(nagy hét)
Fürjes Péter halálára
"Kiben nagy rettegés, nagy sok gondolkodás: rövid annak élete."
Pataki Névtelen, 1577.
(Fürjes Péter kötetének - arc hátraarc - mottója)
(nagy szerda)
A tömeg a kordonnak préselődik, rémült ronaldinhós gyerekek apukák nyakában, nyissátok ki, barmok! Európa! Kordonrácsok dőlnek s a nép boldogan özönöl Európába. Teli a stadion, zászlók, himnusz, K. Dezső, nem szokta, énekli. Felső karéjból gombfoci, sárgák játszanak a pirosakkal, K. Dezső a füvet nézi, gyönyörű, a Napkeleti pályaudvar felől repülő érkezik, eltűnik az estében, egy piros mezes még elrúgja a labdát estében, tömeg őrjöng. Csak a góloknál iszunk, rozspálinka, a szünetre elfogy az első üveg.
Most halsz meg.
A végén K. Dezső lemarad, még egyszer megnézi a füvet, többiek elsodródnak, maga marad fél üveg pálinkával, vonul a nép a Verseny utcán. A trolin találkozik önmagával, két kezében üres üvegekkel teli trikolórcsíkos szatyrok, ő is a meccsről jön. Nézi a zsebéből kilógó üveget, megkínálja. Az üveget kérem vissza. Nem betétes. Apukák vállára hajtva fejüket ronaldinhós gyerekek alszanak, meg-megrázkódnak a trolin. Én mért nem hoztam ki a fiam?
Kapus szerettél lenni mindig.
(nagy csütörtök)
K. Dezső délben ér a munkahelyére, íróasztal, kávé, levelek, ímél. Péter szerda este meghalt. Küldtem ímélt, nem válaszoltál. Telefonáltam, mondtad, már nem nézed meg a gépet. Fáradt vagy, fekszel, nézel ki az ablakon. A Castróba se mész le többé. Ha fölugrom, vigyek sört. Borsodi jó lesz. Melegítetted vízben, konvektoron. Egészségedre.
Mondtad a verseket, ideadtad. nekem bizony ez a jutott / találtam egy kappantyúkot / isten mondja nagy szerencse / péter mondja isten tudja / isten tudja egye fene / száz szónak is egy a fele / itt a vége fuss el vele / ha másként nem dögölj bele. K. Dezső ült az asztalnál a kurva életben. Nem ugrott föl.
Elárultalak, Péter.
(nagy péntek)
A budakeszi pályáról meccs után kiviszik az óbudai temetőhöz. Hét óra elmúlt, de a kapu tárva, két kutya ugrik elé, K. Dezső megdermed. Biztonsági temetőőr jön. Nyitva vannak?, jó kérdés. De siessen, mert zárunk. Sietős virág, sietős találkozás E. Kornéllal, gyors búcsú. A fehér flakont a fán átlátszóra cserélték. Sötétedik, K. Dezső hunyorog az örökvilágosságban. Kár volt úgy sietnie, a temetőből most visznek ki egy halottat.
A Vízelvonásos Tartósításokat Fejlesztő Csoport két tagja, Árpi és a koma már a Cserepesben ülnek, Unicumon túl, és találgatják, vajon Dzsimi énekel-e. Ha nem, ki? A vitát K. Dezső dönti el: menjünk. A bádogbodega a Vörösvári útnál zárva, a személyzet hátul, az udvari szurkos vécé előtt asztalra borulva alszik, hull rájuk áprilisi ezüst eső. A koma a nőt ébreszti fel, ki álmából tovább mosolyog. Zárva vagyunk. Na, nem egy temető. Hatunicum hatsör, hadarja a koma, mire a bodega megnyílik. Újabb vendégek érkeznek a temetőből, ömlik az eső, leáznak söröscímkék. K. Dezső hugyozni indul, de nem a vécébe, nem akarja ismét megzavarni a személyzet álmát. A tyúkketreckerítésen át hugyozik K. Dezső boldogan, végre könnyes a szeme, vizelet az esőbe, aranyeső a sírhalmomra, itt van Európa, közepe, megjelölve, a Bécsi út s a Vörösvári út között, ez a rozzant bádogbodega. Dózerolni indul időkerék. Végighugyozzák a ligetet is, mennek, menetelnek az Elvonulás Éren az ősök Erére, a Vízelvonásos Tartósításokat Fejlesztő Csoport fölött transzparens, csillagokkal kevert eukékítőt old az ég. Bal kézben pohár sör, jobb kézben dobozos, ajkon a dal. Tűzijáték, himnusz. K. Dezső, mostanában így szokta, énekli. Jár a földalatti, a hetedikre felférnek, K. Dezső ölébe áll egy nő. Szemben a barátja, a lány segge K. Dezső farkán, haja a szájában, nézik egymást, a nő barátja és K. Dezső. Így, így, most jó, együtt, Európába. De kipréselődik a Vörösmarty utcánál.
most már hívhatom fűnek is
(nagy szombat)
Meccsre menet a 37-es villamoson mindig a bal oldalon áll a lépcsőn, hogy lássa a temetőt. Akkor még nem tudta, itt lesz a temetés. Itt temetnek, de nem el-, nem ide. Szóróparcella, az mi. Szórólap, fényszóró. Szóróparcella, az nincs. A helyesírási program sem ismeri. Hogyan találja meg? A sírkövek, a FELTÁMADUNK!, a ravatalozó, a most láncra vert kutyák, látja a villamosból - az: igen. A szóróparcella - az: nem. Zuhog ugyanaz az eső, fekete felhők a Napkeleti pályaudvar felől, de hirtelen, honnan, kisüt a nap, pontosan kezdés előtt, már jönnek ki a csapatok, zene, harangoznak, hét óra, szivárvány a Fiumei úti temető fölött. K. Dezső nézi a füvet, bekapcsolják a világítást, fényszóróparcella a pálya. Kezdhetünk, mihez.
(vasárnap)
Akkor most ír valamit K. Dezső vasárnapi költő, nyitva az ablak, nap süt, jó ebédhez száll a nóta.
Körülállni kellene sír? / Gereblyegörcs kaparni el? / Elkeríteni hűlt helyem? / Halálom lenne otthonos? / Sírkerti party, nélkülem? / Halottaknapi zsúrfiú? / Nevem fölírva, hol én nem? / Hogy nyugodjatok békében? / A halotti kivonatom? / Nem én vagyok. Én nem vagyok. / Mindenki maga ácsorog.
A szél K. Dezső arcába fújja a függönyt, aligha eső nem lesz.
Csak az zavar e semmiben / leveszik a szemüvegem / ide-oda rakosgatnak / visznek gyászkeretlegények / leltárba, semmibe vesznek / elég lettem, elégetnek / hamueső, szél se rezzen / sír sehol, se por, és én sem / fú a szél az érintésem.
Ez elég szar, mondanád, dolgozz még rajta, na, folytasd, a zárlatot mindig elrontod.
Szemüvegem az asztalon / Nyitva felejtve ott a tok. / Én nem leszek halottatok. / Hamutartómban csikk mozog. / Osztozkodnak már a molyok / hajléktalan kabátomon. / Az ajtóban a huzat áll. / Azt hazudja, hogy a halál. / Nyissatok neki ablakot. / Vécélehúzó lánca leng. / És élni kezd az utca lent. / Elmegy az első villamos. / Virrad. Virrasztasz. Itthagyott / szemüvegem az asztalon / új napot fölszikráztatott.
Kint dörög, villámlik, K. Dezső bezárja az ablakot. Nem kapcsolja fel a villanyt, nézi a felhőszakadást.
Mondtam, hogy a végét mindig elrontod.
(hétfő)
A Duna-parton, öt négyzetméteres szárazföldi kabinjában (plusz előtér), a küszöb és az ajtó között valami rovar vergődött, azt hitte, pók vagy poloska. Amikor a szemétlapáttal kidobta, látta, nagy dongó kínlódik, törött szárnyakkal, deformálódott testtel. Nem taposta el, majd mások, a fűben, vagy majd a menetrend szerinti zivatar agyonveri.
(kedd)
Azt álmodta, népünnepély van, a "Vén Európát" kell énekelnie, és nem tudja a szöveget. Előtte mindenki ezt a dalt énekelte, nagyon figyelt, de nem tudta megjegyezni. Fellépés előtt bement a büfébe, kért egy felest, négyszázba került, ötszázat adott. Akkor nagy sikoltozást hallott, és látta, hogy egy tehervonat hosszában kettévág egy embert, aki, nem tudni, miért, a sínen feküdt. És mindenütt nagy sikoltozás, tehervonatok gördültek le ilyen kis emelkedőkről, dombokról, bakról vagy hogy hívják. (Te tudnád a nevét.) És kettészelt emberek feküdtek mindenütt, és koszosan világított az állomás neonja: Rákos rendező. És akkor K. Dezsőnek eszébe jutott, mi van a gyerekkel. Futott, tehervonatok között, mindenütt halottak. Nem értette, a majálison miért nem fűbe fekszik mindenki hosszában sínre. A gyerek be volt zárva az iskolába, az udvarra, egyedül, kordonrácsokkal körülvéve. K. Dezső nem tudott odamenni hozzá, de örült, hogy nincs semmi baja.
Az első halott, akit az első tehervonat szétvágott, ketté válva egyben, nem széttrancsírozva, keményen zuhant a földre, egyik fele a sínek közé, a másik a töltésről, nem gurult, csúszott, nagyon lassan, csikorogva zúzalékköveken, hosszában szétfűrészelt bádogkrisztus.
Nincs Isten veled, barátom.
