondta azt az egymillió pici krisztust.)

A számítógépemről jól látszik a bolygó, a desktopon a Föld kékesen derengő űrfelvétele valahol a MIR orbitális pályája felett, napelemein a Nap hideg fehér fénye izzik, fedélzetén átlátszó műanyag tasakokból metálvörös áfonyalekvárt esznek és gőtéket tornáztatnak az asztronauták. Az égi rovar alatt felhők örvénylenek, a felhők mögött, ha sokáig nézem a képet, a Kárpát-medence hangyafasznyi barna foltja (vö. Nagy-Magyarország), közepén meg ott látom magamat, amint egy ablaktalan szobában az íróasztalon nyíló kozmikus perspektívában gyönyörködöm. Látok aztán nyolcmillió másik gépet is, a modem másodpercenként tizennégyezer bájtot köp elém, a gép nyolcszázötvenmilliót tárol és harminckétmilliót meg is jegyez. Százmillióig számol el egy másodperc alatt. Kevés.

Szóljon az első írás az orvosokról, akik az ügyvédekkel és a papokkal együtt legbelsőbb titkaink tudói. Feltárjuk előttük szégyellt betegségeinket, hibáinkat, bűneinket. Bízunk bennük, mert féltjük egészségünket, szabadságunkat, üdvözülésünket.

Két héttel ezelőtt az Internet és a nyílt rendszerek kapcsán az adatvédelem és adatbiztonság fogyatékosságairól értekeztem e hasábokon, e-mail-hamisításos példám pedig sokakban keltette azt a képzetet, hogy a magamfajtának nincsenek anyagi gondjai, hiszen csak megpiszkálja kicsit a bankszámláját elektronikusan, ha megszorul. Ez sajnos nem így van, hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem foglalkoztat a gondolat, de eddig minden gondolatkísérletem elbukott azokon a zárt és hierarchikus számítógép-hálózatokon, amelyeken a bankok a pénzemet tartanák, ha nem költeném el analóg módon idő előtt.

Mostanában csend van, a hülye teknősök megdöglöttek valamitől, a hifitoronyba belecsorgott a víz, onnan se jön egy sercegés sem, örök vasárnap, nirvána a bérlakásban. Egyébként is december, köd, hideg, depresszió, párkapcsolat-próbáló idő, minden savanyú, minden avas, és akkor még ez a csönd is, mintha nagy szürke filceket dobálna egy elkeseredett óriás. A kettévágott pillepalackban fehér szegfű és gerbera, a földön piszkos ruhák, a konyhában szőke lány mosogat sírva. Hét óra van még éjfélig, lemegyek a cukrászdába, hozok krémest és Rákóczi túróst, a vasárnap is nyitva tartó közértben újságot veszek, cigarettát és ásványvizet, aztán a Susi Sörözőben rátámaszkodom a pultra. Barátságos, befogadó közeg, tudják, mit iszom, senki sem szól hozzám, visszaköszönnek, amikor kimegyek. Otthon semmi sem változott, vizet engedek a kádba, lejjebb veszem a fűtést, aztán mégse fürdöm, belemártom a kezem, pocsolok a linóleumon térdelve, játszik velem egy gondolat.

Nagyon nehéz - komolyan - olyan reklámot csinálni, ami nem hat. Illetve mi az a "hatás"? Először is a reklám vagy valamilyen, vagy semmilyen. Hogy ez mit jelent? A valamilyen reklám - így vagy úgy - egyéniséget hordoz, az alkotók, az ügyfél vagy a termék egyéniségét. A semmilyen reklám is hordoz egyéniséget, csak sokkal általánosabb értelemben. Azaz: beáll egy biztonságos sorba, szépen fényképezett szép emberek szép termékkel csinálnak valamit, pont úgy, mint a másik cég reklámjában. Az ember hajlamos lenne azt gondolni, hogy a valamilyen reklámoknak lehet csak hatásuk. Ez nem igaz. Az emberek túlnyomó többsége, ha választania kell két hasonló termék közül, azt választja, amelyiket reklámozzák, egyszerűen azért, mert arról már rendelkezik valamiféle információval. Ily módon tehát a semmilyen reklám is hat, olyan értelemben, hogy fogyasztásra ösztönöz - és ne felejtsük el, ez a reklámok elsődleges célja.

Debrecen felett borús az ég, szenved a csapat, dörmög a nép. Dobogó helyett a szezon felénél szolid középmezőny, az UEFA-kupa megint elmarad, napjaid, Dunai, végesek. Az irodalmi napok meghívott szakértői - Darvasi, Kukorelly - az FTC ellen ugyan még láttak biztató jeleket, de ők messziről jöttek, nem tudhatták, hogy kelet már korábban elesett. Meg lett pedig mondva még a nyáron, hogy nincs esély. Hogy bevégeztetett.