Két napja nem mozdultam ki otthonról, úgysem juthatok ki a kapun, mert ahhoz le kéne mennem a földszintre, de ahhoz le kéne jutnom a harmadikra, csakhogy ahhoz meg kéne tennem az egyemeletnyi távolság felét, ahhoz meg annak a felét és így tovább a végtelenségig. Miután mindezt átgondoltam, a végén már föl sem keltem, hiszen úgysem tudhatok fölállni. Az első nap ebben telt, éjszaka mélyen aludtam. Reggel összepisáltam, összeszartam az ágyat, délután korgott a gyomrom, estére már annyira büdösnek, reménytelennek tűnt minden, és mivel fektemben nem voltam képes "csak úgy" meghalni, nem tehettem mást, ábrándozni próbáltam. De a zöldellő pázsit, a szaladó felhő, az égben szétrebbenő papagájhorda és a lángoló szerelem ellenében csak démonos kényszermunka akadt, az dübörgött, a meg nem álmodható. Előbb mindent leromboltam, összetapostam magam körül, fölgyújtottam a házatokat, beledobtam a kiskutyát a kútba, gitárhúrral úgy megfojtottam egy macskát, hogy leszakadt a feje. Később azonban alkotókedv érkezett, az akarat diadala. A műanyag vödör tele volt hason fekvő, meztelen testtel, bőségen megfizettem a mutatványost, vesse tűzre a horgászbotot, és adjon hálót, minél nagyobbat. Néhány merítéssel kifogtam az összeset, közben azt hajtogattam, "emberhalász vagyok", és alig vártam, hogy miután végre az enyéim lesznek, ugrálhassak puffadt hasukon, és lássam végre a robbanó belek tűzijátékát, halljam a semmihez hasonlító, sziszegő hangot. A zenét.
