László Géza

Visszajátszás

A gazdasági előrelátás

  • László Géza
  • 2016.01.17 12:12

Egotrip

Az elmúlt tíz évben sokszor csalódtunk a gazdasági jóslatokban. 2008 őszén még az angol királynőben is legyőzte a kíváncsiság a tartózkodást, és őfelsége megszólította a londoni közgazdászokat: ugyan árulják már el, miért nem sikerült előre jelezniük a kataklizmát. Valóban: miért nem láttuk meg az Európát fenyegető krízist? Voltak, akik jósoltak ilyesmit – de miért nem hallottuk meg a hangjukat? És miért gondolták az olyan sérülékeny országok, mint Magyarország, hogy kisebb karcolásokkal megúszhatják?

A közgazdászok közül ki-ki a felelősségéhez és súlyához mérten igyekezett mentségeket találni. A válságok előrejelzése ugyanis nehéz feladat. A megszokás, a korábbi adatokra épülő trendek, a bázisszemlélet rabságából nem könnyű kitörni. Kevés az olyan válságelmélet, ami előrejelzésre is alkalmas. A 20-as években és a mostani válság előtt is sok komoly közgazdásznak határozott meggyőződése volt, hogy az eszközárak épp a megfelelő – megfelelően magas – szinten vannak. Jellemző, hogy az egyik legnépszerűbb gazdasági modell véletlenszerű napfolttevékenységhez hasonlította a válságok kialakulását. Semmi okunk tehát meglepődni azon, hogy a hirtelen, a semmiből beköszöntő kríziseket a közgazdászok nehezen ismerik fel. Ben Bernankének, a FED elnökének – aki vagy harminc éven át kutatta az 1929–33-as nagy válság történetét – sem esett le egyből, hogy hasonló helyzetbe keveredett, mint nyolcvan évvel korábbi elődei. A sztárok, Krugman, Schiller vagy Roubini valamit láttak előre, de ők sem tudták összerendezni a kirakóst. A királynői kérdésre adható egyik válasz-féleség éppen ez: az egyes kockázatokat páran egész jól felismerték, de nem sikerült rendszerszinten összegezni őket és előre jelezni a hatásukat. Természetesen voltak olyanok, akik már évekkel korábban hosszú könyveket írtak a pénzvilág uralmáról és a várható káoszról, de annyira avíttnak, légből kapottnak és a tényektől elrugaszkodottnak tűnt a jóslatuk, hogy bajosan lehetett nekik hinni.

A gazdasági eufória idején sajnos szerfölött nehéz megmondani, hogy épp hány napra, hónapra, évre vagy dollárra vagyunk a görbe csúcspontjától, ahol a várakozási buborék kipukkan. Newton – saját bevallása szerint – a természet törvényeinek segítségével előre tudja jelezni a csillagok mozgását, de az emberek cselekedeteit nem tudta megjósolni. (Ezt állítólag akkortájt mondta, amikor éppen nagyon bukott egy spekuláción.) Az előrejelzés kudarcainak másik fő oka pedig azokban az érdekekben keresendő, amelyek a pozitív várakozásokra épülő konjunktúrához kapcsolódtak. A vállalkozások, bankok, a hiteleket felvevő embe­rek mind érdekeltek voltak e hangulat elnyújtásában, s eközben a biztonságról gondoskodni hivatott intézmények figyelme is lanyhult. Ezek az érdekek pedig könnyen szültek olyan elméleteket, amelyek optimista választ adtak minden aggodalmaskodó kérdésre.

Az igazán sikeres előrejelzések gyakran nem is a jól alkalmazott elméleten múlnak, hanem az egyszerű statisztikai tények összegyűjtésén; vagy épp a közgazdaságilag irreális kimenet felismerésén. A 20. század elejének egyik leginkább figyelemre méltó előrejelzése J. M. Keynestől származik. Keynes fiatalon, tanácsadóként részt vett a párizsi béketárgyalásokon – ám egy idő után torkig lett az egésszel és nekiállt könyvet írni élményeiről. A béke gazdasági következményei bemutatja, hogy miért nem lesz tartható a Németország számára előírt jóvátétel, és hogyan destabilizálja majd az európai gazdaságot és társadalmat a franciák által diktált szigorú béke. A jövőbe látó mű részletesen vizsgálja a győztesek agresszív követeléseit és a közép-európai lehetőségeket, s legalább olyan fontos benne a politikai, társadalmi és pszichológiai elemzés, mint a gazdasági: azt mutatja be, hogy hogyan csapták be magukat a döntéshozók. Nincs nagy elmélet: a szerző adatokat, egyszerű összefüggéseket listáz, és az igényeket szembeállítja a lehetőségekkel. Számba veszi a vagyonátadás és a pénzügyi sarc irreális mértékét, s ennek katasztrofális hatását az európai piacok működésére. Figyelmeztet arra, hogy a németek nem bírják majd teljesíteni a követeléseket, és az amerikaiakra bődületes terhek hárulnak majd.

A vegytiszta elmélet könnyen félrevezethet bennünket, még ha úgy tűnik is, hogy a múltbeli tények ezt az elméletet pompásan igazolják. Pár okos ember – zömük konzervatív piacpárti közgazdász – az elmúlt hét évben azt jósolta, hogy az amerikai pénzpumpa hiperinflációhoz vezet, éppúgy, ahogy a 20-as években. Attól tartottak, hogy a válság a termelés oldalán született és rombolt, így a gazdaságba kikerülő pénz nem talál majd árut magának. De nem volt igazuk, valószínűleg azért nem, mert a gazdasági modelljük nem volt helyes. Az amerikai jegybank, a FED eszközvásárlásai nem generáltak inflációkeltő többletkeresletet, viszont megelőzték a bizalomvesztésből fakadó esetleges likviditási válságot és recessziót. A rossz elmélet rossz megérzést szült.

De azért ne írjuk le a konzervatív liberális közgazdászok intuícióit. A szocialista gazdasági tervezés kudarcát épp az a Friedrich Hayek jelezte pompásan előre, aki Keynes könyvének lelkes híveként érkezett Londonba; de csak hogy később legkitartóbb tudományos ellenfele legyen. A hatalom koncentrá­ciójának ellentmondásaira és az ösztönzési problémák katasztrofális hatásaira hívta fel a figyelmet, s elméletéből fakadó várakozásait hosszú távon igazolták is a tények: e rendszerek szinte mindenhol megbuktak. A piaci automatizmusokra épülő előrejelzések inkább hosszú távon érvényesülnek.

Az ezredforduló után Magyarországon mindkét kormányzó politikai párt köreiben népszerű volt az az elmélet, amely úgy tartja, az állami jövedelempolitikának kell belső keresletnövekedést generálnia – s a hatások valóságos csodával érnek majd fel. Ez volt az állam szerepével kapcsolatos nirvánatévedés hőskora: minden állami jövedelempolitikai eszköz bevethető, hisz a kereslet növekedésének jövőbeli hatásai busásan kárpótolnak majd a rövid távú költségekért! Politikusaink erősen bíztak abban is, hogy a magas minimálbérek kikényszerítik a magasabb termelékenységet. De érdekes számítások születtek akkoriban a lakástámogatások jelentős multiplikátor hatásáról is. Senkit sem zavart a döntéshozók közül, hogy a nagyvilágban elég erős a szkepszis a kormányzati kiadások növekedésgerjesztő hatásaival szemben.

Egy másik, hazánkban is igen népszerű gazdaságpolitikai elmélet az adócsökkentés jótékony hatásait prófétálja. A 2006-os áfacsökkentésnél, majd az szja-kulcs 2011-es csökkentésekor a kínálatoldali közgazdaságtan e leegyszerűsített elméletében bíztak miniszterelnökeink: a lakossági adóterhek csökkenése nyomán nő a belső kereslet, és ez meglöki a növekedést. Ám miután a bevételek mindkét esetben elmaradtak a várakozástól, az áfakulcsot még abban az évben visszaemelték; öt évvel később pedig különadókat kellett bevetni a költségvetés hiányának csökkentésére. Ezt a korábbi tapasztalatoknak is fittyet hányó várakozást a vágyvezérelt gondolkodás és a kontroll illúziója jellemzi: menni fog, és ha mégsem, ott leszünk és kijavítjuk a hibákat!

Néha azért előfordul az a meglepő eset is, hogy a politikai érdekek sikeresen írják felül a közgazdasági logikára épülő katasztrófa-forgatókönyveket. A Nobel-díjas közgazdász, Paul Krugman a túl kemény költségvetési kiadáscsökkentés miatt társadalmi katasztrófát jósolt Észtországnak, az euróövezet rossz kialakítása miatt pedig görög kilépést és általános szétesést. Egyik se jött be: a gazdasági érdekek mindkét esetben sikeresen álltak a domináns politikai érdekek mögé; legalábbis rövid távon. Magyar példát is tudunk arra, ha nem is sokat, hogy a politikának – a maga önbeteljesítő jóslataival és persze az ehhez párosuló erő bevetésével – hogyan lesz végül „igaza” az elméletileg mégoly megalapozott gazdasági huhogással szemben. A Euromoney, amikor idén októberben Varga Mihályt nevezte meg Kelet-Európa legjobb pénzügyminiszterének, két pontban is a gazdasági előrelátást díjazta. Az egyik ilyen az indoklás szerint az volt, hogy a kormány jól látta előre, milyen fontos a devizahitelek forintosítása, és időben végre is hajtotta azt. A másik dicséretes felismerés a szaklap szerint az volt, hogy az ország finanszírozása megoldható az IMF nélkül is. Valóban két tanulságos történet ez, de azt hiszem, kevesebbet tudhatunk meg belőlük a gazdasági előrelátás titkairól, mint a politikai racionalitás működési mechanizmusairól.

Pedig milyen jó is lenne tudni, melyek azok a gazdasági törvényszerűségek, amelyek elég robusztusak a jó előrejelzéshez! Ahogy az se lenne baj, ha olykor a politikai döntéshozók ki tudnának lépni a maguk zárt világának sajátos, a szavazatmaximálás diktálta racionalitásából. Hisz az eseteink többsége mégis azt bizonyítja: a világ nem arra megy, amerre ők éppen állnak.

Neked ajánljuk