Tandori Dezsõ: ugri

futi

  • Tandori Dezsõ
  • 2004. május 20.

Egotrip

Promalee el lett határozva, de majdnem az lett, hogy mégse lett fogadva. Ilyen az, ha nekem külön elhatároznom kell valamit: üldögéltem fényes télutó-idõn (Cheltenham, az ugri-futi fesztivál mindig március második hetében kedd, szerda, csütörtök), esõfelhõszegélyekkel ragyogott a hideg napfény, Bentley csikordult fel a murván, japánok ették a fásztot, meg-meghúztam üvegem, akkor és még 4-5 hónapja is, bírtam a bor ízét, eleve a borszerûséggeli ínyérintkezést. Ez is elment.

Utólagos kivetettség

Mert nem igaz a többi, ha ily cikk nincs is

Na, valahogy hirtelen rádöbbentem. Hogy ma van ma, Promalee várt napja, és azoknak az esõfelhõknek a szegélye játszik a londoni nappal az égen, melyek is nyugatabbra, pár száz kilométernyire, vicc, de a fesztiváli pályára zúdítják terhüket. Nekikeserveskedtem, így is az lett, mikor a három iroda közül az elsõben, ahol "kedveltek", felvettem a nyereményt, azt mondta öreghölgy kasszásom: "Jaj, mûvész úr, hát még ha akkor tetszett volna jönni", ilyen budapesties angolsággal mondta, na mi mással, "mikor 9/2-n állt". Merthogy az esõfelhõk akkor még Londont áztatták, de mire Cheltenhamet, a Promalee - akinek egyébként azért nem nagyon lehet ivadéka, mert ugri-futira a lovakat kiszortérolják, azok kerülnek síkkarrier után hurdle-re és chase-re, akik kedvesek, ügyesek, hosszú életük is lehet, de spec nem akarnak fedeztetni velük, mert akad jobb -, tehát lovam futamát elérve, a kvóta lement 4-rõl is 7/2-re, 3-ra, 5/2-re. Én 7/2-n, kétszer 3-on fogtam meg õt. A versenyt megnézni nem mertem. Tehát ez volt az én nagy elhatározásom, ez, erre készültem szakszerûen és úgynevezett fogadói hittel 3 hónapot, egyáltalán, mondom ma, a Totyi verebemen és az itthoni kártyabajnokságon kívül 34. év, két liga) semmi se a meggyõzõdésem. Hajnali ötkor még nem tudom, lemegyek-e ma a csarnokok valamelyikébe, kocsmáimba, presszóimba nem térek be többé, zsebbõl iszom a dobozos akármit, elemi késztetés nincs. Graz, Bécs, Pozsony - (hogyhogy, mikor ott még soha nem is jártam, sajnos?) visszahulltak a semmibe, egy árva szál napot háromszor megkértem, lemondtam, pedig be is csomagoltam, mint rég, mikor egy sporttáska kész úti cucc mindig volt így, mikor egy regény lefordításakor kapott 1/2 honorból a havi háztartási, egy kis félretevõs és egy olcsó repülõjegy kijött, 1994-95-ben, tehát nem az "átkosban", bizony, ma meg... Szédülten hallgatom az itthoni híreket, mert kevesebbet foglalkozom, semmit se foglalkozom Promalee, One Man, na, nevek se jönnek, nagy lovak nevei, kirekesztõdöm a saját emlékeimbõl, hogy is volt az a 8/1-es, aki olyan weöressándori névvel futott, magyar embernek tutira kellett volna játszani, s epsomi derbyt nyert, valami ilyen Trampala, Pampala volt, nem Csempe-Pempe, nem jut eszembe.

Utólagosan kivetnek az emlékeim, Beckett Krappje van így, csak õ végül visszakívánkozik, én nem. Csak hát ez már a harmadik pont, ez a baromság, amit most mondtam. Mert az elsõ kettõt így jegyeztem fel e dolgozathoz (elhatározás jeligére! de tessék), kit hinnénk nagyobb bolondnak:

1. aki olyat mond, hogy õ leírja magáról, ki volt õ, mi volt õ, na, csak úgy összeadólagosan, hogy mi mindent csinált, nem azt, hogy ez ért-e egy kalap szart is (emlékeztetek valakit Eörsi nagyszerû mondására: a hazugság, a züllés ott kezdõdik a szellemben, ha valaki ürüléket, ez esetben fekáliát mond a szar helyett!), az más kérdés, de, mondja az én illetõm, leírom, mert más, pláne nagy szavak kíséretében úgyse írja le rólam, hát legyen meg, szégyen, legalább a mûvész úrtól ez;

2. vagy az a bolondabb, aki olyat hirdet, hogy neki megvannak az évtizedes szomorúságai, élénken átéli a gyerekkori suliellógós délutánok összedíbolt ágyának hangulatát, mikor szomorú, ma alig bírhatóan giccses slágerek szóltak, megvannak ezek a bánatai, és külhonba kivetetten is, ha nem kötötte le magát mûvészetmániával (a Wallace Múzeumba, ahol a felhajtó padján üldögéltem, már eszembe se jutott volna bemenni! vagy a lovak dolgával, a bánatos háztömbjárás van, sültkrumpli-köpködés, gépies cigizés, belökött dugójú francia vagy olasz bor kortyai, nyakba megy egy rész, állandó bánatra számíthat.

Ilyet mond valaki, õ a hülyébb? De ez, hogy az emlékeim kivetnek, ez korrektnek érzõdik. Nem az, hogy akár csak annyi jogom is lenne, hogy NE KÍVÁNJAK VISSZA TÖBBÉ SEMMIT, fenét, a szart az van, hanem az van, hogy ezek az emlékek nem fogadnak be többé engem. Esõbe kitett macskakölykök, vágóhíd felé vesszõzött disznócskák, de csak úgy amatõr mód, önszorgalomból, útszéli fákhoz láncolt kutyák, kevés híján leeresztett vizû akváriumban díszhalak: ilyenek az ilyen ember emlékei, de még rosszabbak. Fordítva! Épp az emlékek teszik velem ezt, no-no, bébi, tessék ázni az esõben, nincs gazdika bundája, tessék a vágóhíd felé kóborolni, bízva benne, hogy a háztájiba visz haza egy ottani dolgozó, nem is férnél a könyvelésbe stb. Emlékeink, s minél sokszínûbbek, minél dúsabbak, olyanok, mint a multik, így bánnak veled, már ha nem vagy kivételezett a listán, vagy úgy, ahogy Petõfinél a könyv, a szegény könyv, mely magasba ragadja szívedet, de le nem hoz, a magasból levet.

Emlékeim, persze, azt is mondhatják: hát azt hiszed, nem tûrtünk tõled épp eleget? Ki botorkált sapka nélkül, dublini gyártelepfalak mellett a szemerkélõ esõben, csak úgy, hogy össze is fázhat akár, de neki már elég? Ki nem játszotta meg Tyne Will Tellt, Sagittarius létére, hogy visszajött volna belõle az egész ottlét költsége? Ki járta a végén csak azt az egyetlen négyzetkilométert, ki ücsörgött a birkalegelõ szélén, újságját is elejtve, s minden régi lelkesedését feledve, amikor még a kölni Rudolfsplatz szalmakrumplizója is szakrális öröm volt neki, mikor Párizs manzárdjait végigfényképezte (elõ nem hívatta már!), mikor 1-1 fontba játszva 347 gyõzelmet - tét - csinált... de már 365-ig nem volt felmenni kedve, mentegetõzöm, de az emlékek csak legyintenek. KI VAGY ZÁRVA, mondják, az emlékek azt mondják ma már, hogy ki vagyok zárva nekik, hogy én legyek nekik. Régies nyelvhasználat. Ha megvagyunk neked, ha sem, nem kellesz már nekünk.

Hát persze, hogy elveszíthetetlenek, eszembe is jut a weöresi lónév, Lamtarra, jámbor név, bárányos, és lamtarra-tamtarra, és mindegy ám, amit az ember kihagyott. Megúsztam a lovat! de sivár eredmény. Most légy boldog, mondják az emlékek, megúsztál minket (egyelõre, kiáltom kafkaian tiltakozva... csak ez nem álomban van). Ez ébren van, ehhez képest tényleg teljesen mindegy, ki mire tart, szentül meg is fogadom - betarthatatlan! -, nem törõdöm vele, ha betartanak, járni fogok sétálni, s nemcsak a Totyinak megyek krumpliért és salátáért (magam ilyesmit alig eszem), és nemcsak akkor fogok beszélgetni valakivel, ha elintézendõm van, ugyan, hiába fogadkoznék, mert azok a lócsillagok sem ismernek már engem, melyeknek vezérletére 20/1-eseket fogadtam és egy Simsalabim-könyvet leltem a dortmundi vonaton, és rihtigli ment egy Simsalabim az elsõ futamban. "Nem, nem kívánom vissza többé."

A múlti ugyanoly kegyetlen, mint a multi.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.