Egotrip

Bizonyára mindenki látott már kisgyereket, ahogy toporzékolva próbálja rávenni szüleit: vegyenek neki valamit, mondjuk vattacukrot. Az ilyen gyerekek meglehetősen érzéketlenek szüleik érveire, netán anyagi lehetőségeire. Egy fejlett társadalomban viszont éppenséggel el lehetne várni, hogy a szereplők, érdekcsoportok tudatában legyenek: érdekeik nem egyenlőek a közjóval, és gátlástalan érvényesítésük többnyire mások érdekeit sérti.

1980-ban, amikor Bonzo meghalt, az ország legjobb dobosa egyet még párbajozott Balogh "Szivacs" Jenõvel az Ifiparkban. Utána csúzlival kilõtte az ORI-székház egyik ablakát, átment a Muskátliba, kért két konyakot, és megcsókolta Beamter Bubi kezét. Végül egy intézetis csajjal, két üveg cseresznyével és a Zep-kettõvel felszerelkezve kivitette magát taxival a Hazai Fésûsfonóba, és bezárkózott az ifjúsági klubba, ahol a banda próbált.

Most, hogy a nemzetközi jog szerint elháltuk a házasságot, ágytól-asztaltól csak ásó, kapa és a nagyharang választhat el minket. Meg két apróság: a Schengen és az euró. A határok számunkra még nem váltak virtuálissá: hiába elég útlevél helyett személyi, a regisztrációt most sem ússzuk meg, legalábbis az elsõ schengeni határállomásnál. Igaz, most már a rideg "többiek" feliratú kapu helyett az identitás melegét nyújtó "EU-tagok" feliratúhoz sorolhatunk be, a közös ágy biztonságát azonban csak akkor élvezhetjük, ha mindenféle papírmutogatás nélkül járhatunk-kelhetünk az Európai Uniónak nevezett 25 országban. Addig, hiába van házassági papírunk, éppúgy ágyrajárók vagyunk, mint a hitvesi ágyat nélkülözõ szeretõk. Amilyen a mi formánk, még az sem zárható ki, hogy soha nem tapasztaljuk meg a schengeni meghittséget, mert mire bejutnánk, a terrorizmus fenyegetése visszaállítja a merev határokat. Elvégre fölöttébb logikus, hogy a terrorveszély jegyében formálódó rendõrállamok a maguk rendõreiben és rendõrállami polgáraiban bízzanak a legjobban.

Promalee el lett határozva, de majdnem az lett, hogy mégse lett fogadva. Ilyen az, ha nekem külön elhatároznom kell valamit: üldögéltem fényes télutó-idõn (Cheltenham, az ugri-futi fesztivál mindig március második hetében kedd, szerda, csütörtök), esõfelhõszegélyekkel ragyogott a hideg napfény, Bentley csikordult fel a murván, japánok ették a fásztot, meg-meghúztam üvegem, akkor és még 4-5 hónapja is, bírtam a bor ízét, eleve a borszerûséggeli ínyérintkezést. Ez is elment.

A nyelvrokonság rengeteg embert érdekel. De miért érdekes a laikusnak egy szakmai kérdés? Az embereket mérsékelten szokta felizgatni, hogy a hagyma és a liliom rokonok, hogy a higany is fém, a Neptun viszont nem csillag, hanem bolygó, és egy folyón a felsõ- szakasz lejjebb lehet, mint az alsó- szakasz.

A tömeg a kordonnak préselõdik, rémült ronaldinhós gyerekek apukák nyakában, nyissátok ki, barmok! Európa! Kordonrácsok dõlnek s a nép boldogan özönöl Európába. Teli a stadion, zászlók, himnusz, K. Dezsõ, nem szokta, énekli. Felsõ karéjból gombfoci, sárgák játszanak a pirosakkal, K. Dezsõ a füvet nézi, gyönyörû, a Napkeleti pályaudvar felõl repülõ érkezik, eltûnik az estében, egy piros mezes még elrúgja a labdát estében, tömeg õrjöng. Csak a góloknál iszunk, rozspálinka, a szünetre elfogy az elsõ üveg.

A kísérleti pszichológia egyik fontos megállapítása, kicsit vulgárisan fogalmazva, hogy az ember hülye helyzetekben hülyén viselkedik. Például az elõzõ rendszerben a rendõrök gyakran kerültek hülye helyzetekbe. Ha a rendõr nem a rendet, hanem a rendszert védi, nem tehet mást, mint hogy hülyén viselkedik. Kínjában olyanokat kérdez, mint "na, hová lesz a menés?" Meg is kapja a választ: elterjednek a rendõrviccek. Ezek mára szerencsére lényegében kihaltak. Ma, ha egy rendõr netán hülye, akkor nem azért hülye, mert rendõr, hanem azért, mert saját eszûleg az.

Erõsen habozom, hogy merjek-e írni az emberi gyarlóság egyik végsõ fokáról. Elvégre az olvasó talán hisz az Emberben. De mégis: egyesek a munkahelyi telefonjukról magáncélú hívásokat is bonyolítanak.

Lóverseny-dolgokban szegény, jó gyarló hírem-nevem azzal egyenes arányban, sőt, mértani sorok sebességével lépést tartva növekszik, ahogyan én magam a lóverseny angol-ír dolgaihoz egyre kevésbé értek. Sőt! E visszafejlődésem a szorzatok örök tulajdonságai szerint, már ahol a szorzatoknak ilyen a tulajdonsága, észre nem vevődik, mert mint a már rég kihunyt csillagok fénye, elérkezik adott helyekre, fejlődés jeleként, hogy volt egy hapsi, aki decemberből megszúrta Promalee-t (anyja Oralee), mert hogy az írhoni ugri-futi ló így-meg-úgy, és az idomár meg a zsoké tudja már, milyen hibák küszöbölendőek, s ha jövő márciusban a cheltenhami fesztiválon, melyet ez a hapsi (csekélységem) a londoni Piccadilly (ah!) környékéről, kihalt délután csodált, esni fog az eső aznap éppen (és esett!), alkalmasint rá lehet tenni ennyit meg ennyit, és ezt már mind írtam. Tétre (győzelemre) mily kivételes szépet kerestem.

Tavasz van, minden zöld, még a kék is, csak az akácok keresik riadtan csupasz kézzel lombkoronájukat. A diófa robbanásra készen áll a kertben. Mióta télen és nyáron is van paradicsom, uborka, retek és zöldhagyma, az az érzésünk támadhat, hogy a konyhakert örökzöld természetű. Pedig dehogy. Örökzöldet fenyőben, tujában és slágerben képzeljünk el. Például azt, hogy "Isten véled, édes Piroskám, remélem, a zsűri kirostál".

A nagy, bonyolult rendszerek láttán álmélkodva szoktuk mondani: nahát, hogy itt minden mindennel összefügg! Az emberi szervezetben összefügg a szívverés sebessége a verejtékezéssel (például rémület esetén), a terhesség a fogak romlásával (merthogy a magzatba megy a csontépítő anyag) meg hasonlók. A nyelv is nagy, bonyolult rendszer, abban is csodálatos öszszefüggések vannak, például a szórend és a jelentés között (más az, hogy Jöttek be a vendégek, illetve Bejöttek a vendégek), vagy a tárgy határozottsága és az ige végződése között (Reszelem az almát, illetve Reszelek egy almát).

Már csak tíz nap van hátra a tíz évből! Öt-tíz éve még minimum három felkiáltójelet tettem volna e mondat végére, most ezt az egyet is habozva ütöttem le. Hiába, ilyen az emberi természet: igencsak feledékenyek vagyunk. Tíz nap múlva éppoly természetesnek érezzük majd, hogy az Európai Unió állampolgárai vagyunk, mint amilyen természetes ma, hogy köztársaságban élünk, és nem népköztársaságban. Talán a rendszerváltásnak sem tudtunk volna örülni akkor, ha tíz évvel korábban közlik velünk Kádárék: rögvest átadják a stafétabotot, amint úgy látják, hogy elég érettek vagyunk a demokráciára, és ők is felkészültek a csendes visszavonulásra. Ha majd mindkét fél készen áll, bíborba-bársonyba öltözünk szépen, és úgy menetelünk kéz a kézben a (bársonyos) forradalomba.

A Szerb Hazafiak Szövetségében általános fejvesztettség kapott lábra.Micsoda botrány! A horvát tábornokok önként mennek a hágai ENSZ-bíróság elé. Amint Carla del Ponte postázza a vádiratot, a tábornokok haptákba vágják magukat, és fejvesztve menekülnek Hágába. Most egyszerre négyen jelentkeztek a bíróságon. Még a családjuktól sem búcsúznak el tisztességesen, a szomszéddal sem isszák meg a kisüstit annak rendje-módja szerint. Összekapkodják a legszükségesebb dolgaikat, pizsamát, fogkefét, és rohannak feladni magukat Hágába, zúgolódtak a szerb patrióták.

Láttyátok, feleim, szemetekkel, mik vogymuk. Isa, korcs és kamu vogymuk. Mennyi melaszban teremtüvé Isten írókat és adutta vala nekik Írószoevetséget házoá.És adutta vala nekik az írnitudás almáját, de ők egymás torkát harapdálták evőlegesen. Kik bár oly mélyre hatoltanak is az írnitudás almájába, férgeknek találtattak vala, és kiköpendék őket, és házoán kívül találták tenmagukat es. Kérdendik egymást: te most hol lakol? Kívül vagy bévül, mindenik meglakol. (H. Lotti)