A műfordító Göncz Árpádot csak a szakma bennfentesei ismerték. Ő akarta így: „Minél jobb a fordító, annál inkább eltűnik a szöveg mögött” – mondta egy 1973-as interjúban, az ÉS-ben. Eszményképe Szöllősy Klára volt; Klári oroszból, németből, angolból, franciából és újgörögből fordított, akkor tanult meg görögül, amikor kijött a szanatóriumból, ahol hosszabb ideig feküdt vastüdőben. Hihetetlen akaratereje vonzotta Göncz Árpádot, aki az angol nyelvvel a börtönben ismerkedett meg, első fordításai a cellában készültek, ’56 után.
A ’70-es évek elején olvastam Churchill önéletrajzát, egy szürke fedelű, fűzött könyvet, fedőlapján se kiadó, se dátum, se a fordító neve; úgy éreztem, a magyar szöveg elevensége Göncz Árpád stílusára emlékeztet. „Igen: ezen tanultam fordítani. Nem jelent meg, csak a pártközpont munkatársai olvashatták.”
Göncz az amerikai Faulkner és Updike, az angol Golding és a kanadai angol Malcolm Lowry könyveit fordította a legszívesebben; az amerikai Styron regénye, a Nat Turner vallomásai állt hozzá a legközelebb, ez a „katartikus-vallomásos mű, amely megtisztulás írónak, olvasónak egyaránt”.
Létezik fordítói ars poetica, a Gönczé így hangzik: „A fordító mondatot fordít. Nem modern vagy régi irodalmat, nem angol, orosz, román irodalmat, nem írót és nem műveket. […] A fordító – fordítás közben – nem látja a művet. Nem látja az írót. És nem látja az irodalmat. Csak a mondatot.”
És végül leszögezi: „Író, fordító kimond vagy tolmácsol valamit, ami fontos. De sem az író, sem a fordító személye nem fontos. Erről egy pillanatig sem feledkezhet meg.”
Későn kezdett írni Göncz Árpád, biztos ízléssel; a fordításon kimunkált, parancsoló erejű mondatokat szerette. Az olyan mondatokat, amelyekkel meg kell küzdeni. A többrétegű, az emberpróbáló szerkezeteket, az aprólékos építkezést. Könyvei sorra jelentek meg 1974 és 1980 között; 1980 körül az egyik kéziratát eléggé durva hangú levélben elutasították. Láttam azt a levelet. Akkor nyáron a Magvető Kiadóban volt dolgom, Kardos Györggyel, a félelmes hírű igazgatóval kellett beszélnem. Kardos váratlanul kedves volt, megkérdezte, milyen munkámat ajánlom a kiadónak, és van-e olyan író, akinek a könyvét kiadásra javasolnám. Megemlítettem Göncz kéziratát és a durva hangú elutasító levelet. Kardos megígérte, hogy utánajár a dolognak.
A Magvető épülete előtt, a Vörösmarty téren ki más jön velem szembe, mint Göncz Árpád. Elmondtam neki, ami történt. Göncz hátralépett. – Gica, mit csináltál! Azt a levelet ő írta! Kardos! – Szent Isten – dadogtam. – Nem kapsz több munkát. Engem meg kirúgnak az állásomból. – Egész héten vártam az értesítést. Egy hét múlva Göncz Árpád telefonált. – Szerződést kaptam a Magvetőtől. Te érted ezt?
Nem, nem értettem. Kardos György épp olyan rejtély maradt a szememben, mint a rivális kiadó, a Szépirodalmi igazgatója, Illés Endre.
De a memóriazavartól azóta is rettegek.
Figyeltem Göncz mondatalkotói módszerét, kihegyezett ellentéteiben mennyire érződik a világtól való elzártság tudása.
Találomra kiragadott részlet Faulkner Példabeszédéből, amelyet a Nagyvilág 1982/2. száma is idéz: „…bocsánatot kérek, hogy olyan gyönge jellemet tulajdonítottam magának, amely rászolgál a gyűlölet emberi melegére”.
Szintagma Göncz Árpád Hazaérkezés című novellájából; a szabadult rabot nem védi többé az álbarátoktól „a börtön fekete-fehér egyértelműsége”. Drámájából, a Magyar Médeiából az elhagyott asszony, a gyilkossá lett dzsentrilány egyhuzatú, őrjöngő monológja: „Az enyémek hétszáz éve vannak idehaza, a tieid harminc éve… de én IDE szöktem!” És egyik legérvényesebb munkájából, a Sarusok című regényből a főhős, Miklós mester, az 1401-ben elítélt soproni waldens eretnek intelme lelki inkvizítorához, a Baráthoz: „S tudod-e, Pilátus, hogy mindketten a Megfeszített igazát igazolnánk? Mert több igazság közül mindig az üldözött igazság az igazabb.”
A regény első kiadásából kihagyták ezt az utóbbi mondatot. A második kiadásba Göncz Árpád visszaírta. Mindig az üldözött igazság az igazabb. Göncz nem hagyta, hogy megfeledkezzünk róla.
Ilyen köztársasági elnökünk volt tíz éven keresztül.
