Mostanában csend van, a hülye teknősök megdöglöttek valamitől, a hifitoronyba belecsorgott a víz, onnan se jön egy sercegés sem, örök vasárnap, nirvána a bérlakásban. Egyébként is december, köd, hideg, depresszió, párkapcsolat-próbáló idő, minden savanyú, minden avas, és akkor még ez a csönd is, mintha nagy szürke filceket dobálna egy elkeseredett óriás. A kettévágott pillepalackban fehér szegfű és gerbera, a földön piszkos ruhák, a konyhában szőke lány mosogat sírva. Hét óra van még éjfélig, lemegyek a cukrászdába, hozok krémest és Rákóczi túróst, a vasárnap is nyitva tartó közértben újságot veszek, cigarettát és ásványvizet, aztán a Susi Sörözőben rátámaszkodom a pultra. Barátságos, befogadó közeg, tudják, mit iszom, senki sem szól hozzám, visszaköszönnek, amikor kimegyek. Otthon semmi sem változott, vizet engedek a kádba, lejjebb veszem a fűtést, aztán mégse fürdöm, belemártom a kezem, pocsolok a linóleumon térdelve, játszik velem egy gondolat.
