Várhegyi Éva: Ekotrip

Egotrip

Most, hogy a nemzetközi jog szerint elháltuk a házasságot, ágytól-asztaltól csak ásó, kapa és a nagyharang választhat el minket. Meg két apróság: a Schengen és az euró. A határok számunkra még nem váltak virtuálissá: hiába elég útlevél helyett személyi, a regisztrációt most sem ússzuk meg, legalábbis az elsõ schengeni határállomásnál. Igaz, most már a rideg "többiek" feliratú kapu helyett az identitás melegét nyújtó "EU-tagok" feliratúhoz sorolhatunk be, a közös ágy biztonságát azonban csak akkor élvezhetjük, ha mindenféle papírmutogatás nélkül járhatunk-kelhetünk az Európai Uniónak nevezett 25 országban. Addig, hiába van házassági papírunk, éppúgy ágyrajárók vagyunk, mint a hitvesi ágyat nélkülözõ szeretõk. Amilyen a mi formánk, még az sem zárható ki, hogy soha nem tapasztaljuk meg a schengeni meghittséget, mert mire bejutnánk, a terrorizmus fenyegetése visszaállítja a merev határokat. Elvégre fölöttébb logikus, hogy a terrorveszély jegyében formálódó rendõrállamok a maguk rendõreiben és rendõrállami polgáraiban bízzanak a legjobban.

Ágy és asztal

A házasság másik alappillérét, a közös asztalt megtestesítõ euróra is várnunk kell még néhány évet. Az ezzel járó biztonságot nem adják ingyen: elõbb be kell bizonyítanunk, hogy nem akarunk a többieken élõsködni, hanem magunk is mindent megteszünk a közös pénz stabilitásáért. Meg kell mutatnunk, hogy képesek vagyunk leszorítani a költségvetés hiányát és az államadósságot, és biztosítani tudjuk az árak és az árfolyam viszonylagos stabilitását meg a forintkamatok közelítését az eurókamatokhoz. Meglehet, az euró bevezetésének feltételei igen szigorúak (az euróövezet több országa sem képes betartani a költségvetési hiányra megszabott felsõ határt), nem árt, ha látjuk: a közös pénzzel sokat nyerhetünk. Legfõképp: megszabadulunk az árfolyamkockázat kellemetlen mellékhatásaitól, amelyekbõl tavaly jócskán kaptunk ízelítõt, s aminek folyományaként máig az egekben vannak a forintkamatok. Az euró védõernyõje mellett nem kell rettegve lesni minden hónapban a folyó fizetési mérleg hiányát, s esti imánkba foglalni a spekulánsokat.

Manapság egyre többen kételkednek az euró gyors bevezetésének üdvözítõ voltában, és hangsúlyozzák a csatlakozás növekedési, foglalkoztatási áldozatát. Lehetséges, hogy a felzárkózó gazdaságok számára nem ideális a 2-3 százalékos infláció, mert kevés teret hagy a strukturális alkalmazkodásra, de egyelõre nem mi diktáljuk a feltételeket. Másfelõl, és különös módon éppen az ellenzék körében, egyre hangosabbak azok, akik a 2008-as idõpont eltolásáért kárhoztatják a kormányt (Varga Mihály), illetve azt állítják, hogy ha nincs kormányváltás, akkor már 2006-ban bevezethettük volna az eurót (Font Sándor). Aki visszaemlékszik a 2002-es választási kampányra és az azóta zajló költségvetési vitákra, pontosan tudja, hogy a mai kormány a mai ellenzékkel karöltve szúrta el az euró korai bevezetését, és ahhoz is mindkét oldal józanságára szükség van, hogy a most bejelentett 2010 tartható legyen.

A csatlakozási idõpont revíziójával a kormány most helyére tette Magyarországot. Átsorolta oda, ahova valójában már a múlt nyáron is tartozott: azoknak az országoknak a táborába, amelyeknek még komoly szerkezeti átalakuláson kell átesniük a közös pénz bevezetéséhez. Egy táborba kerültünk például azzal a Csehországgal, ahol nullára csökkent ugyan az infláció, de az államháztartás magas hiánya mégiscsak súlyos egyensúlyzavarról árulkodik. Zdenek Tuma jegybankelnök a Népszabadságnak adott interjúban szerényen így kommentálta az infláció leszorításában elért sikert: "Ezt a jelenséget a közgazdászok évek múlva tudják csak megmagyarázni. Most még nincs kielégítõ válasz."

Nekem fölöttébb tetszik ez a szerénység (hiszen aligha van jegybankelnök, aki ne saját sikereként könyvelné el az infláció lenullázását), és az okát is érteni vélem. Tumáról elsõ élményemet 1992-ben, a magyar gazdaság átalakulásáról rendezett konferencián szereztem, amely esemény hiába zajlott a híres londoni Reformklubban, õ korántsem lelkesedett az akkor még élenjáró magyar reformokért. Tuma hozzászólásában magabiztosan állította, hogy a cseh pénzügyi rendszer stabil, mint az acél, és mentes mindazoktól a problémáktól, amelyek nálunk felszínre kerültek. Mi, magyarok kétkedve fogadtuk a cseh kutató szavait, méghozzá meglehetõsen egyöntetûen, pedig ott még együtt ült (este pedig együtt itta sörét) Járai és Surányi, hogy csak Tuma késõbbi kollégáit említsem a résztvevõk körébõl. 't azonban csak a pár év múlva beütött krach ébresztette rá: hiába tudták a cseh politikusok és tudósok hosszú évekig elhitetni a nyugati világgal, hogy országuk átalakulás nélkül is piacgazdasággá válhatott, a struccpolitika és a hozzá társított blöffölés végül nem vált be. A jegybankelnökké elõlépett Tuma ma így kommentálja a korábbi botlásokat: "A cseh átmenet egyik tévedése az volt, hogy alábecsülte általában az intézmények, jelesül a pénzügyi rendszer szabályozásának a fontosságát. Kiderült számunkra az is, hogy gazdaságpolitikai hibák gyorsan súlyos helyzeteket idézhetnek elõ a gazdaságban."

A magyar kormányfõ és a jegybankelnök példát vehetne Tumáról, és kiülhetne a publikum elé, hogy megmagyarázzák, miként jutottak el a múlt nyáron odáig, hogy egy hiteltelen céldátum (2008) blöffjével próbálták (sikertelenül) megnyugtatni a korábban felidegesített befektetõket. Most nem is lenne nehéz beismerni a korábbi blöfföt, hiszen az új dátumhoz hozzábiggyesztett felzárkózási program meglepõen hihetõ pályát vázol föl a magyar gazdaság számára. Méghozzá politikailag is vállalható feltételek mellett, hiszen - szemben Orbán Viktor riogatásával - korántsem igényel a "Bokros-csomagnál is drasztikusabb megszorítást". Bármennyire drámainak hangzik is az állami kiadások 2000 milliárd forintos csökkentése, ha a gazdaság a felrajzolt 4 százalék körüli ütemben bõvül, akkor ez négy év alatt úgy is összejön, ha senki állami jussát nem csökkentik. Az adócsökkentési terven végképp nehezen találhat fogást a polgári ellenzék, viszont jó eséllyel ösztönözheti a magángazdaság növekedését.

Bármennyire hihetõ is most a dolog, azért még nem vennék mérget a 2010-es euróra. Elõttünk van a 2006-os választási év, amikor éppúgy elszabadulhat a pokol, mint 2002-ben, és aki mer nagyobbat álmodni, licitben a rég vágyott közös asztal, az euró is áldozatul eshet. Ez azonban, szemben Schengennel, már a mi sarunk lesz.

Neked ajánljuk