Szóljon az első írás az orvosokról, akik az ügyvédekkel és a papokkal együtt legbelsőbb titkaink tudói. Feltárjuk előttük szégyellt betegségeinket, hibáinkat, bűneinket. Bízunk bennük, mert féltjük egészségünket, szabadságunkat, üdvözülésünket.
A törvény azonban orvosainknak más szerepet is szán. Beleegyezésünk, sőt tudtunk nélkül kötelesek HIV-re szűrni bennünket, ha intravénás droghasználók, nemi betegek vagy üzletszerűen kéjelgők vagyunk, esetleg börtönlakóvá váltunk. És minden más esetben, ha felmerül a gyanúja annak, hogy vírushordozók lettünk. Akár köteleztek minket, akár önként jelentkeztünk a vizsgálatra, személyes adatainkat kartotékokra jegyzik és a járványügyi hatóságnak bejelentik. Ha az eredmény pozitív, a törvénytisztelő orvos közli velünk, hogy fertőzöttek vagyunk, aláírat egy papírt a betartandó magatartási szabályokról, majd vallomást csikar ki belőlünk: soroljuk fel hozzátartozóink és szexuális partnereink adatait. Ezek után doktorunk berendeli családtagjainkat, barátainkat és barátnőinket. Elmondja nekik is a rossz hírt, majd beutalja őket kötelező vérvételre. Ha nem engedelmeskednek, elővezetteti őket. Eközben adataink önálló életre kelnek. Egyik egészségügyi hatóságtól a másikig vándorolnak. Alkalomadtán felbukkanhatnak más állami szerveknél is, például a rendőrségen vagy a nemzetbiztonsági szolgálatnál. De hogy pontosan kik és hol tartják számon betegségeinket és szokásainkat, nem tudhatjuk meg.
Így akarja a törvény az orvosokat arra az oldalra állítani, ahol jogvédő ügyvédek helyett rendőrtisztek, papok helyett inkvizítorok állnak. Így lesznek a gyógyítókból hatósági ágensek. És így lesznek az előítéletek áldozatai azok, akik betegségük miatt eleve kiszolgáltatott helyzetben vannak. Adataik ellenőrizhetetlen áramlása miatt könnyen zsarolhatókká válnak, állásukat elveszthetik, magánéletük szabadsága sérülhet. A kérdés csak az, hogy a közegészség magasztos államcélja indokolttá teszi-e a nyomozó orvos és a jogvesztett polgár szereposztását. Elvégre a szabadság olykor háttérbe szorulhat a köz érdekei miatt.
Ám a jogkorlátozás esetünkben ésszerűtlen. Az adatgyűjtés bevallott indoka a járványügyi helyzet figyelemmel kísérése. De ehhez miért szükséges név szerinti nyilvántartásokat vezetni? Hatósági intézkedésre csak akkor kerülhetne sor, ha valaki szándékosan veszélyezteti környezetét. Miért hát a kényszer mindenkivel szemben? A kötelező szűrés emellett azt sugallja, mintha a fertőzés ilyen módon megelőzhető lenne, holott a megismételt szűrővizsgálaton is születhet hamis negatív eredmény. A törvény biztonságtudatot kelt, amikor a veszély jelen van, egyúttal eltereli a figyelmet a védekezés valódi eszközeiről. Közben a gépezet egyre jobban akadozik, mivel a magánklinikák, sőt mára az állami rendelők is alkalmatlannak bizonyultak a fogaskerék szerepének betöltésére. A kölcsönös bizalmon alapuló orvos-beteg viszonnyal sehogyan sem fér össze a közhatalmi beavatkozás. Ezért hát néhányan megőrizhetik magántitkaikat, miközben másoknak ez nem sikerül.
Tudja ezt a törvénygyári apparátus is. Vezetői sorra megígérik, hogy az ósdi szabályok helyébe újakat állítanak. A magánélet szabadságát jobban tisztelő és betartható szabályokat. A közhivatalok azonban nehezen tudnak szabadulni több évtizedes téveszméiktől. Szívesen látnák az orvosokat járványügyi rendőrként egyenruhában, gumibottal a kézben. A rendszer fenntartásában érdekeltek pedig bármikor készek "szakvéleményükkel" támogatni a bizonytalankodó bürokráciát. Így viszont marad a paradox helyzet: minél jobban tiszteli az orvos hivatását, annál többször kerül szembe a törvénnyel.
